"...szűk ösvényén."

 Augusztus 24. Lavacolla

Muszáj összeszednem magam. A hosszú alvás ellenére nem érzem magam kipihentnek, a tornaterem padlóját nem erre tervezték, a lábaim már reggel sajognak a fájdalomtól, anélkül hogy egyetlen lépést is megtettem volna. Időbe telik, mire sikerül annyira összeszednem magam, hogy zarándokbotomra támaszkodva lassan bicegni kezdjek. Azonnal az útra lépek, most minden egyes lépés fájdalmas, ami kitérőt jelentene, és nem keresgélek sem vendéglőt, sem boltot. A kávéról lemondok, enni pedig úgysem tudnék most ebben az állapotban.

Valami pozitívumot is sikerül találnom a mai reggelben, vagy inkább már délelőttnek mondanám. A sokáig tartó szöszmötölés miatt, a tömeg már előttem eltávozott Melidéből, a következő hullám pedig még nem ért utol, így sikerül kifognom egy viszonylag békésebb, és néptelenebb időszakot. Békés lenne, ha nem lennék abban az állapotban, amiben most vagyok. Kétségeim nincsenek, már oly közel Santiago, még ötven kilométer sincs, hogy ebben az állapotban is képes leszek bevánszorogni, ha nem holnap, akkor holnapután.

Ahogy fogynak a kilométerek, azon kapom magam, hogy még ebben az állapotban is sikerül megtalálnom azt a módszert, amivel lassabban ugyan, de mégis tudok haladni. A zarándokbotomra támaszkodva csökkenteni tudom a bokáimat terhelő súlyt, és bicegve, a lábam húzva, sikerül találnom egy új ritmust, ami segít az előrehaladásban, és fájdalmaim is egyre csökkennek.

Arzúában végre bepótolom a napi kávéadagomat, és megreggelizem, vagy inkább ebédelek, ám hosszabban nem merek időzni, a hosszabb pihenővel visszatérhetnek a fájdalmaim, a lábaim hozzászoktak a mai gyalogláshoz, amit meg kell becsülnöm.

Hamarosan egy mélyúton találom magam, a fák fölöttem két oldalról összeölelkeztek, eltakarva a napot, egy alagútban lépkedek, mely egyetlen irányba, előre vezet, hátra nem. Az alagútnak nincs vége, előttem az úton pára sűrűsödik, homályba borítva az ösvényt, a talpam alatt roppanó gallyak éles hangja harsogó, a hirtelen beállt természetellenes csendben.

A 30-ik kilométerkőnél rossz érzések kerítenek hatalmukba. Kétségek gyötörnek, s félelem környékez, mely fogást nem engedve magán, tölti ki a körülöttem lévő teret, a levegőt, s ily módon magát a félelmet lélegzem be, minden egyes levegővétellel. Támogatást remélve a belső énemre pillantok, s megdöbbenve látom, hogy ő sincs megkímélve, lehunyt szemmel, meditálva küzd az engem kísértő félelmekkel. Kívül és belül egyaránt erős támadásnak vagyok kitéve, az alagút bezárult, nincs segítség, az ösvényen előttem sűrűsödő pára, mintha maga a manifesztálódott félelem lenne, s én csakis abban az irányban haladhatok.

29-ik kilométerkő. Határozott és világos érzéssel tudom, nagyon kemény és súlyos próbatétel vár rám Santiagóban.

28-ik kilométerkő. Ez nem egy diadalmenet, sokkal inkább egy fájdalmas keresztút, s minden egyes kilométerkő, a keresztút egy-egy állomása.

27-ik kilométerkő. Mi vár rám Santiagóban? Onnét hogyan és merre tovább? Santiago nem a végcél, csak egy állomás, egy olyan állomás, ahonnét nem látok kijáratot, s ahol végleg megrekedhetek.

26-ik kilométerkő. Nem szabad megállnom. Ha megállok, a félelmek véglegesen úrrá lesznek rajtam, gúzsba kötnek, és egy sötét verembe taszítanak. Muszáj küzdened!

25-ik kilométerkő. A mélyúton nincs senki rajtam kívül. A félelmek mindenkit elűztek magam mellől. Egyedül vagyok az alagútban, ahonnét nem lehet letérni, s már azt is tudom hova vezet: a kétségbeesésbe.

24-ik kilométerkő. Kérj segítséget! Egy hang szólal meg bennem, s egyre erősödő hangon ismételgeti. Rajta, kérj segítséget! Tudod, hova kell fordulnod!

23-ik kilométerkő. Az imát mondom, azt az imát, amit Jézus tanított meg apostolainak, mert semmi más nem jut eszembe. Amikor az imában eljutok addig a mondatig: „de szabadíts meg a… gonosztól”, a gonosz helyett félelmet mondok, elakad a szavam, és zokogni kezdek.

22-ik kilométerkő. Határozott akarattal hajszolom magam, egyik lépés a másik után. Megtettem, segítséget kértem Tőle, a többi már nem rajtam múlik. Most csakis egyetlen dolgot tehetek, gyalogolok.

Belső énem lassan úrrá lesz a félelmeken, és hamarosan nekem is sikerül megnyugodnom. Már a hangom is megtalálom, néha énekelek, a hangom ugyan többször is megcsuklik, s az énekhangom is hamisan szól, de tudom, akinek most énekelek, nem számít semmi más, csak a szöveg, és az érzés, ami engem dalra fakasztott.

A testem teljesen kimerült, a több mint harminc kilométernyi gyaloglástól, és a lelki megterheléstől. Jó lenne megállni, de Arcában nincs szállás. Nem tudom, meddig menjek még, bicegek, húzom a lábam, de sehol nem találok éjszakázásra való helyet, s a szél is feltámadt, az óceán felől hidegen fúj.

Nekivágok egy emelkedőnek, de nem tudni, lesz-e erőm felérni a végéig. Hamarosan itt az úton rogyok össze a fáradtságtól.

Már alkonyodik, amikor felérek a dombtetőre, s megpillantom magam előtt a napot, mely kis fénylő korongként készül alábukni a távoli hegyek mögött, messze előttem, nyugaton. Még egyszer, utoljára, a mai napon még új erő árad szét bennem, ahogy megérzem a melegét, azt az állandó meleget, ahogy a Teremtő keze megformálta, mely semmit sem változott az idők folyamán. A Teremtő akaratából látta az ember hajnalát, s látni fogja majd az alkonyát is, amikor az idők végén végleg aláhull a távoli látóhatár mögött. Utána új nap fog virradni, de az már másik nap lesz, mellyel nekem most semmi dolgom, és gondom.

Ez a meleg ad most erőt számomra, a következő néhány kilométerre, és hamarosan egy mélyedésre bukkanok, melyet vörös színű patak szel keresztül, a partján ősrégi páfrányok tenyésznek, mintha régi korok felejtették volna itt őket, a mélyedést minden oldalról fák határolják, felfogva az erős szelet, a földből pedig meleg árad, mintha ébredő vulkán lenne alattam a mélyben.

Tökéletes az éjszakai pihenéshez. Tizenegy kilométerre lehetek Santiagótól, amikor a fáradtság végleg letaglóz, és átengedem magam az alvásnak.

 Augusztus 23. Melide

Portomarin kedves, tengerparti kisváros hangulatát sugározza, csak épp a repkedő sirályok hiányoznak, hogy teljessé tegyék a képet. Nem maradhat el a szokásos reggeli kávézás sem, mely valóságos szertartássá nőtte ki magát nálam, a reggeli városkép az, mit magammal viszek egy-egy városkából, ahol az éjszakáimat töltöttem, s így a búcsú számomra nem az alkonyhoz kötődik, hanem a napkeltéhez, amikor valami új kezdődik. Jelenleg egy új nap. Mielőtt elindulnék, át kell esnem a szokásos indulás előtti szertartásaimon is, hogy mozgásra bírjam fásult lábaimat. Minden reggel ugyanaz, mintha tuskókon járnék, melyek nem hajlanak, majd lassú bicegés, amit csak fokozatosan vált fel a napi gyaloglás ritmusa. Hosszabb pihenők után ugyanez a helyzet, de lassan beletörődöm, hogy lábaim sem bírják a terhelést a végtelenségig.

Az úton újabb tömeg vár, valahol ezen a szakaszon egyesül a „camino Primitivo” a „Francia úttal”, hogy egyetlen úttá olvadjanak össze Santiagóig. Tegnap hömpölygő embertömegről írtam, ma már szavakat sem találok, mintha az összes mellékág egyetlen ponton duzzasztaná fel a folyót a delta előtt. Nehéz hozzászoknom ehhez a hirtelen változáshoz, a folyóval ellentétben az emberek különböző ritmusban gyalogolnak, s ebből néha tolongás, és torlódás adódik.

Egy új kellemetlenség is jelentkezik, mivel elfog a hasmenés, és itt, a tömeg közepén, elég nehéz lesz félreeső, néptelen helyet találni. Ügyelnem kell a helyes táplálkozásra, napok óta csak szárazat eszem, egy hasmenés nemcsak kellemetlenséget okoz, de le is gyengíti a szervezetem, s ez utóbbi, jelenlegi helyzetemben sokkal súlyosabb. Végre találok egy mellékutat, ami az erdőbe vezet, s a kellemeset összekötöm a hasznossal, egy hosszabb pihenőt engedélyezek magamnak.

Csak egyre tudok gondolni. Néhány napon belül Santiagóba érek, s ez félelemmel vegyes megnyugvással tölt el. Minden egyes magam mögött hagyott kilométerkő egy-egy szívdobbanás, s meglepődöm, mily gyorsan maradnak el mögöttem ezek a kilométerkövek. Még alig hetven kilométer, és elfogy előlem az út. Nem merem tovább folytatni e gondolatsort.

Végre megérkezem Palas De Rei-be, s előre örülök a tömeg ritkulásának. Várakozásomban nem is csalódom, a szálláshelyek rengeteg embert szippantanak fel, ám örömömbe aggodalom is vegyül. Már kevésbé bírom az intenzív gyaloglást, s estig még sok minden történhet. Most kivételesen befizetek egy zarándokmenüre, a hasmenés elég figyelmeztetés volt, hogy ne kockáztassam az egészségemet.

Délután valóban könnyebben lélegzem, nem kell mások tempójához igazodnom, s folytonosan félreállnom a sietők elől. Ismét megtalálom a hangom, s amikor épp nincs senki hallótávolságon belül, újra énekelni kezdek. Nem gondolok már másra, még alig két nap, s célba érek. Történjék utána bármi, akkor is hatalmas dolgot tettem, többet tettem magamért, a lelkem gyógyulásáért, mint korábban bármikor az életemben, s ezt már nem veheti el tőlem senki.

Az út menti falvakban, bármily sűrűn sorakozzanak is egymás után, minden szállás betelt, s ahogy fogy a délután, s fogynak mögöttem a kilométerek, úgy fogy az erőm, és lassan elfogynak mellőlem a zarándokok is. Még bírom, s amíg bírom, gyalogolok. A falvak után újabb erdő következik, a gyaloglásom már csak vánszorgás, a torkom kiszáradt, s az énekhangom is elveszett. Előttem egy apró termetű olasz lány húzza a lábát, amint közelebb érek, felismerem az elmúlt napokból, egy nagyobb társaság tagjaként zarándokol, s úgy látszik leszakadt a többiektől, mert nem bírta a gyilkos tempót. Néhány szóban elmagyarázza, inkább elmutogatja, hogy valóban így történt a dolog, a társai Melidében várnak rá. Mivel nem beszél, csak olaszul, többnyire hallgatunk egymás mellett, s vele tartok én is. Melidéig még nagyon hosszú az út, gyilkos kilométerek várnak mindkettőnkre, a pillanat hevében jött az elhatározás, hogy vele tartok, már az erdőben való éjszakázáson gondolkodtam, de végül is miért ne? Hálás azért, hogy így döntöttem, amin nem csodálkozom. Aki társasághoz szokott, annak félelmetes lehet ez a nagy egyedüllét, a gyilkos csend, a hallgatag erdő, a kíméletlen gyaloglástól lestrapált test, és a közelgő éjszaka, s nincsenek körülötte az ismerős arcok, a barátok, akik bíztatják, s lelket öntenek belé.

Valójában nincs is szükség beszédre, erre a rövid időre összeköt bennünket az út, és a közös szenvedés, mintha egy láthatatlan szál fűzne össze bennünket, a sorsközösség, amiben megmutatkozik az emberi lét igazi nagysága. Pusztán attól, hogy emberek sorsközösséget vállalnak egymással, elviselhetőbbé tudják tenni az életet, szélsőséges körülmények között is. Vajon kik élték túl a koncentrációs táborok borzalmait, és később a kényszemunkatáborokat, az embertelen deportálásokat, a szibériai száműzetést? Nem az erősek, hanem azok, kik emberek tudtak maradni ilyen körülmények között is. Ha fizikailag nem is, lelkileg túlélték.

A mi megpróbáltatásunk ugyan elmarad ezektől, egyedül mégsem lettem volna képes végiggyalogolni ezt a hosszú távot Melidéig, s így van ezzel az apró termetű olasz leányzó is. Késő este, sötétedés után érünk Melidébe, az iskola tornatermét keressük, az olasz lány szerint, a mobilon kapott infók alapján itt jutunk szálláshoz. Mint katasztrófa sújtotta terület menekültjei, úgy lepték most el a tornatermet a szállás nélkül maradt zarándokok, hogy a mai éjszakára birtokukba vegyék. Hamarosan megtalálnak bennünket az olasz lány társai, a srác, aki köszönetet mond nekem, végtelenül hálás, látom a szemében a megkönnyebbülést és az aggodalmat is, ami még nem távozott el teljesen. Hívnak magukkal, időközben sikerült normális szálláshelyet találniuk, de én már képtelen vagyok innét tovább mozdulni, valóban elértem erőm végéhez. Magamban mosolygok az olasz lányon, aki szemem láttára óriási átalakuláson megy keresztül. Röviddel előbb még meg akart halni a fáradtságtól, és most, amikor ismét társai közé került, a védett akváriumba, energikusan megy ki a többiekkel a városba szórakozni. Az olasz temperamentum, mely a bőbeszédűségből, a társaságból nyeri életenergiáit.

Az epizód véget ért, én pedig a zuhanyzáshoz látok, életem eddigi leghidegebb zuhanyzásán esem át, de a mai nap után már ezen sem csodálkozom, s a nagy tömegben végül nem marad velem más, csak az óriási fáradtság.

Augusztus 22. Portomarin

Hajnali ébresztő. A házigazda bejön az alvóterembe, felkapcsolja a villanyt, majd mély, öblös hangján elkiáltja magát: Buenos diás! Zúgolódva dörgölöm ki az álmot a szememből, odakint sötétség honol, majd zarándoktársaimmal együtt kapkodva csomagolok. A katonaságnál volt részem legutoljára ily „gyengéd” ébresztésben.

A városkában tanácstalanul álldogálok a sötétben, a toronyóra világító számlapja reggel hatot mutat, még legalább másfél óra, mire Európának eme nyugati csücskében világosság váltja fel a sötétséget. Gyalogolni még nem tudok, s inkább csak sétálgatok a néptelen utcákon, a kihaltságot csak néha töri meg egy-egy mellettem elsiető zarándok. Legnagyobb meglepetésemre egy nyitva tartó vendéglőre bukkanok, ám meglepődésem tovaszáll, amint bekukkantva az üvegajtón, zarándokokat látok üldögélni az asztaloknál, kik mogorva, álmos arckifejezéssel kavargatják kávéjukat. A tulajdonos ügyesen alkalmazkodott a samosi zarándokszállás katonás ébresztéseihez, amit egyáltalán nem bánok, mivel néhány pillanat múlva, már én is azzal foglalatoskodom, mint a többiek, s morgolódva várom, hogy felkeljen végre a nap.

A napkeltére még várnom kell egy ideig, mivel odakint elered az eső, újabb adalékot adva lehangoltságomhoz. Még reménykedem egy ideig, hátha futó zápor csak, mi végigsöpör most a vidéken, végül sóhajtva felkelek, s beletörődöm az újabb esős napba. Második napja gyalogolok Galíciában, és második napja esik, s így, a bakancs és az esőkabát válik mindennapos, s nélkülözhetetlen ruhakellékemmé. Lehangolva lépegetek a lassan áztató esőben, az út hamarosan egy erdőben folytatódik, s újra a hideg és a sár állít próba elé. Ilyen időben az emberek otthon, a családi tűzfészeknél melegednek, a vígan lobogó tűz mellett, s történeteket mesélnek egymásnak. („A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”)

És te vándor? Neked mi marad? Melegedj a belső tüzednél! Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem megvetendő. Minden tűz kialszik egyszer, de az a belső tűz, amit Ő táplál, nem alszik ki soha. A valódi otthonom így mindenhova magammal vihetem, és így el sem veszíthetem soha.

Aprókat lépegetek a sárban tocsogva, sietségre semmi okom, mivel Sarriától még hosszú tizenkét kilométer választ el. Újra taizéi dallamok jutnak eszembe, s ezúttal nem töredékek, hanem egy egész versszak, s énekelni kezdek.

„Ó halld meg Uram! Ó halld meg imám!

Kérlek, jöjj, válaszolj!

Ó halld meg Uram! Ó halld meg imám!

Kérlek, tekints reám!”

Szünet nélkül énekelek, hol hangosan, vagy csak magamban dúdolgatva, de nem tudom abbahagyni. Mint a tartós elemmel működő játék, amit egyszer felhúznak, én is csak ismételgetem újra, és újra. Lemerülni nem tudok, mivel az elem, amellyel működöm, nagyon is tartósnak bizonyul.

A kilométerek fogynak, a lehangoltságomat pedig csendes beletörődés váltja fel, amiben ott bujkál a bizalom. Nem is beletörődésnek, inkább belenyugvásnak mondanám, a dolgok elfogadásának, az élethelyzet elfogadásának.

Kemény próba elé lettem állítva, de azt hiszem, nem véletlenül kaptam tőle e próbát. Mindennek oka van, még akkor is, ha nem találom a magyarázatot, jelenleg csupán egy dolgot érzékelek biztosan, az éltető napfény nélkül, a gyaloglásom sem a régi, és a kimerültség jeleit kezdem érezni magamban. A mélyúton egy hatalmas fára bukkanok, melynek védelmében aprócska száraz hely hívogat pihenőre. A hátizsákkal együtt valósággal lehuppanok a földre, és csupán a hideg az egyetlen kényszerítő erő, mely most időben gátat szab a siestámnak.

Néhány óra múlva az eső ugyan eláll, de a felhőzet csak nem akar felszakadozni, s az éltető napfényre így várnom kell még egy ideig. Sarriában újra embertömegbe kerülök, a két párhuzamos út egyesül, s lassan hömpölyög a zarándokfolyam az óceán felé. Én is hömpölygöm velük együtt a zarándokszállásokig, melyek felszippantják a tömeg jelentős részét, ám még így is marad délutánra épp elég zarándok. A csendes délutáni gyaloglások így véget értek, de nem bánom, beletörődöm ebbe is, s én is sodródom tovább a tömeggel Santiago felé, mintha nem lenne más célom, csak beérni Santiagóban a katedrálisba.

A napfény nélküli, délutáni gyaloglásom vánszorgásra hasonlít, kilométerenként kell pihennem, egyedül a kagyló jelével díszített kilométerkövek öntenek belém lelket, melyek a hátralévő távolságot jelzik Santiagóig. Már csak 108 km a hátralévő távolság, csak 107, már csak 106 km-t kell kibírnom a célig, mondogatom magamnak, s valójában nem tudom megfogalmazni, miből is áll pontosan ez a cél, és inkább nem gondolok rá. Oldódj csak fel a tömegben, és akkor gondolkodnod sem kell!

Már benne járok a késő délutánban, amikor végre kisüt a nap, s vele visszatér a jókedvem. Újra rácsodálkozom az egyszerű dolgokra, jókat derülök az aszfaltút mellé kitett figyelmeztető jeleken, melyek teheneket ábrázolnak piros háromszögben. Az otthoni kresszkönyvek hiányosak ebből a szempontból, ám hamarosan jogosnak érzem a figyelmeztető jelzéseket, amikor egy pásztor nélkül ballagó tehéncsordával kerülök szembe, kik békésen ballagnak hazafelé az úton.

Az út mentén szederbokrok kínálják gyümölcseiket, az érett, zamatos szedrektől felfrissülök, ugyanakkor egy figyelmeztető csengő is megszólal bennem. Hamarosan itt az ősz, a meleg, és a forróságok időszaka elmúlik, egyre többször kell számítanom hidegre, és nekem nincs meleg ruházatom. Hagyom elszállni a gondolatot, és inkább élvezem a meleget, az újra néptelenné vált utat, már csak egyetlen lány siet el mellettem, időnként megáll néhány pillanatra, a fényképezőgépével kattint párat, majd rohan tovább. Újra egyedül. Különös érzés olyan úton járni, ahol néhány órával azelőtt még embertömeg hömpölygött.

Az este közeledtével ismét visszatér az erőm, bátrabban lépegetek, és az énekhangom is újra megtalálom. Tekintetem a nyugaton lassan alábukó napra emelem, a szívemben bizalom, a lábaimban új, friss erőt érzek, miközben tudom, bármi történjék is, nekem tovább kell mennem. Az utolsó öt kilométert, nagyokat lépve, szinte száguldva teszem meg Portomarinig, ám a város előtt még egy újabb csoda vár rám, a Mino folyó, mely nem afféle aprócska kasztíliai folyó, szélességében a Dunával vetekszik. Ahogy elnézem méltóságteljes hömpölygését, hatalmas megrendülést érzek, mert tudom, ez a folyó hamarosan az óceánba ömlik, abba az óceánba ahova én is tartok, s talán nekem is így kéne tennem. Békésen, és méltóságteljesen engedni, hogy lábaim célba vigyenek, és végre én is megpihennék az óceánban. Nem tudom, a naiv vágyakozás mondatja-e velem ezt a gondolatot, miközben lassuló léptekkel haladok keresztül a hatalmas hídon, mely mögött, a dombtetőn ott fürdik az alkonyi napfényben Portomarin, egy város a sok közül, melyeken keresztülhaladtam, ahol épp csak megpihentem, mert végül mindig tovább kell mennem.

Ragyogó szemekkel, ugyanakkor mégis égő szomorúsággal haladok keresztül az utcákon, mert ez a város is hamarosan magam mögött lesz, mint a többi, és az emberek is magam mögött lesznek mind, kivétel nélkül. Talán ez a legfájóbb ebben a szomorúságban.

A zarándokszállás felé lépegetek, nincs bennem semmi várakozás, és már vágyakozás sem. Ilyen későn a szállások már mind beteltek, csak épp benézek, és megkérdezem az asztal mögött ülő srácot, ugye nincs hely, s amikor bólint, már épp indulnék is tovább. A szállásadónő jön ki a belső helyiségből, s nagy meglepődésemre odahív magához. Az alvószobába vezet, és rámutat egy üres ágyra. Látom a szemén, hogy tudatosan tartotta fenn ezt az ágyat, mert várt valakit, de nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő személynek tartotta fenn. Nem én vagyok az, kire vártál, és ha tudnék annyit spanyolul, meg is mondanám neki, de amikor a szemeibe nézek, ezekbe a tiszta tükrökbe, szemernyi kétséget sem látok benne, és én is csak a szemeimmel mondok köszönetet.

Csak fekszem szótlanul az ágyon égő szemekkel, és arra gondolok, holnap tovább kell mennem, de ez a búcsú fájdalmas lesz, mert itt jót tettek velem.

Augusztus 21. Samos

A reggeli eső már az úton talál rám, s a nap is eltűnt a szürkeségben, elbújva a felhők mögé. Magamra hagyott a szimbólumom, de nem bánkódom túlságosan, hisz a másik szimbólum, a zarándok itt él bennem, s most ő is elegendő belső erőt ad számomra az út folytatásához.

Kapaszkodom felfelé a szitáló esőben, s miközben tehénlepények között, a sárban kacsázom a meredek emelkedőn, lassan köd ereszkedik a hegyekre. Az alkalomhoz illőnek érzem a régi, latin nyelvű, jókívánsággal egybekötött zarándokköszönést: Ultreia et suseia (Csak tovább, egyre feljebb!). A hegytetőn egyre hidegebb szél fúj, ami arcomba veri az esőt, s a látótávolság is lecsökken ötven méterre, de sebaj, csak tovább, egyre feljebb.

Végre megérkezem a Galícia határát jelző kőtábláig, ám nem lélegzem fel boldogan, mivel semmit sem látok a tejfehéren gomolygó ködtől, sem kívül, sem belül. Mintha jövőm is ugyanilyen sűrűn gomolygó köd rejtené el előlem, nem látok belőle semmit, és nem gyönyörködhetem a napsütötte galíciai tájban sem, ahogy az „ígéret földjét” magam elé elképzeltem. Ehelyett, az erős széltől kényszerítve, sárban tocsogó lábaimat bámulom, mégis elmondok magamban egy imát, mert bármi történjék is, a következő lépéssel megkezdődik zarándokutam utolsó szakasza.

Az emelkedő is enyhébb már ezen a szakaszon, s végül megérkezem a köd burkolta hegytetőre, ám itt új próbatételek várnak. Az esőtől síkos köveken bukdácsolok, ami a lejtőkön veszélyessé válik, mivel a gyér látótávolság miatt, még a szakadékokat és a meredélyeket sem érzékelem magam körül. Ennek ellenére, lassan, de biztosan fogynak a kilométerek, s végül megérkezem az első galíciai városkába, O Cebreiróba. A köd miatt vajmi keveset érzékelek festőiségéből, s a fedett pihenőhelynek örülök jobban, ahol kútra, és ivóvízre bukkanok. Fogvacogva szedem rendbe szétzilált ruházatom, s hátizsákom tartalmát igyekszem megvédeni az elázás ellen, de a hideg miatt nem tudom hosszan kipihenni magam. Hozhattam volna több meleg holmit, de rögtön el is vetem e haszontalan gondolatot, ennél több súlyfelesleget úgysem tudnék cipelni a hátamon, s inkább beletörődöm az elkerülhetetlen ténybe, csak a gyaloglásban tudok némiképp felmelegedni.

A városkát elhagyva erdőben folytatódik az út, a látótávolság itt már csak harminc méter, a tovább sűrűsödő köd miatt, az eső ugyan időközben elállt, de még mindig vacogok a kegyetlen hidegtől. Apró, egyenletes léptekkel haladok, a térképet sincs kedvem előszedni, végül is teljesen mindegy, mi következik, erdők, völgyek vagy falvak, a ködtől úgysem látni semmit, a körülöttem lévő néhány méternyi szakasz kivételével, de számomra most ez is elegendő a továbbhaladáshoz. A természeti tünemények most jól szimbolizálják belső világom, s nemcsak térben, az időben is hasonló körülmények között folytatom utam. A jövőm is csak „méterekben” láthatom előre, a többit kitölti a bizalom. A bizalom most velem maradt, nem veszítettem el a ködben, s ezúttal nem megfoghatatlan illúzióként érzékelem, hanem nagyon is valóságos érzésként, mely forróságot áraszt magából. Még zarándokbotomból is e forróság árad, s érzem, amint tagjaim lassan átmelegednek ettől a belső tűztől.

Az útból csak a szinteket, az emelkedőket és a lejtőket érzékelem a nagy köd miatt, most éppen lefelé lépegetek, majd hirtelen, szinte a semmiből bukkan fel egy kis falucska. Örömmel üdvözlöm a vendéglőt, a belső, meleg és védett helyiséget, s hamarosan egy bögre forró kávét szorongatok a kezemben, ami most igen jólesik, ám sokáig nem időzöm, mert az út vár, s én folytatom utam, a hol elálló, hol eleredő esőben.

Néhány kilométer után a köd kezd felszakadozni, az ég csatornái is elzáródnak, s lassan igazi csoda kezd kibontakozni a szemeim előtt. Szelíd dombok, élénkzöld erdők, kőkerítéssel elkerített legelők, hol lágyan hullámzik a dús fű. A természet élettől duzzad, és a kopár, napégette, száraz fűvel, és kóróval borított kasztíliai síkságok után, úgy érzem magam, mintha egy másik földrészre pottyantam volna, ahol most kezdődik a május. Az élettől duzzadó erő, mit szemeim látnak, most szinkronba kerül a lelkemmel, ahol reményeim szerint, végre megkezdődik a tavasz.

Mélázásomból egy autóbusznyi olasz zarándok rángat ki, kik számára most kezdődik a zarándoklat. Hangos beszélgetésük és nevetgélésük, megtöri az idilli képet, s visszaránt engem is a fellegekből a földre. Egy ideig sodródom a tömeggel, a következő nehéz emelkedő már szétszaggatja, és lecsendesíti tömött soraikat, az újabb esőfelhők, és az ismét leereszkedő köd pedig a maradékot is bezavarja a környező falvak vendéglőibe.

Újra egyedül önmagammal és Istennel. Kívül eső, köd és sár, belül béke és nyugalom. Egyetlen pillanatra emelted csak fel a ködfátylat, de ez is elég számomra, hogy átengedjem magam a bizalomnak. A lélek sóvárog, mindenáron remélni akar, s elég egyetlen aprócska öröm az újrakezdéshez, mert így alkottad meg az embert, hogy minden körülmény között képessé váljon a talpraálláshoz. Ilyen az egészséges és természetes lélekállapot, amit még nem fertőzött meg a betegség, képes örülni a jónak, és feledni a rosszat, és még ha halálos kór támadná is meg e lelket, akkor is marad benne egy kis darabka, mely feléd vágyakozik, és hozzád törekszik, mert elrejtettél benne valamit, ami állandó, ami egyedül csak a tiéd.

Kora délutánra felszakadozik a felhőzet, a köd végleg felszáll, és végre, újra együtt a két szimbólumom. Most már többször tartok pihenőket, igyekszem szinkronba kerülni önmagammal, az események túlságosan előreszaladtak, a megváltozott táj, és a cél közelsége új hangulatot kölcsönöz az útnak, melyhez még nemigen szoktam hozzá. Igyekszem utolérni magam, lelkem még a pusztában bolyong, s amit ma átéltem, a békének és bizalomnak a megnyugtató érzéseit nem tudom teljesen magamba építeni, mivel nem küzdöttem meg értük. Ezt a harcot még nem vívtam meg magamban.

Délután fél ötkor ebédelek Triacastelában, mely most igen szerényre sikeredett, csak szendvicsre, kávéra, és egy pohár vörösborra fizettem be. A térképet nézegetem, az út hamarosan kettéválik, az „A” útvonalat sűrűn pettyezett falvak borítják a térképen, ellentétben a „B” útvonallal, mely viszonylag néptelenebb, s egyetlen nagyobb helység található rajta, Samos. A két, egymással párhuzamos útvonal, végül sok-sok kilométer után Sarriában egyesül.

Samos felé indulok a „B” útvonalon, a nap hátralévő részében száműzöm fejemből a gondolatokat, s inkább a napfényt élvezem, és a tájban gyönyörködöm. Erdők és patakok mellett visz az út, ám hamarosan egy régi ismerős érzés jelentkezik, a fáradtságé. A lépteim egyre nehezülnek, és a testem is pihenésre vágyik, de még nyomom a tempót néhány kilométeren keresztül Samosig, ma valahogy nincs hangulatom a szabadban alváshoz.

Este nyolc óra lehet, amikor megérkezem a samosi monostor kapujához, helyet is kapok, s végre testem is átengedhetem a jól megérdemelt pihenésnek. A zuhanyzóban újabb váratlan öröm ér, igazi hajsampont találok, és három hét után újra samponnal mosok hajat. Tegnap meleg víz, ma sampon, az élet apró, váratlan örömeinek engedem át magam a felszínen, ám lelkem még mindig valahol a pusztában bolyong.

Augusztus 20. La Fabe

Utolsó nap Kasztíliában. Sok minden kavarog belül, s még mindig nagy bennem a bizonytalanság, mivel úgy érzem, nem állok készen az Út utolsó szakaszának megtételére. A szokásos módszerhez folyamodom idegeim lecsillapítására. Gyaloglással ürítem ki fejemből a gondolatokat, próbálok nem gondolni a jövőre, és nem aggodalmaskodni semmin. Az ima erejéhez, a szavak erejéhez folyamodom, s itt, a hegyek között, sikerül leküzdenem a félelmem, egyelőre.

Az út párhuzamosan kanyarog Galíciával a hegyek között, Villafranca után már csak apró falvak hevernek szétszórva a térképen, a következő nagyobb helység, O Cebreiro már Galíciában van, ám addig még sok-sok kilométer vár rám, emelkedők, lejtők, köves és földutak felváltva, nem kímélve a lábaimat, és a testemet. A fárasztó gyaloglásban nem marad hely a bonyolult, és nyakatekert gondolatoknak, s helyette ma is taizéi dallamfoszlányok jutnak eszembe, ismételgetem az egyszerű, ám mégis oly erőteljes mondatokat, melyek erőt adnak. Hiányzik a taizéi énekeskönyvem. Ez az egyetlen tárgy, ami bánt, hogy feledékenységem áldozatául esett, s nem hoztam magammal az útra.

Ha a füzet nem is, fejemben eljöttek a dallamfoszlányok, s állandó kíséretet adnak menetelés közben, és a pihenők ideje alatt is.

Délutánra már egyértelműen a fáradtság jellemzi mozdulataimat, és gondolataimat. Az ösvények zegzugosan keresztezik egymást, néha feltűnik egy aszfaltút, majd a jelzések újra másik irányba mutatnak. Túlságosan is hozzászoktam a hosszú, egyenes kasztíliai utakhoz, hol az útjelzők egyértelműek, itt, a hegyek és völgyek között, nehezebben tájékozódom, s nem találok senkit, kit követve, feloldanám magam a keresgélés terhe alól.

Egyre több ösvény, és elágazás keresztezi a caminót, s már a fáradtság is akadályozza a helyes tájékozódást. Újra felbukkan előttem az aszfaltút, melyről letérek egy földútra, ami egyenesen egy völgybe vezet, ahonnét visszafele kanyarodik a másik oldalon. Elbizonytalanodom, s inkább visszafordulok, hogy rátaláljak a caminó útjelzéseire, s ekkor botlok egy olasz lányba, ki megment a további fáradságos keresgéléstől.

Együtt folytatjuk utunkat a meredek emelkedőkön, miközben esőfelhők gyülekeznek a fejünk fölött. Egy kilométernyi fáradságos kaptatók után végre megérkezünk a kis hegyi faluba, melynek neve, La Fabe, s abban a pillanatban, amikor az albergue elé érünk, elered az eső.

Mai gyaloglásom végére értem, amit nem is bánok, lelkileg még nem készültem fel, hogy Galícia földjére lépjek. Az eldugott, hegyi szálláshelyet egy német házaspár üzemelteti, kik régebben végigmentek a caminón, ám szerelmük, az út iránt nem múlt el nyomtalanul, a mi legnagyobb örömünkre. Az első örömteli meglepetés a melegvíz, mellyel az út során először találkozom. Ezen a borongós, esős, és hűvös délutánon különösen értékelem szállásadóink gesztusát, s valóságos gyönyörrel tobzódom a melegvízben zuhanyzás közben. Meleg vízcseppek masszírozzák fáradt testemet, és micsoda gyönyör végre ismét meleg vízzel borotválkozni, és utána meleg vízzel kimosni, és utána elégedett sóhajjal ismételgetni e szót: melegvíz.

Házigazdáink nagyon otthonosan mozognak a lelkivilágunkban, pontosan ismerik azokat az apróságokat, melyek ilyenkor örömet tudnak okozni egy fáradt vándornak. Az alvószobákon érződik a német precizitás, nagy gonddal tartják őket rendben, a ház minden egyes zuga tiszta és takaros. Közöttünk élnek, részt vesznek a közösségünkben, a beszélgetéseinkben, az apró örömeinkben, ők ezzel fizettetik ki velünk a szálláshelyet, mivel a valóságos pénzbeli érték, mit elfogadnak, túlságosan kevés ilyen szolgáltatásokért.

Zarándoktársaim most a konyhát veszik birtokukba, s hamarosan ínycsiklandozó illatok teremtenek itt egy újfajta közösséget, ám én ebben már nem vállalok részt, immár tiszta testtel, és tiszta fejjel, szembe kell néznem utam utolsó szakaszával. Az eső elállt, a zarándokszállás udvara csendes, a környező fák leveleiről időnként vízcseppek peregnek alá, és a nap is elbújt az esőfelhők mögött, melyek megszabadulva esőterhüktől, most szédült sebességgel rohannak tova az égbolton.

Felkészültem-e lélekben az utolsó szakaszra? Felkészültem-e lélekben arra, ami rám vár Santiagóban? Egyáltalán fel lehet-e készülni a jövőre? Az elszántság megvan bennem. Azt hiszem, ha a jövő úgy kívánja tőlem, képes leszek még tovább zarándokolni. A félelmeim jó részét leküzdöttem, ám nem vagyok naiv, maradt még belőlük így is elég, melyek megkeseríthetik majd a mindennapjaimat. Ha kell, szembenézek majd velük, de ez elegendő lesz-e?

Az udvaron egy zarándok szobra áll. Egyszerű, s egyszerűségében fenséges szobor. A test fáradt, és megviselt, ám az arckifejezés elszánt, az örök kereső, és nyugtalan ember arckifejezése, aki a válaszokat keresi, s ezért hajlandó mindenét feláldozni. Erős szimbólum, s villámcsapásszerűen hasít belém a felismerés, ő az én szimbólumom, akivel teljes mértékben azonosulni tudok. A zarándoklét az, mi kifejezi életem lényegét, alapvető viszonyulásom a világ dolgaihoz, és magához az élethez.

Erős szimbólum, olyan erős, mint a nap, mely most eltűnt a fellegek között, ám még így is érezni a jelenlétét, a melegét, és a fényt, mely belőle árad. A nap, mely minden egyebet megelőz a teremtésben, s a teremtés legelső mondatára emlékeztet, mely így hangzik: „Legyen világosság!”. Ő a szimbóluma Isten legelső mondatának, mellyel útnak indította a világ történelmét, s egyben arra is figyelmeztet, hogy a világosságot nem a sötétség fogja felváltani, hanem egy új nap. Mert mindig lesz egy új nap, és az én életemben is mindig lesz egy új nap, a sötétség csak arra jó, hogy annál erősebben vágyakozzam a fény után.

A nap a másik szimbólumom, melyre rátaláltam ezen a hosszú zarándokúton. Már régóta a nap pályájához igazítottam a mindennapjaimat, nincs szükségem időmérő eszközre. A nap melegétől kapom a fizikai és lelki erőm, a további gyalogláshoz, mert amikor ránézek, s mert ő a szimbólumom, az a bizonyos mondat jut eszembe; „Legyen világosság”. Az én életemben is legyen világosság, ez a legfőbb cél, ami felé törekednem kell, s ennél kevesebbel meg nem elégedhetem.

Két szimbólum, melyekben már oly régóta élek, s mégsem ismertem fel őket tudatosan, mostanáig. Intő jel lehet számomra, hogy nem elég megtapasztalni a dolgokat, a felismerésnek is el kell érkeznie, ugyanakkor nem szabad kétségbeesnem, ha eme felismerés csak később tudatosul bennem.

Elmosolyodom, mert eszembe jutnak azok a darumababák, melyeket régen elveszítettem. Sárkányfigurák voltak, s el kellett őket veszítenem, mivel a sárkány nem az én szimbólumom.

• És most már készen állsz te Zarándok, hogy holnap átlépj Galíciába?

• Igen, készen állok.

  
• 

Augusztus 19. Pieros

Reggelre eltávoztak belőlem a töprengések, mintha éjszaka valami kifújta volna őket a fejemből, s helyén egyre erősödik bennem a bizalom. A bizalommal együtt a szeretet is nő a szívemben, s ettől vidámabbnak érzem magam. A belső énem mosolyog.

„Csak kérnetek kell, és mennyei atyátok gondoskodik rólatok.” Megint bibliai mondatok járnak az eszemben, egyszerű kis mondat, látszólag jelentéktelen, sokszor elcsépelték már, s mégis mennyi félelem születik abból, ha nem hiszem el ezt az apró mondatot, vagy kételkedni kezdek az igazában. Ha ily erős félelmek születhetnek a kétségekből, ez bizonyítja legjobban a mondat fontosságát, és ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, eddig soha nem hittem igazán ebben a kijelentésben. Egy olyan Istenben hittem, aki sorsára hagyja az embereket, aki csak szemlélődik, de nem avatkozik közbe, s még kevésbé gondoskodik. Egy hamis Istenben hittem, mert nem tudtam elfogadni Jézus minden egyes kijelentését.

Mindenesetre, az út során eddig többet tanultam róla, mint korábban bármikor, s talán ez volt az igazi cél, ami miatt neki kellett vágnom az útnak

Előttem, a völgyben feltűnik Ponferrada, az utolsó város Kasztíliában, azon túl ismét hegyek, és a hegyeken túl az áldott Galícia (Galilea). Picit úgy érzem magam, mint a zsidó nép, mely negyvenévi bolyongás után végre az ígéret földje elé ért. Reménykedem benne, hogy az én helyzetem is hasonló, s Galícia tényleg az ígéret földjévé válik számomra.

Szokásomhoz híven átvágok a városon, s most már meg tudom fogalmazni, miért e nagy idegenkedés bennem a népesebb településektől. Zarándoklatom a pusztát jelenti számomra, azt a pusztát, ahova Jézus kivonult negyven napig, s földi életének talán ez volt legfontosabb fejezete, mivel itt mondott véglegesen igent a küldetésére. Szabad akaratából kellett kimondania az igent emberként is, s nemcsak Istenként. Nekem is ki kell mondanom majd az igent, saját életemre, s ebben a „pusztában”, ahova most kivonultam, eltűnnek a régi hazugságok, az élet dolgai a maguk egyszerű módján, hamis csillogások nélkül mutatkoznak meg, és saját magamat is olyannak látom, aki valójában vagyok, s így a „puszta” szentté válik számomra, a nehézségeivel, a kísértéseimmel és a félelmeimmel együtt.

Eljön majd az idő, amikor vissza kell térnem a világba, de erre még nem állok készen, s még azt sem tudom, innét merre tovább.

Délután taizéi dallamtöredékek jutnak eszembe, énekelgetek magamban, s különösen egyetlen mondattöredék az, mi megmarad bennem: „mert megváltottál már”. Újra tömegbe keveredem, s a tömegben ismét rossz érzések törnek rám. Nem értem, honnét keveredett ide az útra hirtelen ennyi ember, úgy látszik, számítanom kell már az egynapos zarándokok csoportjaira, kik busszal érkeznek, s gyalogolnak néhány órát, hogy megtapasztaljanak valamit a caminóból.

Meztelennek érzem magam közöttük. Most szembesülök azzal, mily vastag rétegek rakódnak ránk a városban, hogy megvédjenek bennünket a vélt, vagy valós sérelmektől, de legfőképpen önmagunktól. Itt a pusztában, lassan lehámlott rólam minden, s most, amikor olyan tömeg vesz körül, kik magukkal hozták e rétegeket, úgy érzem magam közöttük, mintha mezítelen lennék egy felöltözött tömegben. Olyan emberek társaságára vágyom, kik maguk is a pusztában járnak, de eme vágyam most beteljesületlen marad, mégis sikerül valahogy kikeverednem a tömegből, és az este közeledtével, amikor az árnyékok végtelenre nyúlnak, s feltámad az alkonyi hűvös szellő, ismét egyedül maradok. Most még a falvakat is kerülöm, s egy szőlőültetvény közepén, néhány árválkodó fa alatt állok meg éjszakára.

Augusztus 18. El Acebo

Lassan véget érnek a kasztíliai dombok, Rabanal már a hegyek árnyékában fekszik, s a hegyeken túl vár rám utam utolsó szakasza. Oly közel a fizikai cél, ám lelki céljaimat továbbra is homály fedi, s még mindig nem tudom, Santiagóból merre tovább. Újra felbukkant bennem az a bizonyos mondat, mely még a zarándoklat előtt talált rám, súlyánál fogva rámtelepszik, s én továbbra sem tudok mihez kezdeni az idegenséggel és a gyökértelenséggel.

Tenía veinte anos y me encontraba extrano en mi propio país. (Húszéves voltam, és saját hazámban idegennek éreztem magam.)

Az igazi otthon odafenn van, vagy odaát, de nekem most semmi dolgom a mennyel, az ittre és a mostra kell válaszokat kapnom, hogy mihez kezdjek a következő éveimmel, évtizedeimmel. Nem állok készen arra, hogy visszatérjek Budapestre, ám arra sem állok készen, hogy máshova menjek, örökké pedig nem zarándokolhatok. Vagy mégis?

Te mit gondolsz? Elvégre Te teremtettél, és nem véletlenül szólítalak Atyámnak! Teremtőnek és szülőnek lenni pedig felelősséggel jár. Nem várhatod el tőlem, hogy egyedül viseljem eme terhek súlyát. Vajon büszke vagy ránk, vagy félresikerült kísérleted vagyunk? Vajon mennyi a szeretet bennem? Lámpás vagyok, vagy csupán pislákoló gyertyafény? Még erre sem tudom a választ, s jelenleg csak egy dolog biztos, belefáradtam már a sok kérdésbe. Nem tudom, valójában mire van szükségem, s még azt sem tudom, mi az, mit igazán szeretnék.

Gyaloglás. Újra hegyi ösvényekkel találkozom, s újra megjelennek a szintkülönbségek. Az emelkedők jobban megviselik a szervezetem, mégis varázslatosak. Valahogy tisztábbnak érzem tőlük a gondolataimat. Ebédidőben érek Foncebadónba, a kis hegyi faluba. A helyes vendéglő annyira rabul ejt, hogy muszáj betérnem, a pénz nem számít. Asztalomat egy holland zarándokkal osztom meg, ki Amszterdamból érkezett, s Gabrielnek hívják. Spanyolul beszélgetünk, e nyelvet mindketten törve beszéljük, ám kevés beszédből is megértjük egymást, hisz mindketten zarándokok vagyunk. A rendelést gyorsan elintézzük, mindketten rámutatunk az étlapon egy-egy ételre, melyről fogalmunk sincs, hogy valójában mit takarnak a zengzetes spanyol szavak, majd várakozás közben néma szemlélődésbe mélyedünk.

Különös beszélgetés kezdődik, melyben sokkal több a csend, mint a hangos beszéd. Mondanivalónkat hosszú töprengés előzi meg, majd néha egyikünk részéről érkezik egy mondat, melyre ismét hosszú tűnődés a válasz, s néha öt perc is eltelik, mire reagálunk az előttünk szólóra.

Természetesen zarándoklatunk a téma, hogy mit mozgatott meg bennünk az út, a túlságosan mély, és bonyolult mondanivalónak azonban gátat szab a gyér nyelvtudás, s ezért viszonylag egyszerű szavakkal próbáljuk meg kifejezni, ami bennünk van, mondanivalónk mélységét pedig hallgatásunk adja.

Én hozom szóba a hegyeket, hogy mily sokat jelentenek számomra ezen az úton, melyre egyetlen kérdés a reakció.

• Miért pont a hegyek?

Megint hosszú tűnődés előzi meg a választ.

• A hegyek között közelebb érzem Istent magamhoz, s valahogy tisztábbnak is érzem magam.

Néhány perc múlva újabb kérdés érkezik, és egy újabb miért, melyre én csak széttárom a kezem. Mindenre én sem tudom a választ.

Beszélgetésünket a vendéglős szakítja félbe, miután kihozta rendelésünket, hosszasan szemléljük az ennivalóval bőségesen megrakott két hatalmas tálat. Az enyém hatalmas hústál, zöldségek nélkül, Gabrielé zöldségestál hús nélkül. A végletek között mozgunk, mindketten a saját végleteink között, s ezen a zarándoklaton a végleteink egyre tágulnak, mindkét irányban.

Már rég magam mögött hagytam Foncebadónt, s még mindig ezen a furcsa találkozáson tűnődöm. Már a név is szimbolikus: Gábriel, a hírhozó angyal. De vajon milyen üzenetet hozott? Folyton csak kérdezett, és kérdezett, s a sok kérdés után villámcsapásszerűen érik meg bennem a felismerés, a válaszokat nekem magamnak kell megadnom. Istentől vártam a válaszokat, de saját életem kérdéseire csak magam adhatok feleletet.

Vajon könnyebben viselem-e a terhet, hogy mindezt tudom? A sok kérdésbe már mindenesetre belefáradtam, de a válaszaim ettől még nem kerültek közelebb hozzám.

A hegyeken túli vidék már Galícia, mely utam utolsó szakasza, az időm pedig vészesen fogy, s válaszok nélkül nem maradhatok. Erre irányuló erőlködéseim most kudarcot vallanak, és mivel mást úgysem tehetek, ismét bízni kezdek. Milyen képlékeny ez a bizalom! Utam során sokszor elveszítettem, majd újra rátaláltam a legváratlanabb helyzetekben, de tartós lélekállapotommá nem sikerült változtatnom.

Késő délután érek El Acebóba, s mai gyaloglásommal együtt a vívódásaimat is befejezem.

 Augusztus 17. Murias

A mai nap más, mint a korábbiak. Egyelőre véget ért a kemény, testet és lelket kimerítő menetelés, és újra békésen, a magam tempójában haladok az úton. Most béke és nyugalom tölti ki testem, de vajon ez valódi béke, vagy csupán belefáradtam a korábbi kétségekbe és feszültségbe. Nem tudhatom, és nem tudhatom azt sem, mostani bizalmam tartós marad-e, vagy ez is egy szalmaláng. Egyet azonban biztosan tudok. A bizalomért újra és újra meg kell küzdenem. Néha könnyebb ez a küzdelem, és néha vérrel és verejtékkel telített agónia. Mennyivel könnyebb lenne, egyszer megküzdeni valamiért, majd békésen pihenni a babérokon, ősrégi vágya ez az embernek, mely folyton megjelenik a mesékben és a regényekben, és most is jelen van bennem valahol mélyen eme naiv vágyakozás. A gyermek, aki újra gyermek akar lenni.

Egyelőre megelégszem kivívott bizalmammal, és megállok Orbigóban egy kávéra. Különös. Most nem zavar a zajongó asztaltársaság. Ugyan most is idegen számomra, és kívülállóként szemlélem, de mostani békémet nem tudja megzavarni, ahhoz nem férhet hozzá.

Az út végre elválik az autóúttól, és ismét az a csendes camino, melyet annyira szeretek. Egy kis dombtetőn lepihenek, és újra meglátogatom benső énemet. A hely vendégszerető. Ismét látom a zöld lugast, és a forrást, a barlang falai már szinte nem is látszanak, annyira tágasnak érzékelem a helyet, és világosság tölti be a teret, noha a fény forrását nem tudom felfedezni. A bejárat előtt fákat látok, majd a benső énemhez fordulok, ki egy sziklán ül a forrás előtt, a szemei csukva, épp meditálás közben látogattam meg. Már nem csupasz. Piros tóga borítja testét, melyet az ókorban viselhettek az emberek, a lábain saru, a kezében pedig egy hosszú, egyenes zarándokbotot tart. Leülök mellé, és megpihenek. A béke, mi betölt, itt sokkal erősebb, s ezáltal Teremtőmet is közelebb érzem magamhoz. A bizalom ezen a helyen élő hitté válik, s szeretném a végtelenségig elnyújtani a pillanatot, hogy ne kelljen visszatérnem oda, ahol újra kétségek, és küzdelmek végeláthatatlan sora vár rám.

Egy érintést érzek a karomon, benső énem fogja meg kezemet, hogy visszarántson a jelenbe, én felpillantok, és döbbentem bámulok a bejárat elé, mivel a fák eltűntek, és hatalmas hegyeket látok odakint. Égbe törő hideg csúcsokat, melyeket még soha nem láttam, és valami megfoghatatlan fenyegetést, vagy félelmet, melyet sem megragadni, sem felismerni nem tudok. Benső énemre pillantok, aki szemeivel szomorúan néz rám, egyetlen szót sem szól, csak bólint egyet a fejével, mi olyan érzés számomra, mint egy rám váró ítélet, vagy feladat, ami a jövőben vár rám. Visszapillantok újra a bejárat felé, de a hegyek időközben eltűntek, s én újra a dombtetőn találom magam egyedül.

Elmélyülten folytatom utam, s miközben a zarándokok lassan lehagynak, újra egyedül lépegetek, magamba mélyedve, erdőn, mezőn, dombokon keresztül. Egy domb tetején megállok, szétnézek, és visszatérek révületemből. Istenem! A hegyek időközben óriásira nőttek, és egyre közelednek. Már nem is én rohanok feléjük, ők közelednek hozzám kinyújtott karral, de nem ismerem fel őket, belső énem az imént, más hegyeket mutatott. Innét már nincs visszaút! A fizikai cél oly közel, ezzel szemben lelki céljaim még mindig megfoghatatlanok, s ez bizonyos rémülettel tölt el. A rám váró feladatokon elmélkedem, s azon, mit az út során eddig tapasztaltam.

Az eddigi legfontosabb tanulság, hogy fölösleges túl sokat aggodalmaskodni, a szállás, az élelem és a víz miatt, kétségbeesni a fizikai nehézségek megoldhatatlanságán, mert ezek a gondok mindig megoldódnak valahogy. Amikor az én erőm véget ér, Ő avatkozik közbe, s kipótolja azt, ami még szükséges. De csak ennyit! Mindig annyit segít, amennyire épp abban a pillanatban szükségem van, semmivel sem többet. Mégis, eme alapszükségletek kitölthetnek egy egész emberi életet, s még hátravan az utódokról való gondoskodás és nevelés. Homályosan érzem, nem ez az út vár, de hogy milyen feladatok várnak még rám, azt nem tudhatom. Hiszem, hogy nem véletlenül születtem, hanem céllal, és ha a célt nem is tudom, valamit kezdenem kellene az életemmel. Egy pillanatra belém villan a benső énem kezében látott zarándokbot, és megrémülök, mert az a zarándokbot túlmutat a mostani caminón, jelentése súlyos, és olyan feladatokat szimbolizál, melyhez én túlságosan kicsinynek érzem magam. Ilyen feladatokra csak azok a tanítványok voltak képesek, akik Jézus korában éltek, én soha nem nőhetek fel hozzájuk. Feladták mindenüket, amijük csak volt, s elindultak egy ígéret nyomán, mert hittek abban az emberben, aki több volt, mint ember.

És mit tettem én? Feladtam mindenem, amim csak volt, a régi életemet, s elindultam egy ígéret nyomán, mert hittem abban, hogy rátalálhatok arra az emberre, aki igazán vagyok. És most itt vagyok. Szeretnék lefeküdni a földre, és zokogni, de nincsenek könnyeim, s inkább befelé sírok. Aztán eszembe jut, hogy Ő jobban ismeri az erőmet, hogy mire vagyok képes, mint én magam, s csupán olyan feladatokat szán nekem, amit képes is leszek elvégezni. Ettől a gondolattól megnyugszom, sőt ebbe a gondolatba kapaszkodom, és nem eresztem sehova. Lezárom magamban a további gondolkodást, folytatnom kell utam, mert az edénynek, mi bennem van, ki kell ürülnie, és meg kell tisztulnia.

Az utolsó domb, és az utolsó fennsík. Hátam mögött egy hatalmas kőkereszt, előttem Astorga, és Astorga mögött a hegyek. Indulok lefelé, s velem együtt lépked benső énem is. Astorga, a díszes katedrálisával, középkori templomaival, római kori múzeumával, hemzsegő turistáival, méregdrága éttermeivel és kávézóival, nem az a hely, hol babér teremhet számomra. Ezek a csodák nem ejtenek rabul, s eszembe jut régi álmom, amikor azt feleltem Moliérnek, a katolikus vallás nem erről szól. Vallás csak addig létezik, ameddig a hit, remény és szeretet, ha ezek meghalnak, meghal a vallás is, de eddig minden korban születtek olyan emberek, akik válaszoltak a Teremtő hívására, még a legsötétebb korokban is. A vallás tulajdonképpen a Teremtőnek adott egyfajta válasz, s egyáltalán nem mindegy, milyen választ adunk mi a Teremtő hívására. Ez már a mi felelősségünk. A camino is csak addig létezik, amíg lesznek emberek, kik megtöltik élettel, s most már az én életem is itt van, a többieké mellett, kik előttem jártak, s hozzáadtam az úthoz azt a keveset, amit tudtam, a saját életem lényegét.

Megkérdezem benső énemet, menjünk-e tovább, s ő rábólint, menjünk. Az út vár, s vele a jól ismert, és szeretett délutáni gyaloglás. A léptek ilyenkor már lassulnak a fáradtságtól, de nem baj, a délutáni napfény az, melyben a nyugati égtáj, ragyogóvá válik, s az én utam pontosan arra vezet. Muriasban vár a szendvics és a pohár bor, melytől új erőre kapok, a falucskán túl vörös agyagos dombok láncolata húzódik, hosszú, hullámzó fűvel, virágokkal, gyér bokrokkal és törpe fákkal, mely ideális az éjszakázásra.

  Augusztus 16. San Martin del Camino

Rengeteg alvás után frissen és kipihenten ébredek, s azonnal megkezdem újabb napi gyaloglásomat. Ötödik napja tart immár rettenthetetlen menetelésem, melynek úgy hiszem, célja van. A test fájdalmaira gyaloglással válaszolok, és a lélek kétségeire szintén gyaloglással válaszolok. A gyaloglásban találtam meg a fegyvert, mi képes átlendíteni holtpontokon, mivel rájöttem, akkor is tudok előrehaladni, amikor éppen nem hiszek, s nincs látható cél, figyelő tekintetem előtt.

Mai legfontosabb felismerésem éppen saját gyengeségem elfogadása. Elfogadom, hogy egy gyenge testbe teremtettél, kitéve az elemek szeszélyeinek, a betegségeknek, a fáradalmaknak. Határozott korlátok közé születtem, s lelkem ugyanilyen törékeny és gyenge. A hit és bizalom szakaszait, felváltja a hitetlenség és kétségbeesés. Az erőt felváltja az erőtlenség, de végül az erőtlenség is újult erőre kap.

Világunk éppoly törékeny, mint mi magunk, minden véges, és ezen a világon semmi sem végtelen, megszületünk és meghalunk, de épp ez a törékenység rejti a legnagyobb erőt, mert nemcsak a jónak, a rossznak is vége szakad egyszer, s erre bizton számíthatok. Nincs a kétségbeesésnek oly mélyen gyökerező formája, mely képes lenne túlélni e világ törékenységét, vége szakad egyszer, mint itt mindennek.

Korábban küzdöttem a kétségbeesés ellen, ma megértettem, legyőzni nem tudom, csak túlélni, s most épp a gyaloglásban, az előrehaladásban találtam meg az áthidaló megoldást, mely képes átjuttatni a mélység szakaszain.

Te úgy teremtettél meg, hogy képes legyek együtt élni ezzel a „gyengeséggel”, s most érzem, a gyaloglás újra bevált, mert az elmúlt napok kétségekkel teli időszakait, újra bizalom váltja fel.

Végre megpillantom Leónt, a városok óriását, s most megértem a rengeteg politikai célzatú grafitit. Egy ekkora város, hol királyokat temettek el, s lépten-nyomon a múlt dicsőségébe botlik az ember, méltán akar külön tartománnyá, és tartományi székhellyé válni. A múlt dicsősége azonban elmúlt, s engem egy táblácska figyelmeztet, már csak 300km a hátralévő távolság Santiagóig, számomra ez a jelen, s oly mámor kerít hatalmába, melytől bátrabban és magabiztosabban lépegetek.

Magabiztosságom tiszavirág-életűnek bizonyul, a nagyvárosban ismét eltévedek. Minden sárga nyíl egy-egy alberguébe vezet, mintha csak szálláshelyek lennének ebben a városban. A város incselkedik velem, maradásra ösztönöz, és sehogy sem engedi megtalálni a rajta keresztülvezető utat. Ilyen körülmények között elmegy a kedvem a városnézéstől, és amikor végtelen kóválygások után már harmadszor érek vissza ugyanazon albergue elé, kezdek elbizonytalanodni.

Két lányt látok kilépni a szálláshelyről, és mivel zarándokoknak nézem őket, követni kezdem őket. Ők biztosan tudják az utat. Ismét csalódás a kenyerem, és a buszállomáson, ameddig követtem őket, döbbenek rá, a saját útjukat ismerik, de nem az enyémet, és embereket követve, soha nem fogom megtalálni a saját utam.

Elindulok hát nyugat felé, kínosan ügyelve arra, hogy mindig a bal arcomat süsse a nap, és amikor sikerül átérnem a folyó túlsó oldalára, a sárga nyilak nélkül is érzem, lassan kikeveredem a nagyváros dzsungeléből. Eltűntek mellőlem a camino útjelzői, s mégsem esem kétségbe, még csak nem is bizonytalanodom el, ez a bizalom, amire most rátaláltam, nem belőlem ered, és nem is a környezetemből, hanem odafentről. Nem tévedtem el, mert határozott irányban, nyugat felé, a célom felé haladok, függetlenül attól, hogy látom-e a biztonságot adó útjelzőket, avagy sem.

Eltévedni a nagybetűs életben is lehetséges, a megszokott és kényelmes környezet ellenére, az ismerős arcok, a bíztató rokonok és barátok ellenére. A valódi biztonságérzet oly mélységben lakozik, hogy az már odafenn van, és nem idelenn. Először lefele kell haladni a saját mélységeim felé, és utána nézni felfelé, ha e nélkül teszem meg, nem látok odafenn mást, csak felhőket, és vibráló levegőt. Most azonban mást látok. Olyasmit, mi ellene mond minden logikának, mert a bizonytalanság kellős közepén is biztonságot ad, és a legnagyobb viharban is menedéket.

Nem lepődöm meg, mikor újra rámtalálnak a sárga útjelzők. Igen, ők találnak most rám, mert nem én kerestem őket, és a messzi távolban a hegyek is rámtalálnak, várnak és hívogatnak, mert dolgom lesz velük, valamikor a jövőben.

Lassan a sárga nyilak válnak számomra a megszokott és kényelmes környezetté, az élet kereteivé, amit az otthon, és a biztos munkahely szokott általában nyújtani, és a távoli hegyek most rokonaim és barátaim, kik bíztatnak, s mégsem ezek adják valódi biztonságérzetem. Ez a biztonságérzet törékeny még, nincsenek illúzióim, kemény időszakok várnak még rám, amíg sikerül megerősödnie, s állandó társamnak mondhatom majd, valamikor a jövőben.

Újra végiggyalogolom az egész napot, s megint a szálláshely talál rám, anélkül, hogy keresgélnem kellene. Negyven kilométer fáradtsága a lábamban, de nem számít, mert most hiszek, és végre a pénzemet sem számolgatom.

  Augusztus 15. Puente Villarente

Kemény megszállottsággal nyomom a kilométereket, összeszorított szájjal, sajgó lábbal és vérző szívvel. A fájdalmak széles skálája szegődik társamul, többségük régi ismerős, ám akad közöttük néhány új is. Vegyük csak sorba őket!

A sarkamba nyilalló fájdalom a minap szegődött társamul, s mivel még nem szoktam hozzá, őt érzem jelenleg a legkellemetlenebbnek. A bokáim merevek, a lábszáram és a térdem tompán sajog, a súrlódó, dörzsölő fájdalomhoz már annyira hozzászoktam, mit hátizsákom pántja okoz, hogy néha megfeledkezem róla, ám marad még így is elég. Fizikai síkon a hőség veszi kezelésbe azon testrészeimet, mik az előző felsorolásból kimaradtak. Ezekhez társul még a lelki fájdalom, ami gyomromat és tüdőmet veszi célba, úgy látszik az aggodalmak és a kétségek, különösen szeretik befészkelni magukat eme két belső szervembe.

A fájdalmakkal szemben tehetetlen vagyok, csupán egyetlen választ tudok rájuk adni, éspedig a gyaloglást, amit maradéktalanul meg is teszek. Az erőltetett menetelésbe csupán rövid pihenőket iktatok, ha már választanom kell, a fizikai fájdalmat választom, melynek éles intenzitása a jelenben tart, s nem enged elmerülnöm a kétségeimben, mellyel most nincs erőm szembenézni.

Lehangoló ez a vidék, mivel tudnék életet vinni ebbe a sivár egyedüllétbe? Végül eszembe jutnak azok a zarándoktársaim, kik oly sok mindennel ajándékoztak meg az út elején. Meglep, hogy mily aprólékos pontossággal tudom felidézni arcvonásaikat, sorra veszem apró tetteiket, kedves gesztusaikat, s rájövök, követek ők, minden földi hatalmasságon, és devalvált értékeken túlmutató erő, a szeretet követei. Talán nincsenek is tudatában ennek, elegendő, ha én tudom, s megemlékezem róluk, és pusztán attól, hogy most rájuk gondolok, kezd visszatérni a jókedvem.

Délután magam mögött hagyom Mansillát, és ekkor, a végtelen kasztíliai síkságok után, a távolban, a messzi nyugaton megpillantom a hegyeket. Végre! Mámoros, boldogító érzés kerít hatalmába, már látok magam előtt egy szimbolikus célt, mely megtöri az egyhangúságot, és kiragad az álmosító, bódító bizonytalanságból. A hegycsúcsok még a távolban, elérhetetlen messzeségben magasodnak, mégis megtörik a látóhatárt, oly megnyugtató pihentetni rajtuk a tekintetem, s elég csak látnom őket, hogy újra a remény győzedelmeskedjék bennem a kétségek felett.

Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Én csakis akkor tudok hinni, ha időről-időre felcsillan a remény a szemeim előtt, mivel a kút, melyből töltekezem, nagyon is véges, a hosszú szárazság idején teljesen kiszárad. Kiszáradt kútból nem tudok inni, ezt biztosan Te is megérted! A kutat időnként fel kell tölteni, ami nem egyszerű feladat, és ha tudnám a módját, talán nem vágtam volna bele ebbe a hosszú zarándokútba.

Nem számít már a fájdalom sem a lábaimban, ez a remény, mely most újra feléledt bennem, jelenleg erősebb minden fáradtságnál, táplálnom kell őt, hogy életben maradjon, nem tudom meddig lesz elég, de jelenleg nem is foglalkozom ezzel, inkább átengedem magam a remény keltette örömnek.

Már azon sem lepődöm meg, hogy a következő kis faluban, egy eldugott, csendes és békés alberguére bukkanok, hol szeretettel várnak. A házigazda összecsapja a kezét örömében, mikor megtudja honnét származom. Nagy nap ez a számára, mivel évekkel ezelőtt, amikor megnyitotta a szálláshelyet, a legelső vendége egy szerb zarándok volt. Egy ember, ki elindult Macedóniából, keresztül gyalogolt egész Európán, Santiagóban sem állt meg, s végül egész Fatimáig folytatta a portugál úton. Belül mosolygok magamban, s Teréz anyára gondolok, ki azon a vidéken született, majd Medjugorje jut eszembe, néhány pillanatra.

Igen, ismerem azt a földet, a sokat szenvedett földet, hol kikeltek a gyűlölet magvai, s beért halált hozó termése. Azon a földön, ahol a háború pusztított, és testvér, testvér ellen támadt, voltak más magok is, jó magok, melyek eső nélkül is képessé váltak a növekedésre a háború sújtotta földben, s noha senki sem gondozta őket, végül virágba borultak, és termést is hoztak. Nincs szebb a sivatagi virágnál, őket sem gondozza senki, rejtélyes módon, szinte a semmiből táplálkoznak, mégis termést hoznak.

Ezért ne ítélkezzetek, az ítélet nem rátok tartozik, ne vágjátok ki a konkolyt, mert a konkollyal együtt a búzát is kivágjátok. Ne szántsátok fel idő előtt a földet, mert a gyommal együtt a hasznos növényt is kiirtjátok, engedjétek, hogy a jó magokból kikelt növények beérjenek, és meghozzák termésüket. Százszoros termést hoznak, s ők is elszórják majd magvaikat, mert az a föld, amit a konkoly megtámadott, másként nem fog meggyógyulni. A gyűlölet szeret kürtöltetni maga előtt harsonaszóval, a szeretet munkásai csendben dolgoznak, s többnyire rejtve maradnak.

Az eldugott szálláshelyen kevesen vagyunk, a szobát két spanyol lánnyal osztom meg, kik fáradtak, csendesek, s beszélgetni is csak suttogva beszélgetnek, mintha éreznék, az elmúlt napok hangoskodása után, a tapintatos csend az ideillő állapot. Újra zarándokok között érzem magam, balzsamként hat rám a meghitt nyugalom, s hamarosan mély, álomtalan álomba zuhanok, átengedve testem a regenerálódásnak, melyre most igen nagy szüksége lehet.

  Augusztus 14. El Burgo Ranero

  Megviselnek ezek a hirtelen hangulatingadozások. Napról-napra érzelmi mélypontok és csúcspontok váltogatják egymást bennem, ami előjele lehet annak, hogy közeledem saját korlátaim végéhez. Újabb nap a mélyponton, és újabb nap, amikor nehezen viselem a fizikai és lelki megterheléseket.

  Minden egyes nap egy újabb próba, egy új küzdelem, és egy újabb kísértés, melyekből most a félbizalom visel meg leginkább, a félelemnek eme köztes állapota, amikor sem bízni, sem pedig nem bízni, nem merek, ehelyett inkább próbálom bemesélni magamnak, hogy én tulajdonképpen bízom.

  Nem akarom a pénzem számolgatni, ennek ellenére gondolataim folyton a pénz körül járnak. Ismételgetem magamnak az egyedüllét fontosságát és hasznosságát, mely által fejlődik az önismeretem, mégis szenvedek a magánytól. Senki sincs itt, akit bevonhatnék egy játszmába, s így önmagamat sem tudom becsapni, és mivel nem tudok most bemesélni magamnak semmi pozitívat, semmi fennköltet, a fájdalom ismét eluralkodik rajtam.

  León megyében járok, az út mentén hemzsegnek a graffitik, többségük politikai tartalmú, ám találkozom eggyel, mely valósággal szíven üt: Camino de Marketing. Az üzleti szellem, mely egyenesen a zarándoklat lelke ellen indít alattomos támadást. Minden faluban és kisvárosban szembesülök ezzel a szellemiséggel, mindenhol, ahol pénzzel kell fizetnem, és hogy nem a szubjektív pillanatnyi lehangoltságom eredményezi a szomorú felismerést, bizonyítja a sok graffiti, mellyel egyre többször találkozom, s amit néma tiltakozásul festettek ismeretlen kezek a falakra. Camino de Marketing.

  Azt hiszem, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedek. El Burgo Raneroban a vendéglőt messzire elkerülöm, a belülről kiszűrődő kocsmai hangzavartól, a részeg ricsajtól összerándul a gyomrom, s inkább megelégszem hideg ennivalóval a ma estére.

  A szálláson sem különb a helyzet. Egyedül vagyok a rengeteg spanyol között, kik korántsem látszanak zarándoknak. Egy nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű középkorú férfi nagy hangon veszekedik a szállásadónővel. Nem értem a vita tárgyát, de talán jobb is, a hangnemből, és a hangerősségből ítélve elég vaskos durvaságokat vághatnak egymás fejéhez.

  Elérkezik az éjszaka nyugalom és béke nélkül. „Zarándoktársaim” lármáznak, vihognak, a villanyt kapcsolgatják, serdülő kamaszok húsz-harminc éves emberek bőrébe zárva. Emberek, kik megrekedtek egy korai életszakaszban, s képtelenek felnőtté válni. Összehúzom magam az emeletes ágy legfelső részén, s megpróbálom kizárni magamból a külvilágot, és a sarkamba nyilalló fájdalmat egyaránt. Ez utóbbi különösen aggaszt. Miközben azon kezdek tűnődni, hova tűntek mellőlem az igazi zarándokok, kezdem visszasírni a szabadban alvásokat, s ugyanakkor kezdem értékelni az igazi egyedüllétet is.

Augusztus 13. Terradillos de los Templarios

Tekintetem már nem vonzza a külvilág, és a természet szépségei sem ejtik rabul szívemet. Egykedvű rutinnal keresgélem az útjelzőket, s egyre inkább befelé figyelek, míg rá nem térek arra a 12 km hosszú egyenetlen kavicsos útra, melyen csak botladozó léptekkel tudok haladni. Az embert próbáló útszakasz teljes odafigyelést igényel, nincs idő mélázásra, minden lépésem megfontolást igényel, egy bokaficam most nagyon nem hiányzik az életemből.

Már kezdek hozzászokni új ritmusomhoz, amikor új nehézségek jelentkeznek, apró legyek támadnak meg, kellemetlen zümmögő felhőként követnek, berepülnek, orrba, fülbe, szájba, még lélegzetet is csak kellő odafigyeléssel vehetek. Isten veled gondolatok! Furcsa módon ezek a kellemetlenségek nem tesznek ingerültté, oly egykedvű beletörődéssel folytatom utam, mint a sivatagi tevék, kik szélsőséges körülmények között is ugyanabban a ritmusban haladnak, és amikor már végképp nem bírják tovább, minden figyelmeztető előzmény nélkül lefekszenek és kimúlnak. Legalábbis régi filmeken így láttam. Ez a szomorú végkifejlet most nem fenyeget, mivel a göröngyös úttal, az apró legyek felhője is elmarad mögöttem.

Apró legyek után apró falvak következnek, kiszáradt patakok, az emberek szívében üzletszerű haszonszerzés, és embersivatag. Valami arra int, hogy erre a nagy „szárazságra” az esőt ne a külvilágban, hanem önmagamban keressem.

Gondolataim úgy hömpölyögnek bennem napról-napra, mint egy folyam, s eme nagy áramlás nem engedi meg számomra azt a luxust, hogy napokig megrekedjek egy-egy gondolatmenetnél. Mégis, minden alkalommal, leülepszik ezekből a gondolatokból valami lényeges a „folyó mélyére”, s iszapként kezd vastagodni, olyan termékeny iszapként, mely oly gazdag szántóföld alapjait veti meg, ahol a jövőben bőséges aratást remélhetek.

Megint a Biblia sorain elmélkedem. Jézus és Nikodémus párbeszédének központi témája az újjászületés, az újjászületés, mely végigkíséri teljes zarándoklatomat, s mégsem úgy, ahogyan korábban elképzeltem, katarzistól átitatott földrengésszerű élménynek. Az én újjászületésem végeláthatatlanul hosszú, szenvedésekkel és leküzdésre váró akadályokkal telített folyamat. Az igazi lélekformálás, az igazi újjászületés hosszú, gyötrelmes út, melyen végig kell mennem, s eme utat nem válthatom ki semmilyen katarzissal.

Korábban ilyen meghatározó Istenélményekre vadásztam, eufórikus örömökre, ám ezek az élmények csak a felszínt fodrozták, nem bizonyultak tartósnak, és nem hatoltak mélyre, a gyökerekig. Eljutottam addig a pontig, amikor már nem elég számomra a jelenre kimondani az igent, hosszan tartó folyamatok mellett kell elköteleződnöm, melynek nem látom a végét.

„Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (János 3, 6-8.)

Az erős keleti szél ide fújt, a nyugatnak ebbe a kis szegletébe, csak hallgatom a szél zúgását itt a puszta közepén, várom a naplementét, és valóban nem tudom, honnan jöttem, és hova tartok, s mégis bizonyosság éltet afelől, hogy a jó irányba fúj.

  Augusztus 12. Carrión de los Condes

Ma kivételesen korán indulok útnak. Valami megváltozott. Az elmúlt napok nyavalygása elmúlt, mintha valaki jól megrázott volna, s a „dolgok”, melyek kezdtek szétcsúszni bennem, ismét a helyükre kerültek.

Egyetlen központi gondolat uralkodik rajtam, miszerint, feltétlenül, és maradéktalanul bízzam meg Istenben, a többi az ő dolga. Nekem az utat kell végigjárnom, ami korántsem könnyű, rengeteg testi, s lelki energiámba kerül a nehézségek leküzdése, ennél többre jelenleg nem vagyok képes, ezt be kell látnom, egy egész életet ily rövid idő alatt, úgysem leszek képes megjavítani. Számomra most a gyaloglás a legfontosabb, és a befogadás, amit az úton tapasztalok. Nagyobb felelősséget sem tudok magamra vállalni, mint amit el tudok hordozni.

Az önszuggesztió most sikerült, megnyugszom, s e megnyugvás úgy árad szét testemben, mint valami gyógyító orvosság.

Frómistában csak kávézni állok meg. Ma Vasárnap van, s ilyenkor szinte minden zárva, ám nem is szándékoztam hosszasabban időzni a városkában.

Az út hamarosan kettéválik, s nekem döntenem kell. A könnyebbik út egy autóút mentén halad, s egyenesen Carrión de Los Condesbe visz, a nehezebbik út eltér jobbra, a vadonba vezet, s mivel ritkán használják, helyenként derékig érő fű borítja be az ösvényt.

Elmosolyodom. Te odafönn jól ismersz engem, s tudod, hogy súlyos döntések előtt mindig a nehezebb utat választom, még akkor is, ha nehézsége látszólag meghaladja minden erőmet. Úgy látszik ez a sorsom, már ha létezik olyan egyáltalán, már nem tudok megelégedni felszínes válaszokkal, s a lelkiismeretemet sem tudom elaltatni közhelyes megoldásokkal. Már nem. A kérdések gyökeréig kell eljutnom, s ehhez túl kell lépnem a saját határaimon és korlátaimon. Csak ez maradt számomra. A járatlan út. Ha tudnám a választ arra, hogy miért működöm így, már eljutottam volna létem gyökeréig, de nem tudom.

Most ugyan nem létkérdésről van szó, ám legyen mostani döntésem szimbolikus, s ismét a nehezebbik utat választom. Erdők, s patakok mellett kanyarog az út, a magas fű mellett keresztben kidőlt fatörzsek nehezítik az előrehaladást, jelezve a tegnapi vihar erejét. Az itteni vidéket telibe találta a tegnapi ítéletidő, mintha óriások száguldottak volna keresztül a tájon, kik féktelen haragjukban törtek és zúztak, semmit sem kíméltek, mi az útjukba került. A természet néma csendben gyógyítja sebeit, az állatok odvaikba húzódtak, még nem jutottak túl a riadalmon, a túlélők nem sietnek újra birtokukba venni, ami az övék. Jelenleg én vagyok az egyetlen élő, csörtető lény ezen a vidéken, egy tanú, kinek eszközei nincsenek, csak szavai, egy olyan nyelven, melyet itt úgysem értene meg senki.

Falut is találok ezen a félreeső vidéken, térképem szerint a neve Villavieco. Lakói kedves, egyszerű emberek, világtól elzárt közösségüket nem a befelé fordulás és az elzárkózás jellemzi, hanem a nyitottság és az elégedettség. Ebédidő alatt alkalmam nyílik a szemlélődésre, a kemény munkától megkérgesedett arcok tanulmányozására, mely azért is könnyű, mivel az ittlakók a lelküket az arcukon hordják. Szegények az anyagi javakban, és a modern világ eszközeiben, de gazdagok összetartásban és az egymás iránti szeretetben, s eme gazdagságból még az itt keresztülhaladó vándoroknak is juttatnak bőségesen.

Ez a jó út. Ez a fűvel és gazzal borított, ritkán használt ösvény igazi kincseket rejt magában, melyek felfedezésre várnak. A felfedezés belső világomra is érvényes, ismét eljött az ideje egy kis belső utazásnak, s egy csendes helyen újra magamba pillantok. A belső barlang folyamatosan tisztul és javul. A zöld lugas, és a forrás a barlangomban már olyan helyre hasonlít, hol töltődni is tudok, ahol béke és elégedettség tölt el, s belső énem is egyre szerethetőbb. Minél több időt töltök vele, annál inkább szerethető. Egy ideig csendben, egymás mellett lélegzünk az árnyékos lugasban, majd folytatom utam.

Minden egyes lépéssel erősödik bennem a bizalom, és az öröm, hogy visszataláltam az útra. Tudom, hogy Ő utat mutat majd, ha eljön az ideje, és nem a korábbi képzeléseim szerint, a magam naiv módján. Egyre naivabbnak látom régi vágyamat. Mikor elindultam, még abban reménykedtem, ha végigjárom az utat, egyszerre megvilágosodom, s minden az ölembe hullik majd. Már nem hiszem így, már nem tudok semmit, mégis él bennem a remény, hogy történik velem valami, ami megváltoztatja az életemet. Még soha nem éreztem ennyire igaznak az ima eme sorát: „Legyen meg a te akaratod!”

Könnyebben falom a mai kilométereket, testem is túljutott az előző napok válságán, s a néma csendben egy új érzés kezd belémlopózni, ahol megérint, örömteli borzongás jár át, talán nem is annyira új ez az érzés, talán nem is mint vendéget köszönthetem, talán mindig is itt élt valahol bennem, felfedezésre várva. Az érzés mögött újabb felfedezés. Már nem az a szánalmas, csetlő-botló, segítségre szoruló ember vagyok, mint az út elején. Észrevétlenül változtam meg, s indultam el a férfiassághoz vezető úton. Még nem tudom megfogalmazni, mit jelenthet az igazi férfierő, talán el kell engednem a saját erőmet, és teret engednem az újnak, annak a felülről jövő erőnek, mely képes akár másoknak is támasza lenni. Jelenleg még önmagamnak sem vagyok elégséges támasza, még nem értem el saját korlátaim végéhez, és már ezt a gondolatmenetet sem tudom befejezni.

Lefárasztott a sok gondolkodás, ezért a továbbiakban csak hagyom történni az eseményeket. Az út Carrión de Los Condesbe vezetett, az egyházi alberguébe. Átengedem magam a zuhanyzás örömeinek, és végre testem is tisztának érzi magát. Újra ágyban alszom, zarándoktársaimtól továbbra is hatalmas távolság választ el, de ebbe most beletörődöm, s immár a pénzemet sem számolgatom.

 Augusztus 11. Itero de la Vega

Semmi nem változott a tegnaphoz képest. Csigalassú előrehaladás a tűző napon, ugyanazok a kétségek, ugyanaz a szomorúság, nincsenek képek, sem érzések, csak a végtelen, poros út, s egy kiaszott múmia, aki némán vánszorog előre, mert elveszítette a hangját. Szinte végtelennek tűnik az a kilenc kilométer, mely elválaszt Castrojeriztől. Mindenütt néma csend, kívül is, belül is hallgat minden, és odafentről sem hallok hangokat. Mintha minden megszűnt volna rajtam kívül, s az üres, semmitmondó csend már kezd elviselhetetlenül fájni. A magány éhsége pontosan olyan, mint a gyomor éhsége, falni akar, hogy betöltse a benne támadt ürességet. Immár harmadik napja nem szól hozzám senki, s én sem szólok senkihez, s nincs mivel elűznöm éhségemet. Már ez a köszönés: „Buen Camino!”, is olyan semmitmondóvá vált, nincs mögötte tartalom, csak egy morgás, mely arra még jó, hogy megrezegtesse a berozsdált hangszálakat. Eszembe jutnak az út elején megismert zarándoktársak, felidézem arcukat, beszédüket, ezzel is csak magamat kínzom, minél többet gondolok rájuk, annál elviselhetetlenebb az éhség, az egyedüllét.

Castrojeriz. Itt aztán részese leszek a zajnak, a kocsmában hangoskodó, nevetgélő asztaltársaság, a legtávolabbi sarokba űz, ahol gyomrom éhségét sikerül csillapítanom, ám lelkem továbbra is éhes marad, s most rá kell döbbennem, az üres csendnél elviselhetetlenebb az üres zaj, s a magánynál is elviselhetetlenebb, a semmitmondó társaság. Nem értem, miért csodálkozom ezen, egy nagyvárosból jövök, ahol az emberek tökélyre fejlesztették a semmitmondást, s még nevet is adtak neki: udvarias társalgás. Lehetne a neve: lélektelen társalgás, ilyen üres beszélgetésekkel telik el egy egész élet, s ha lenne olyan rostám, mely képes lenne szavakat rostálni, nem sok minden akadna fenn elmúlt életemből, pelyva az egész.

Most már elviselhetetlenül fáj, s én nemigen tehetek mást, engedem, hadd fájjon! Délután fel a hegyre, s én még tartom magam. Nem értem, honnan e tartás, mintha a gyaloglás, a mozgás lenne az egyetlen, mely egybetartja ezt a szétfolyni készülő tömeget. Hegy után végtelen völgy, sehol egyetlen fa, csak a forróság katlana, s ebben a forróságban értem meg, a fájdalmat nem tudom legyőzni, csak túlélni. Milyen sokat tanulhatnék a régi öregektől, akik túléltek két nagy világháborút. Volt akinek sikerült, s volt akinek nem. Mégis a felmenőim túlélték, különben nem lennék itt, s ha egyebet nem is örököltem, a túlélést igen, ami itt kell legyen a génjeimben. A kínzó magányt sem lehet legyőzni, csak túlélni, csakúgy, mint a gyászt, a veszteséget, a kísértéseimet, és a mai napot.

Megérkezem a Pisuerga nevű folyócskához, mely elválasztja Burgos megyét Palenciától. Valahol félúton lehetek, ám céljaimat nem érzem közelebb, továbbra is elérhetetlen messzeségben rejtőznek, ködbe burkolózva. Talán rossz kérdéseket tettem fel. Talán olyan kérdéseket tettem fel, melyekre valójában nem is várok választ.

Újabb kísértések részeként pénzszámolgatáson kapom magam. 452 euróm és 50 centem maradt, ami annyit jelent, hogy több mint felére olvadt aprócska tőkém. Újra és újra megszámolom, le is írom, de ettől nem lesz több, csak önmagamat kínzom az újabb aggodalommal. Ugyan mit érek vele, az elkövetkező néhány hetet kiszámíthatóvá tehetném, egy egész életet viszont nem. A jövőm továbbra is ismeretlen, bizonytalan és kiszámíthatatlan, ám hiába próbálom elhessegetni, az aggodalom marad, s én nem tehetek mást, ezt is túlélem valahogy.

Elhagyom a következő kis falut, melynek neve Itero de la Vega, s az erdő szélén alvásra való helyet keresek magamnak egy kis mélyedésben. Lefekvés előtt még megvárom a naplementét, de még mielőtt álomra hajthatnám fejem, feltámad a szél, s távolról gyanús morajlásra leszek figyelmes.

Úgy kezdek kapkodni, mintha láthatatlan óriás rázott volna meg erőteljesen. Magamra rántom a bakancsom, a cipőfűzővel nehezen boldogulok, remegő kézzel keresem a lyukakat, újabb mély fenyegető mordulás, melyre összerándulok. Egyre közeledik a vihar. Mire összetekerem a hálózsákom, felveszem az esőkabátom, és menetkész állapotba hozom magam, rámsötétedik. Sem megijedni, sem gondolkodni nincs időm. Elindulok előre az úton, a vaksötétben botorkálva, a mögöttem lévő falu két kilométerre, az előttem lévő háromra, a nyugati égbolt fekete, időnként villámok jelennek meg, mint haragvó sárkányok, s tűzvörösen világítják meg az eget, és a földet, éles csattanás kíséretében. A kísérteties fényben igyekszem felmérni az előttem álló utat, majd megint vaksötét, és újra villámok, s én pontosan ezek felé a villámok felé menetelek előre az úton.

Már nincs szükség botorkálásra, a villámlás folyamatos, csak ez a kísérteties vörös fény ne lenne, úgy érzem magam, mintha Marsbéli tájon sétálnék. Minden egyes mennydörgésre összerándul a gyomrom, akárha gyorsliftben lennék, ami időnként meglódul lefele vagy fölfele. Így érezhették magukat távoli őseim, kik még a természetben éltek, s babonás félelemmel tekintettek e vad erőre.

Az egyik villámlásnál, egy sötét tömegre leszek figyelmes, s amint közelebb érek, örömteli csodálkozás árad szét bennem. Nini, egy kunyhó! Aprócska, fedett, talán 2, 5 x 2, 5 méteres, ablakai nincsenek, csak egy bejárati nyílás, de számomra tökéletes, mivel itt átvészelhetem a vihart. A padló döngölt föld, a végében rossz hordó, egy nyaláb régi nád, s egy kevés szemét. Időnként szerszámokat tarthat itt a gazda. Bevackolom magam a bejárat melletti sarokba, és hálát adok Istennek a menedékért. A vihar elvonul dél felé, én csak a szélét kapom, egy közepes zápor kíséretében.

Kis idő múlva lefekszem, de mintha motozást hallanék a kunyhó átellenes végéből, a hordó felől. Előveszem a zseblámpám. A fene egye meg! Hatalmas pókok mászkálnak a falakon, és egy egér kandikál ki a hordó mögül. (Talán patkány is van!) Pókocskáim, szépen osztozzunk meg a helyen, csak a mai éjszakára maradok itt, én itt leszek a bejárat mellett, ti a szemközti falon, és ne zavarjuk egymás köreit. Hiába beszélek, a hatalmas, dagadt pókok (biztosan emberhúson híztak meg), nem tartják be az egyoldalú megállapodást, csak mászkálnak mindenfelé. Mivel épp elállt az eső, idegességemben kimegyek a kunyhó elé, s rágyújtok egy cigarettára.

Azért ez mégsem járja, hogy nyamvadt pókok kiűzzenek az istenadta menedékhelyemről! Dúlva-fúlva visszamegyek a kunyhóba, és lefekszem. Aludni azonban nem tudok. Elképzelem, amint a pókok lassan megközelítenek, rámmásznak, bele a hajamba, a fülembe, az orromba, a számba… Elég! Felkapcsolom a zseblámpám, és újra a pókokra irányítom.

Ez már kezd nevetségessé válni. Egész éjjel mégsem éghet a lámpa, és aludnom is kellene néhány órát. De így? Kirámolok a kunyhó elé a búzatarlóra. Alulra laticel, rá az esőkabát, belebújok a hálózsákba, magamra húzom a cipzárt… és újra elered az eső.

Hogy az a…! Öklömmel dühösen megfenyegetem az eget! Jól van Uram, értelek. Méregzsákként pakolok vissza a kunyhóba.

Különösnek találom, hogy ebben az abszurd szituációban az Apostolok Cselekedetei jut eszembe a Bibliából, s azon belül Péter látomása, amikor egy lepedő ereszkedett alá az égből, benne a föld minden csúszómászójával, s közben egy hang arra bíztatta Pétert, hogy egye meg. Amikor Péter, érthető okból, vonakodott eleget tenni a felszólításnak, a hang újból megszólalt: Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak.

Ha jól belegondolok, a pókok is Isten teremtményei, és így semmi okom félni tőlük. Igen ám, de ha jól emlékszem, az a történet szimbolikus, egy sor teológus már végigrágta jobbról és balról, s arról szól, hogy a pogányok is megkaphatják a keresztséget, nemcsak a zsidók.

Nem lehetnének a pókok is szimbolikusak a szemközti falon? Ígérem, Uram, majd nagyon is valódinak fogom őket értelmezni.

Néhány pillanat múlva, újra a szemközti falra irányítom zseblámpám fényét, és szomorú belenyugvással veszem tudomásul, a pókok sajnos nem szimbolikusak, mozgásuk nagyon is valódinak látszik. Valószínűleg halálra lehetnek rémülve. Lássuk csak, hogyan élhetik át ők ezt a helyzetet. Hirtelen megjelenik egy hatalmas óriás, megzavarva békés nyugalmukat, s folyamatosan erős fénycsóvát irányít a falra, ami csak tovább fokozza a rémületet.

Igen, ostobaság azt gondolnom, hogy éjszakai póktámadásnak esem áldozatul, s a másnapi híradó, meghökkentő halálesetek rovatában szerepelek, mint szenzáció. Ilyen hírnévnek örvendeni egyébként sem vonzó számomra. Igen, a pókok sokkal rémültebbek, mint én, lekapcsolom a lámpát, belebújok a hálózsákomba, azért biztos, ami biztos, a hátamat fordítom a kunyhó belseje felé, tekintve, hogy felzaklatott idegeim nem könnyen hatódnak meg a logikus érveléstől, s végül sikerül is aludnom néhány órát.

Augusztus 10. Hontanas

Hamarosan vademberré válok, annyit alszom a szabadban. Mai első gondolatom nem vidámít fel, semmi kedvem felkelni, s inkább összegömbölyödöm a hálózsák alatt. Elképzelek egy gyaloglás nélküli napot, amikor semmit sem teszek a lustálkodáson, és heverészésen kívül, ám a nap felkel, s kelletlenül ugyan, de én is követem példáját. Elindulok meggyőződés nélkül, kétségekkel telve, mivel nem látom értelmét a gyaloglásnak. Most komolyan? Mondja már meg valaki, mi értelme ennek? Egyforma falvak, egyforma dombok és búzatáblák, holnap ugyanezen a földúton nyelem a port, azzal a különbséggel, hogy néhány kilométerrel közelebb leszek. De mihez is? A céljaim eléréséhez nem, az egyszer biztos! Ha most, ebben a pillanatban valaki megkérdezné, ugyan mondjam már meg, mik azok a magasztos, szent célok, nem tudnék rá válaszolni. Akkor meg mi értelme a pornyelésnek, a napon való aszalódásnak, a fizikai fáradalmaknak és a lábaim tönkretételének?

Észrevétlenül elfolyt belőlem a lelkesedés, mint a lyukas edényből, melyen milliméternyi, szemmel nem látható rés támad. Csontszáraz vagyok, s hiába iszom a vizet, a lelkem attól sem lesz nedvesebb. Hiába veszem elő a Bibliát, s olvasgatom, nem érint meg, a sorok értelme oly távoli és megfoghatatlan, mintha kínai nyelven olvasnék. Mégis visz előre a tehetetlenség kilométerről kilométerre, talán azon oknál fogva, mivel az egy helyben üldögélést ugyanolyan értelmetlennek látom, mint az előrehaladást.

Az út végére most nem merek gondolni, a kétségek szúnyogfelhője rajzik körülöttem, gúnyosan zümmögnek a fülembe, összezavarnak, s gyengítenek lépésről lépésre. A legnagyobb gyengeség közepette belső énem jut eszembe, túl sokáig ült ott belül, egyedül a sötétben. Amit teszek, érte is teszem, mert felelős vagyok érte, s e felelősséget másra nem háríthatom. Miután meglátogattam ott belül, s láttam, milyen állapotban van, többé nem hagyhatom magára, közel kell jutnom hozzá, hogy harmóniába kerülhessek vele. Eljátszom a gondolattal, mi történne, ha megmutatnám őt a világnak. Az emberek vajon visszariadnának tőle? Pedig ez lehet a jövő, mert nélküle én csak félember vagyok, a lehetőségek benne rejlenek, a saját utam csakis vele együtt tudom majd megtalálni. De mily nehéz megtennem, még mindig mekkora a félelem, ami ettől visszatart!

A következő völgy mélyén elvarázsolt falucska, neve Hontanas. A mai 15 kilométer gyaloglás bőven elég mára, itt szállok meg, végre letusolok, kimosok, és ágyban alszom. Nem csalás, nem ámítás, igazi ágyban! 5 euróba kerül, de megéri, s ráadásul párnát is kapok, igazi párnát. Lefekvés előtt boldogan paskolgatom, mielőtt ráhajtom a fejem, s arra gondolok, milyen apróságok képesek örömöt okozni számomra. Egyszerű apróságok.

  Augusztus 09. Rabé de Las Calzadas

  A hálózsákom teljesen átnedvesedett a reggeli harmattól, és mivel körülöttem minden harmatos, megszárítani sem tudom rendesen. A reggel is hűvös, s gyalogolnom kell, hogy mielőbb felmelegedjek. Megint egy olyan nap köszönt rám, ami más, mint az előző, új élmények, új benyomások érnek, s ezektől új hangulatom támad. Megint egy fontos tanulság. A lelkiállapotom teljesen kiszolgáltatott, a külső körülmények szeszélyeivel szemben, instabilitása már önmagában hordozza a melankóliát és a depressziót, ám most éppen azon fáradozom, hogy állandó tartalommal, értékkel töltsem fel, s ezáltal jussak az annyira áhított lelki stabilitáshoz, mely egyensúlyban tart.

  Lelki stabilitásom ma kemény próbatétel előtt áll. Egy autóút mentén vezet a gyalogösvény, ami már önmagában lehangoló, de az út pontosan egy nagyvárosba, Burgosba vezet, s hamarosan azzal kell szembesülnöm, ami elől annak idején menekültem. A külváros felé közeledve megszaporodnak a földtúrások, mint megannyi sebek a föld felszínén. Grandiózus építkezések, multireklámok, melyekről vidáman nevető fiatalok integetnek a sivár tájra. A kép ellentmondása elszomorít, így kell vidáman nevetgélve köszönteni a pusztulást. Az autóút előbb négysávosra, majd hatsávosra vált, s hamarosan eltűnnek a reménység védőbástyái, a sárga nyilak is. Pornyelés, gyaloglás, a tülkölő autók közelében gyalogosnak nincs helye, összeszorított foggal menetelek előre, míg valahol belül megfogalmazódik bennem egy gondolat. Mégis meg kell tanulnom valahogy együtt élni ezzel. Gyárak, hotelek és éttermek váltogatják egymást, olvasgatom a neveket: Hotel Buenos Aires, Hotel Las Vegas, s a betondzsungel közepén mosolyra fakadok, amikor egy kis erdő köszönt rám. Mosolyom gyorsan le is hervad, amint közelebb érek, az erdőt szögesdrótkerítéssel zárták gettóba, s nem tudom eldönteni, az erdőt akarják-e így védeni az emberektől, vagy fordítva.

  Emberek ezrei hömpölyögnek autókon a nagyvárosba, s az, mint valami nyolckarú polip, vagy szörnyóriás, bekebelezi őket a környező földekkel egyetemben. Mint valami embergyár, a futószalag elnyeli az embereket, s a másik oldalon kijön a késztermék, a civilizált városlakó, uniformista gondolkodással, naprakész tudással az épp aktuális divatról, életmódról, a napi politikáról, a művészetekről és a sportról. Már csak az árcímkéket kell róluk leszedni, de előtte még jól be kell magoltatni velük a rajta álló adatokat, te ennyit érsz, ennyi egzisztenciával, ennyi tudással rendelkezel, itt vannak a játékszabályok, e szerint kell élned, a kezükbe kell nyomni még egy használati útmutatót a városi életmódhoz, majd mehet mindenki az útjára, a hangyabolyba.

  A külváros után hatalmas lakótömbök, melyek a világ bármely pontján ugyanazok, majd a belváros, s üzletek végeláthatatlan sora. Ez a bőség rettenetesen zavar. Ekkora gazdagság, s ilyen választék mellett, kezdem magam ágrólszakadtnak, mosdatlannak érezni, egy nyomorult csavargónak. Hihetetlen szomjúság gyötör, de vizet nem találok, csak automatákat, melyek üdítőt és alkoholt tartalmaznak. Veszek egy üdítőt, de ettől csak szomjasabbnak érzem magam. Vízre vágyom, kristálytiszta vízre.

  A helyiek keresztülnéznek rajtam, számukra láthatatlan vagyok, egyáltalán nem is létezem, s az idő múlásával, én is kezdem magam ilyen senkinek érezni. Meglepődöm, amikor emberi hangot hallok elválni a tömeg morajától. Egy zsidó rabbi szólít meg, s kedvesen megkérdezi, honnét jöttem, hol aludtam, majd német-angol keveréknyelven elmagyarázza, merre menjek tovább, s valóban, a jólelkű útbaigazítás után valóságos oázisra bukkanok a betonsivatag közepén. Kis középkori templom, zöldellő parkkal övezve, ahol végre újra rátalálok a sárga útjelzőkre. Sokáig töltődöm itt, s próbálom összeszedni a lelkierőm, az út folytatásához.

  Az óváros modern és antik bizarr keveréke, nyüzsgő turistákkal, üzletekkel, szuvenírekkel. Csak tovább, tovább a város széle felé. Végre ismét csendes parkra bukkanok, ahol lepihenhetek. Amikor körülnézek, szívet melengető látvány fogad. Ötven év körüli férfi ül egy közeli padon, s regényt olvas. Más időben talán hétköznapinak tartottam volna e látványt, most azonban melegséget ad. Egy gondolkodó, értelmes ember a betonsivatagban, s ez már a második, akivel itt találkozom, a zsidó rabbi után. Mégis léteznek embernek, kik nem a használati útmutató szerint élnek, fütyülnek az árcímkékre, és a futószalagra!

  Nagy nehezen kikeveredem a városból, de itt újra autópálya fogad, ami megöli a lelket. A délutáni forróságban már nagyon vágyom egy csendes, falusi alberguére, ahol újra önmagam lehetek. A térkép szerint Rabé de Las Calzadasnak hívják a falut, ahol egyházi szálláshely található. Végre! Megérkeztem, itt állok az albergue előtt, ám az ajtó zárva, és amikor a kitett táblát betűzgetem, az ok is világossá válik számomra, a tulajdonos családi okok miatt elutazott. Leforrázva állok, ma már nem lesz részem zuhanyban, sem kényelmes siestában, helyette vár a hőség, az izzadtság és a pornyelés. Nyavalyogva indulok útnak, néhány százméterenként tartom a pihenőket, s közben teli kád habos fürdővízről ábrándozom, narancsléről jégkockával, és puha ágyról, igazi párnával. Ábrándozásom most csak önkínzásra jó, még a maradék erőmet is elveszi, egyre nehezebben kelek fel a pihenők végén. Nyamvadt hátizsák! Még ezt is cipelnem kell! Öregemberként botladozom, mintha tojásokon lépkednék, s közben olyan nyűgös vagyok, mint egy kisgyermek, aki halálra unja magát.

  Végre találok egy pihenőhelyet, ami éjszakára is megfelel. Kis tető, két oldalt kőfal L alakban, a padló kőkocka, picit távolabb gesztenyefák és fapadok, csak víz hiányzik, de az nagyon. Körülbelül 300 kilométer van a lábaimban, s ekkora távolságnak már érezni a súlyát, fizikai és lelki szinten egyaránt, nem lehet megkerülni, bagatellizálni, sem elfeledni. Talán ez a zarándoklat lesz az áhított súlypont, a jövőben, melyet megragadva, egyensúlyba tudom majd hozni szétzilált lelkivilágom. Jelen pillanatban ijesztő számomra e nagy távolság. Ijesztő, mert kezdenem kellene vele valamit, de nem tudok.

  Augusztus 08. Atapuerca

  Nagyon mélyen aludtam az éjszaka. Az elmúlt napok testi és lelki megpróbáltatásai, az éjszakai rosszalvások teljesen kimerítettek, s e miatt bőven akadt bepótolnivalóm. A nap már magasan jár az égen, a szálláson alig lézengenek néhányan, s ők is épp indulnak kifele, én pedig lázasan kapkodok és csomagolok, mivel az alberguét időre el kell hagyni.

  A lépcsőn lefele jut eszembe, hogy nincs rajtam az övtáskám. Egy pillanatra megáll a szívverésem, az agyam elborítja a vér, s lázasan lüktetni kezd egy ér a halántékomban. Állj! Nem szabad gondolkodnom, mert most minden gondolat olyan iszonyatos csapdát rejt, melyből nincs kiút. Visszasétálok az alvószobába, az övtáska sehol. Kiviszem a hátizsákom a kertbe, leülök egy padra, s szabaddá teszem agyam emlékekért felelős részét, a többit továbbra is mereven zárva tartom. Az övtáska mindig rajtam van. Ebben alszom, eszem, zuhanyozom, még a WC-re is magammal viszem, de képtelen vagyok visszaemlékezni a tegnap estére, csupán a hullafáradtság maradt meg bennem, ami akkor elfogott. Anélkül, hogy észrevenném, kiszabadul egy gondolat, s elkezd körbegyűrűzni. Az övtáskámban volt minden pénzem, az útlevelem, és az irataim, s talán egy napra való élelmem maradt… Nem! Azonnal rátaposok a gondolatra, s nem engedem, hogy magával rántson a kétségbeesésbe. Próbálok visszatérni a racionális gondolkodáshoz. Talán éjszaka lekapcsolódott rólam az övtáska a hálózsák alatt, s a reggeli lázas kapkodásban bepakoltam a hátizsákba. Igen, csakis ez történhetett!

  Mintha lassított filmen szerepelnék, elkezdem kipakolni a hátizsákom tartalmát, a kezembe fogva minden egyes tárgyat. Az övtáska sehol. Gyorsan visszapakolok mindent a hátizsákba, lehunyom a szemem, és egy hosszú, mély lélegzetet veszek. Na jó! Fussunk neki még egyszer! Újra elkezdem kipakolni hátizsákom tartalmát, de ez már a lassított film lassítása. Újra a kezembe veszek minden egyes tárgyat, s közben imát mormolok magamban. Igyekszem a végtelenségig húzni a folyamatot, ennek ellenére mégis gyorsan érek a végére. A hátizsákom üres, a tartalma szétszórva a padon, és az övtáskám még mindig sehol. Már nem tudom tovább visszatartani a gondolataim, s a velük együtt megjelenő rémületet, érzem, amint kúszik felfele a gerincemen, jeges leheletével gúzsba köti mindenem, még egy utolsó erőfeszítéssel megfordulok, s az albergue ajtaján a házigazdát látom kirohanni, a kezében az övtáskámmal.

  Valaki megtalálta a zuhanyzóban, s leadta reggel a recepción, de mivel a házigazda egyéb teendőivel volt elfoglalva, csak most ért vissza, és vette észre az övtáskám. Ismét kemény kézzel kell fognom testemet, hogy ezúttal meg ne a megkönnyebbüléstől essem szét. Nem ilyen érzelmi viharok elviselésére lettem megalkotva. (Vagy mégis?) Fölösleges belenéznem a táskámba, mert tudom, semmi sem hiányzik, 20 euró donativót (adomány) rakok a perselybe, mivel a szállás és a vacsora is ingyenes volt, s kótyagos fejjel elindulok a sárga jelzések mentén.

  A következő néhány kilométert a belső szemlélődésnek szentelem, mivel most kezd tudatosulni bennem egy folyamat, mely más összefüggésbe, egyfajta harmóniába rendezi a testem és a lelkem. Korábbi depresszióimat testem inaktivitása jellemezte, gyakorlatilag a fizikai semmittevés. Sokszor éreztem testem és lelkem különválását, problémáimat csak lelki szinten próbáltam megoldani, s többnyire kudarcot vallottam. Mostani zarándoklatom úttörés ebből a szempontból, a nagy fizikai megterhelés, a gyaloglás, testem aktivitása jótékony hatást gyakorol gondolataimra, és most megfigyelem a reggeli pánik szép lassú feloldódását, amint átengedi helyét valami másnak. Mint az egyhangú malomkerék, mely szép lassan megőröli a búzát, úgy őröli most meg bennem a gyaloglás a pánikszerű félelmet, hogy átadja helyét az elemzésnek, a rendszeres gondolkodásnak. Egyetlen pillanatra belenéztem a szakadékba, a teljes kétségbeesésbe, s bizonyosságot kaptam a védettségről, valaki féltő gondoskodással vigyáz reám, s az elmúlt napok eseményei egyetlen élő rendszerré állnak össze bennem, melynek legfontosabb üzenete: nem vagyok egyedül.

  A nap újra kisüt, s hamarosan a meleg éltető ereje áramlik szét bennem, ez által ismét testemen keresztül tapasztalom meg közérzetem javulását. Lelki szemeim előtt újra megjelenik az út vége, s vele a kétség, mi lesz, ha elfogynak a sárga nyilak, de ez a kétség már azáltal elviselhetőbbé válik, hogy tudom, nem vagyok egyedül.

  Villamayor után újra hegyek, erdők, emelkedők és lejtők köszöntenek, s most eme változatosság igencsak kedvemre való az egyhangú síkságok után. Kiűzöm fejemből a töprengést, s engedem magam feloldódni a változatosságban, a tájban, a verőfényes napsütésben. Hosszú percekig heverészem a fenyőfák alatt, időnként bepillantok belső barlangomba, és örömmel nyugtázom a pozitív változást, mely kezdi barátságosabbá formálni a belső teret. Friss levegő áramlik be, napfény, s az egyre erősödő világosságban, a barlang falai is kezdenek csillogni. Eltűnt a falakról a sötét massza, mely fekete lyukként elszívta, és felemésztette a fényt, és immár semmi nem akadályozza a napsugarat, ami ezüstös fénnyel játszadozik a barlang falain.

  Dél korul elérkezettnek látom az időt egy hosszabb meditációra. Belső barlangomra koncentrálok. Most kívülről nézek befelé, a nyílás tágas, s én bemerek lépni. Körbefordulok, s csodálkozom a változáson, ami időközben végbement. A barlang otthonosabb benyomást kelt, középen kis forrást látok, melynek vize kristálytiszta, zöld növények fakadnak életre a fénytől és a nedvességtől, és megpillantom belső énemet is. Egy sziklán ül mozdulatlanul a forrás mögött. Teste csupasz, szőrtelen és fehér, mivel sokáig nem érte napfény. Az arcára nézek, nem látok rajta érzelmeket, de szeme nyitva, és engem figyel. Egy pillanatra megijedek, és visszatérek a valóságba, most nem jutottam tovább. Szomorúsággal vegyes bűntudat fog el, milyen hosszú ideig tartottam őt a sötétség börtönében, pedig csupán egy kis fényre volt szüksége. Mégsem kis dolog ez. Itt kívül a valóságban, ezért a fényért, hosszú évek kemény önismereti munkájával kellett fizetnem, s most érzem, a jó úton haladok, hogy végre harmóniába kerüljek önmagammal.

  Délután érkezem San Juan de Ortegába, de nincs kedvem megállni, árnyékos szálláshelyek helyett, most szabad térre, levegőre és fényre van szükségem. Még több fényre! Sok helyen megállok, széttárom a karom, és sütkérezem a nap sugaraiban, ez már nem is gyaloglás, inkább sétának mondanám. A napfénnyel együtt boldogságot érzek, olyan örömöt, melynek nem találom a forrását, egyszerűen csak létezik, s én nem is kutatok az eredete után, megelégszem azzal, hogy részesülök ebben az áldásban.

  Már kezd esteledni, mikor megérkezem Atapuercába, az utolsó helység Burgos előtt, ahol szálláshelyet kereshetnék, de valami itt belül, arra indít, hogy ne álljak meg. Innét is tovább kell mennem, elengedem magamtól a racionális gondolkodást, s engedem magam egy láthatatlan belső hang által vezérelni. A falucska után magányos hegyre visz felfelé az út. Ősöreg lehet, rajta sziklák porladnak az idő vénségét demonstrálva, a köves talajban törpe fák, bozót, s némi fű tud megkapaszkodni. Az arcomon tükröződik lelkem vidámsága, a béke és a megnyugvás, ami most szétárad bennem. Egy kisebb tisztásról visszanézek a messze távolba, az eddig megtett útra. Hosszasan nézem a messzeséget, és megjelenik előttem az egész megtett út, eszembe jut a sok megpróbáltatás, az örömök, bánatok, a zarándoktársaim, de legfőképpen mindaz, amit eddig tanultam.

  Tovább kapaszkodom felfelé, s a hegytetőre érve megértem, hogy miért kellett ma idáig eljönnöm. A kopár hegytetőt csak néhol szakítja meg egy-egy kisebb törpe facsoport. Középen embermagasságnyi kőrakás közül, hatalmas fakereszt tör az ég felé, mely oly egyszerű és fenséges, mint maga a hegy. Megrendülve lépkedek ezen a szent helyen, kezdem úgy érezni magam, mint Mózes a Sínai-hegyen. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy valóban méltó vagyok az ittlétre, a hegyből szinte árad a Teremtő keze munkája, hasra fekszem, átölelem a hegyet, és érzem az erőtől duzzadó forróságot, ami a mélyből áramlik belém.

  Miután teljesen betöltődöm a jelenléttel, leülök arccal a kereszt felé, és imádkozni kezdek. Nem kell szavakat keresgélnem, pontosan tudom, hogy mit és miért kell mondanom, a szavak és fogalmak egyszerűen csak megjelennek bennem, s nekem nincs más dolgom, mint kimondani őket. Az imában egy új hang társul az enyémhez, a belső énem hangja. Ez a hang azonban nem különálló hang, mintha az én hangom kiteljesedése lenne, egy élő, egész és egységes ember hangja.

  Az ima után sokáig ülök szótlanul, hallgatom a szél zúgását, és a madárcsicsergést, élvezem az egyedüllétet, ami átjár, s megértem, az egyedüllét akkor teljes, ha nagyon is érzem az Ő jelenlétét, e nélkül, az egyedüllét nem több szorongó magánynál. Az alkony lassan átfordul sötétségbe, s amikor meghallom a közelben a nyájat, amit a pásztor terelget lefelé a hegyről az akol felé, én is lefekszem, de hosszú ideig nézem még magam fölött a csillagokat, mert ennyire tisztán még soha nem láttam őket.

  Augusztus 07. Tosantos

  Szokásomhoz hűen, az utolsók között hagyom el a szálláshelyet. Meggyötört testemnek és lelkemnek most jól esne egy kis állandóság, töltődés, a folytonos úton levés helyett, ám ez a kényelem nem adatik meg nekem. Talán jobb is így, mivel nem lesz alkalmam az önajnározásra és a köldöknézegetésre, a sebek nyalogatása helyett, menni kell tovább előre az úton. Valahogy mégsem tudok most visszarázódni a caminóhoz, arcokkal találkozom a tegnap estéből, s még a mosoly is nehezebben megy, de legalább őszinték az érzelmek.

  A gyaloglás most nem fárasztó, a falvak szinte egymásba érnek, az idő még hűvös, de már kezd felszakadozni a felhőzet. Kezdem értékelni a védettséget, a biztonságot, amit itt az úton minden zarándok élvez. Tegnap ízelítőt kaptam a kiszolgáltatottságból, az életből, amit magam mögött hagytam, s ami talán még rám vár a caminó után, amikor újra magamra maradok a kérdéseimmel, de talán mégsem ez a helyzet. A védettséget élvezhetem a jövőben is, csak nehezebb lesz megtapasztalnom, mint itt. Az Istennel való kapcsolatom is oly bonyolult. Vágyakozom utána, ugyanakkor félek is tőle. Egy olyan erős személyiség közelében, mint amilyen Ő, elfog a megsemmisüléstől való félelem. Talán ez a félelem gyökere minden félelmemnek, eléggé skizoid alkat vagyok, az „összeolvadás” másokkal számomra riasztó, az énhez ragaszkodom, ahhoz, ami vagyok, még akkor is, ha nem tudom, hogy valójában ki is vagyok. Minden folyó a tengerbe jut, s én az óceán felé tartok, a saját válaszaim felé.

  Beloradóban megállok, s lelkiismeret-furdalás nélkül kényeztetni kezdem testemet, jöhet a szokásos kávé, óriásszendvicsek, vörösbor, s végül mindezek megkoronázásaként egy szál cigaretta. Úgy látszik, pontosan erre volt most szükségem, a fejemből elszállt a töprengés, s újra visszarázódtam az Úthoz, a saját caminómhoz.

  A következő falu Tosantos, a szálláshely szimpatikus, szintén matracos, s most úgy érzem, a mai napra bőven elég a gyaloglásból. A nagymosás és zuhanyzás után, kardigánom próbálom némileg helyrepofozni, ami gyalázatos állapotba került, a mindennapos használattól, pedig még Budapesten a következő szavak kíséretében került hátizsákomba: még jó lehet valamire. Az éles nap, és a hideg ellen is ugyanezt a ruhadarabot használom, az oldalán felfeslett a varrás, amivel nehezen boldogulok, a tűt és a cérnát, amit magammal hoztam, nem kardigánok megvarrására találták ki.

  Estefele még egy kis „városnézésnek” is teret engedek, a többiekkel megtekintem a falu nevezetességét, a szikla oldalába vájt templomot. Zarándoktársaim tapintatosak, nem bőbeszédűek, s most ez igen kedvemre való, néhány szavas beszélgetések, rövid bemutatkozások merítik ki a közösségi létet, nincs is szükség többre, a fáradtság szinte letaglóz, s amikor eljön az este, végignyúlok a matracon, és azonnal elnyom az álom.

Augusztus 06. Granon

Fáradtan, s kialvatlanul ébredek, ezen a hűvös, borongós reggelen. A lábaim már térdtől lefele sajognak, nehezen hajlanak, s lassan sétálgatva próbálom rávenni őket a délelőtti indulásra. Eddig hűen szolgáltatok engem, ne hagyjatok most cserben! Lábaimat eddig még soha nem tettem ki ilyen terhelésnek, érzik már magukban a többszáz kilométert, de sikerül megküzdenem ezzel a problémával is, egyelőre. Néhány száz méter megtétele után már lábaim is beletörődnek a helyzetbe, lassan felveszik a napi ritmust, és hozzáidomulnak a fárasztó gyalogláshoz, ám gyanítom, a jövőben még szembe kell néznem ilyen jellegű gondokkal.

Még mindig a tegnap elolvasott Jakab levéllel telített a fejem, de most nem foglalkozom vele, s inkább elzárom agyam egyik fiókjába, hogy egy későbbi alkalommal, új szemszögből elmélkedhessek rajta. Figyelmemet ismét a környezetemre, s a tájra összpontosítom.

Nájera szép kis város, de csak kávéra, s a bevásárlás erejéig maradok, ebédemet a szabadban, festői helyen, egy kis fenyőerdőben költöm el. Újra érezni kezdem sajgó lábaimat, s ilyen állapotban most különösen kellemetlen számomra a szemerkélő eső, mivel ebből kifolyólag pihenőimet is rövidebbre kell fognom. Ezért is üdvözlöm kitörő örömmel a következő falucskát, s a vendéglőt, ahol védett helyen, végre hosszabban pihenhetek.

Az álmos félhomályban átengedem magam a semmittevés örömének, a vendéglő üres, a csapos kivételével, csak egy svéd lány ül a szomszédos asztalnál. Melegen üdvözöljük egymást, s hamarosan mindkettőnket mosolyra fakaszt egy véletlen egybeesés. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindketten ugyanazt rendelünk, egy nagy pohár vörösbor mellé, óriás „bocadillos” szendvicset. Hiába, ebben a nyirkos, esős időben kell a szíverősítő és a kalória, nem árt időnként megolajozni a fáradt gépezetet, ami folytonos túlórákra kényszerül.

Szomszédom végül sóhajt egy nagyot, majd beletörődve feláll, s nekivág a Santo Domingóba vezető hosszú kilométereknek. Én még maradok, dagonyázom egy picit a védett helyen, s próbálom összeszedni a lelkierőm, mert előbb vagy utóbb, de nekem is ki kell lépnem az esőbe. A természetnek eddig csak a csodálatos és gyönyörű oldalával találkoztam, aki elhalmozott kegyeivel, ám ugyanez a természet, néha szeszélyes, haragos, és ellenséges is tud lenni, s most eme arcát mutatja felém.

Az út során most először kerül elő esőkabátom, hátizsákom mélyéből, tökéletes védelmet azonban nem nyújt, a feltámadó erős szél miatt, a szitáló eső erőteljesebb széllökéseknél bevág oldalról, s kellemetlenül áztat.

Egy emelkedőn utolérem a svéd lányt, aki alig biceg, a tönkrement lábai miatt. Lassítok, s felveszem az ő tempóját, nem akarom egyedül hagyni arra a 7-8 kilométerre, ami még hátravan Santo Domingóig. Kölcsönadom neki a zarándokbotomat, amit ő hálás szívvel fogad, ilyenkor mégis könnyebb, ha rátámaszkodik valamire. Nevet magán, mivel úgy néz ki, mint egy nyolcvan éves idős hölgy, akit a reumája kínoz. Én csak magamban mosolygok, és nem cáfolom meg találó észrevételét. Angolul társalgunk, pontosabban ő kérdez, én pedig igyekszem megérteni és válaszolni, ami a kezdeti nehézségek ellenére, végül elég jól sikerül.

Először a szokásos témákat lőjük ki, mint az életkor, a családi állapot, a munka, majd a camino kerül terítékre, s mikor eme kincsesbánya is kimerül, könyvekről kezdünk beszélgetni, mivel ő is nagy rajongója az olvasásnak. Beszélgetés közben megfeledkezünk a kellemetlen külső fizikai körülményekről, melyek most igencsak borongóssá tennék hangulatunkat, s ő sem gondol egy ideig fájós lábaira. A könyvcímekkel elég nehezen boldogulunk, nem találjuk meg a megfelelő tükörfordítást anyanyelvünkről angolra, s végül inkább csak szerzőkről beszélgetünk, ami a gyakorlatban elég viccesen néz ki. Különböző kedvenc íróinkat dobjuk fel az éterbe, amire a tetszés, vagy nem tetszés, érzelemtől fűtött indulatszavaival reagálunk. Viktor E. Frankl-al aztán az elevenére tapintottam, sokáig csak hümmög magában, látszik rajta, a szerzővel kapcsolatban korábban valami nagyon mélyen érintette. Most elvagyunk ezzel a hümmögéssel egy ideig, amit én sem bánok, mivel már kezdett fárasztóvá válni számomra a sok beszéd.

Néha zarándokok érnek utol bennünket, majd az egyetemes „Olá!” köszönéssel távolodnak is, mintha az élet rohanna el mellettünk, egyiküket kivéve, aki odajön hozzánk, s a nemzetiségünkről érdeklődik: nationalitet, nationalitet, majd miután kielégül ilyetén jellegű kíváncsisága, szó nélkül faképnél hagy bennünket. Összenézünk döbbenten, s nem értjük mire jó ez, különösen mikor látjuk, az előttünk haladó zarándokokkal ugyanezt műveli. Értelmét nem látom, hacsak nem valami szociológiai felmérést végez a camino nemzetiségi összetételéről, de lássuk be, itt a puszta kellős közepén, ennek igen csekély a valószínűsége.

Most már csak némán ballagunk egymás mellett, társam időnként fájdalmas arccal sóhajtozik, látszik rajta a végkimerülés, elérkezett fizikai korlátai végéig. Egy dombtetőn végre feltűnik előttünk Santo Domingo de la Calzada, s hamarosan végre a város határában állunk. Itt elválnak útjaink, társam szinte sírva mondja, hogy most taxit fog hívni, és keres egy hotelt. Próbálom vigasztalni, mert látom szemében a feladás fájdalmát, ami engem is megvisel, de néhány kedves szónál nem jut eszembe több, s inkább csak gyengéden megsimogatom a karját, majd elindulok tovább az esőben.

Korábban csak olyanokról olvastam, akik végigjárták a caminót, pedig lehetnek sokan, akik menetközben elbuktak, feladták, s most szembesülök azzal, hogy mennyi fájdalommal, keserűséggel és szégyennel jár ez a kudarc, ami után nem könnyű a továbblépés, és a feldolgozás.

Ideje visszazökkenem a saját valóságomba, és visszatérni a saját problémáimhoz, mivel a mai 30 kilométert az én testem is nehezen viselte. Végre rátalálok az alberguére, az ajtaja azonban zárva, s csak most pillantom meg az ajtókilincsen, a szél cibálta kis táblácskát, melyen csupán egyetlen szó áll: complete, azaz betelt. A zárt ajtó, s ez a kis szócska most szíven üt, mintha ezt üzennék gúnyosan: Barátocskám, itt számodra nincs hely, tovább kell menned, mert a szállás betelt! Valaki lelkiismerete számára biztosan könnyebb a zárt ajtó, mint a magyarázkodás, számomra ez most a kitaszítottságot jelenti, s olyan keserűség lesz úrrá rajtam ebben az embersivatagban, hogy megállás nélkül vágok át a városon. Egyetlen lélekkel sem találkozom az utcákon, s amikor a város másik szélén, egy kiszáradt folyó fölött átívelő hídon is átérek, s megérkezem az utolsó tanyához, kitaszítottságérzetem betetőzéseként, két vad házőrző kutya ugat meg, s acsarkodik rám mérgesen.

Megszaporázom lépteim, s miután végleg eltűnik mögöttem a város, átengedem magam a testi és lelki kimerültségnek, melytől összeroskadok. Önkívületben, mint egy lassított felvételen feltápászkodom, megtörlöm a szemüvegem az esőcseppektől, tekintetem a fölöttem magasodó hatalmas keresztre emelem, majd szétnézek a tájon. Ameddig a szem ellát, minden szürke és sivár, egyetlen ház, romos épület, de még facsoport sem látszik, mely esetleg menedéket nyújthatna. Az égen szürke esőfelhők hömpölyögnek fölöttem, melyektől a kora esti órák ellenére, már sötétedik. A csontig hatoló nyirkos hideg ellen csak a gyaloglás segíthetne, de erőm elfogyott, a lábaim tompák a fáradtságtól, s e fásultságon keresztül csupán a fájdalom az egyetlen érzés, mely képes keresztülhatolni. A távolban lévő dombokat már a szürke esőfüggöny rejti el előlem, ami perceken belül ideérhet. A sárga útjelzőkbe kapaszkodom, pillanatnyilag csak ezek tartanak fenn, s nem engednek elmerülnöm a kétségbeesésben.

Kihasználom még ezt a néhány esőmentes percet, s magamhoz veszem azt a kevés ennivalót, ami még ebédről megmaradt. Erőre ugyan nem kapok tőle, ám gondolataim kitisztulnak, s most már képessé válok a higgadt helyzetértékelésre. Előveszem a térképem, s áttanulmányozom. A legközelebbi falu Granon, 6 km-re található előre az úton, s a térkép szerint itt albergue is akad, ám lesz-e erőm eljutni odáig, szakadó esőben ez a távolság még megsokszorozódhat, és ha valamilyen csoda folytán el is érek odáig, vajon lesz-e ott számomra hely? Kétségek, és a kétségek mögött újabb kétségek, de nincs idő a gondolkodásra, s indulnom kellene már. Újra a Jakab levél jut eszembe, s a levélből egy mondat. Hittel kérjetek, egy csöppet sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyet felkorbácsol, és ide-oda vet a szél. Milyen könnyű ezt leírni, de hogyan lehet hittel kérni a reménytelenség és a kétségbeesés közepén? Először arra gondolok, ha elhiszem, hogy az Úr mindenható, akkor képes arra is, hogy ura legyen az esőnek, a szélnek, a napnak, az időjárás viszontagságainak. Ismételgetem magamban, mint egy mantrát, s a tizedik után már kezdem elhinni, hogy ez valóban így is van. Majd arra gondolok, az Isten szeret annyira, hogy a kedvemért elállítja az esőt, mert még arra is képes, hogy miközben körülöttem mindenhol zuhog, rám egyetlen csepp eső sem fog esni. Huszadik ismétlésre már kezdem elhinni, hogy így lesz, s ekkor feltekintek az égre. Körülöttem mindenhol esőfelhők, de pontosan a fejem fölött, kezd szétszakadozni a felhőzet, s egyetlen pillanatra megpillantom a nap világosságát, s amikor újra szétnézek, már sokkal világosabbnak látom, s melegebbnek érzem a környezetemet. Néhány perccel ezelőtt az ennivaló nem adott erőt, most a meleg igen, s újra képes vagyok továbbhaladni az úton. Még mindig nem esik, s most ebbe az apró mondatba kapaszkodom, mely agyam hátsó kis zugában, folyamatosan ismétlődik. Egy főút mellett gyalogolok, melyen időnként kamionok robognak el mellettem, vizet fröcskölve rám, s ilyenkor a sebesség következtében szélörvény keletkezik mögöttük, ami kis híján belesodor az árokba. Még mindig nem esik! Már látom magam előtt a távolban a falut, és még mindig nem esik. Már a falu határán járok, a szélső házak között, és még mindig nem esik.

Egy helyi idős nénikétől útbaigazítást kérek, s hamarosan a szálláshely előtt találom magam. Felmegyek a lépcsőn, s egy előszobába érkezem, ahol meghúzódom a félhomályban. A belső, tágas helyiség fényárban úszik, egymás mellett asztalok sorakoznak, körülöttük zarándokok ülnek. A vacsora épp most fejeződik be, s a zarándokok zajos tetszésnyilvánítással mondanak köszönetet a háziasszonynak a vacsoráért. Próbálok észrevétlen maradni, s nyújtani a perceket, hogy még egy kis ideig részese lehessek ennek az élménynek, de a háziasszony figyelmét semmi sem kerüli el, megpillant engem, s azonnal kijön hozzám az előszobába. Előveszem zarándokútlevelem, s olyan mozdulattal nyújtom át neki, mint aki az utolsó ítéletre vár. Szó nélkül elveszi a kezemből, majd beírja adataimat a vendégkönyvbe. Én már veszem elő pénztárcámat, de csak int egyet a kezével, hogy rakjam el, erre semmi szükség, és csak most szólal meg. Ugyan náluk is betelt minden hely, de elég nagy a terem, találok magamnak helyet az alvásra, és zuhanyozni is tudok. Pontosan azt mondja, amire magam is vágyom: egy „zsebkendőnyi” száraz helyre az alváshoz, s tetőre a fejem fölé. Amikor visszatérek a zuhanyzóból, s letelepszem hálózsákomra, hatalmas megrendülést érzek, ahogy szép lassan megvilágosodnak előttem a mai nap eseményei, s mindeközben végtelen testi és lelki kimerültséget. Ez a megrendülés, azonban nem valami ujjongó érzés, ilyet csak végkimerülésben lehet érezni, amikor a fáradtság eltompítja az örömöt, s mégis felemelő. Felemelőbb számomra minden ujjongó örömnél. Ebben a pillanatban kint hatalmasat dördül az ég, s egy villám kíséretében zuhogni kezd, mintha dézsából öntenék.

A következő néhány pillanatban lelkem vadságát próbálom lecsillapítani. Alkalmazkodnom kell a helyhez, az emberek társaságához, most úgy nézhetek ki, mint egy őrült zarándok, kinek szemei vad tűzben égnek. Nem könnyű, mintha egy kívülről beszabaduló rémült vadállatot kellene megszelídítenem, az elmúlt órák viszontagságait a lelkierő küzdötte le, testem kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, s még mindig ott bujkál benne az erős félelem. Időnként artikulátlan hangokat adok ki, de végül sikerül lecsendesítenem a háborgó vulkánt, a lelkem és a testem újra egy egészként funkcionál.

Csendes heverészésemből a háziasszony zökkent ki, aki megkérdezi, honnét származom, s miután felelek, izgatottan magyarázni kezd valamit, majd odavezet két emberhez, s magunkra hagy bennünket. Egy idősödő házaspár áll előttem, s mint kiderült, ők is magyarok. Nehézkesen próbálom újra előbányászni anyanyelvem az ajkaimra, végül nagy nehezen sikerül, akadozva ugyan, de elkezdek magyarul beszélni. Udvariasan végighallgatom őket, panaszaikat a tömegről, a drága árakról, a szolgáltatások gyenge minőségéről, s ahogy hallgatom őket, elfog egy mély szomorúság, mert rájövök, valójában nincs mit mondanunk egymásnak, egy merőben ellentétes caminón járunk, s amiről ők beszélnek, teljesen idegen számomra. Miután kifogytak a szóból, hosszú percekig csak állunk, némán csendben, s miután ez a „csend” kezd kínossá válni számukra, egyszerűen magamra hagynak.

Hamarosan újra a háziasszony von bűvkörébe, középkorú spanyol nő, kiből hiányzik a spanyol bőbeszédűség, a cselekedetei beszélnek helyette. Most is energikusan lát neki az étkezőasztalok rendberakásának, s ahogy figyelem, egy olyan embert látok magam előtt, aki megtalálta célját az életben. Gondoskodik a zarándokokról, s e gondoskodás tölti ki mindennapjait, talál rá arra a belső örömre, amit csak az igazán értelmes munka tud okozni. A következő pillanatban odalép hozzám, s szó nélkül kezembe nyom egy tányért. Boldogan segítek, mert tudom, az idő nem áll meg, és holnap új nap kezdődik, s új zarándokok érkeznek.

Augusztus 05. Ventosa

Reggel ismét háborogni kezd valami a barlangomban. Kétségek és kicsinyhitűség bizonytalanít el, ám nem csodálkozom, mivel hatalmas súllyal nehezedik rám utam, s úticélom, még akkor is, ha időnként nem veszek róla tudomást. Nagytakarítást kellene végeznem idebenn, de ehhez most nincs elég lelkierőm. Folytatom utam, mert mégiscsak a gyaloglás a legjobb orvosság. Dr. Camino tudja, mire van szüksége a testemnek és a lelkemnek. Lassan visszatér belém a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, s ezt sikerül is tartanom a mai nap hátralévő részében.

Logrono a nagysága ellenére szimpatikus város. A helyiek barátságosan integetnek, sokan mosolyogva jó utat kívánnak, s eme kedves emberi gesztus, most valóságos balzsamként hat meggyötört lelkemre. A tüdőm, a mellkasom is könnyebb, felszabadultabban veszem a levegőt, s lábaimba is új erő költözik. Hihetetlen mekkora változást tud okozni egyetlen aprócska emberi gesztus, s ez számomra is megerősítésül szolgál, hogyan kell kifelé viszonyulnom zarándoktársaimhoz.

A következő szakasz viszonylag könnyű séta, az aszfaltutat szegélyező parkosított részen keresztül. Dél körül érkezem Navarretébe, ahol az albergue előtt egymást taposó zarándokok tömege várakozik a nyitásra. Kikerülöm a tömeget, s folytatom utam, a meghittség hiánya az, ami miatt nincs most maradásom. Most kezdek szembesülni a tömeggel, az út e szakaszán már több ezren gyalogolnak, s talán emiatt is választom a késői napszakokat zarándoklatomhoz, mivel ilyenkor viszonylag néptelen az út. A legtöbben a reggel öt és délelőtt tizenegy óra közötti időt választják a megerőltető menetelésre, én ezzel szemben utolsóként, a délelőtti órákban kezdem utam, és sokszor a délutáni hőség is a caminón ér, amikor minden „normális” emberi lény a hűs árnyékban siestázik, ám ilyetén döntésem hatalmas előnyeként nincsenek nehézségeim az elmélyüléssel, és a befelé fordulással. A hőséget pedig viszonylag jól viselem. Tömegekkel csak ritka esetben, főleg az alberguék előtt találkozom, mint ahogy most is.

Ez a délután azonban más, mint a többi. A hőség most elviselhetetlenebb, mint valaha, a levegő nyomott, telve villamossággal, egyetlen szellő sem rezdül, ami nagy vihar és eső előjele szokott lenni, így néhány óra gyaloglás után én is letérek Ventosába, egy kis faluba.

Az egyházi alberguét könnyen megtalálom, a házigazda ötven év körüli férfi, gondterhelten néz rám, és sokáig töpreng valamin. A gyülekező felhőkre néz, megvakarja a fejét, majd megint rám, és végül kiböki: van egy nagy probléma. Én együttérzőn bólogatok. Ha ilyen gondterhelt, akkor biztosan nagy probléma lehet. Végül elmosolyodik, és döntésre jut. Elvezet a zuhanyzóig, ami nem egy egyszerű feladat, mivel a szálláshely belsejében minden talpalatnyi hely olyannyira betelt, hogy egyetlen gombostűt sem lehetne leejteni, majd egy emelkedőn felvezet a templomhoz, ahol egy kiugró párkány alatt, eső esetén is védett helyen tudok aludni. Szegény mentegetőzik előttem, hogy csak ilyen szerény megoldást tudott találni, ám én majd szétrobbanok az örömtől, s ez arcomon is látszik. Ideális, békés hely a templomkert, jobbat nem is kívánhatnék bibliaolvasásra.

Jakab levelében mélyedek el, melyben különösen a gazdagokról és szegényekről szóló rész ejt gondolkodóba. Nem tudom eldönteni, gazdag vagyok-e, avagy szegény, mivel én soha nem pénzben mértem a gazdagságot. Amennyiben a szeretetet teszem meg a gazdagság mércéjének, új mélysége tárul fel a „levélnek”, s olyan gondolatokat indít bennem, melynek nem látom a végét.

Révedezésemből egy vidám, borozgató német asztaltársaság ébreszt fel, kik barátságosan integetve hívnak magukhoz, s kínálnak minden földi jóval. A falatozás után én is vidámabban kortyolgatom a bort, s közben próbálom előbányászni emlékeimből azt a néhány német szót, melyet még gyermekkoromban, az iskolában tanultam. Az egyikük beszél picit angolul, s így még a társalgásba is sikerül bevonniuk, s miután újabb dimenzióval „gazdagodik” a szegénység, s gazdagság fogalmának mélységbe, csak egyetlen dologban lehetek biztos: bölcsességben szegény vagyok.

Házigazdánk talpraesettségétől egészen elképedek, aki úgy látszik szilárdan eltökélte magában, hogy ma este, minden hozzá bekopogtató vándort fedél alá helyez, a közelgő vihar elől. Az este újabb és újabb zarándokok érkeznek, s már heten szorongunk azon a talpalatnyi helyen is, ami a templom oldalában fedve van. Rajtam kívül két franciával osztom meg „szobámat”, négyen pedig valamilyen szláv nyelven beszélnek, csehek vagy lengyelek lehetnek. A vihar ugyan egyelőre elmarad, az éjszaka ennek ellenére izgalmasnak ígérkezik. Úgy tapadunk egymáshoz, mint konzervdobozban a szardíniák, s ilyen körülmények között a legapróbb mozdulat is hosszas előkészületeket igényel. Próbálgatom, melyik testhelyzet a nyerő, végül ötödik, vagy hatodik próbálkozás után feladom. Az éjszaka megtelik zajokkal, a macskák elindulnak éjjeli vándorútjukra, s ezt élénk nyávogással, s harsány csörömpöléssel adják a világ tudtára. A környéken felsír egy kisgyermek, melyre villanykapcsolás és mozgolódás a reakció, majd rövid ideig csend, melyet elalvásra próbálnék kihasználni, de mielőtt még ez megtörténne, meghallom szomszédom horkolását, melyre mintegy válaszként, a másik oldalról kezd el valaki álmában beszélni. A dallamos szláv nyelvből, a hanglejtésből próbálom megfejteni, pozitív vagy negatív lehet az álom, végül ezt is megunom, s ekkor meghallom az eső kopogását a fejem fölötti kőpárkányon.

Augusztus 04. Ermita Nuestra Senora de Cuevas

Lassan lépegetek a felkelő nap fényében a szűk gyalogösvényen, mely közvetlenül az aszfaltút mellett halad. Az emberi kéz alkotta civilizáció és a vadon világa most nem áll szemben egymással, párhuzamosan haladnak egymás mellett, néha keresztezik egymást, s a kultúrnövények is békében megférnek vadon élő rokonaikkal. Kisebb hegyek, völgyek, emelkedők, facsoportok és erdők tűnnek fel, majd távolodnak tőlem, a fejemben üresség, a szívemben várakozás és csend.

Az egyik pillanatban felemelem a fejem, s megtorpanva megdöbbenek a látványtól. Az út egy kis fenyőerdőbe torkollik, mely úgy ásít felém, mint egy barlang szája. Az erdőben megfeketedett, elszáradt fenyőfák fogadnak, s az ismerős látványtól összeszorul a gyomrom, a zsigereimben kúszik felfelé a félelem, ám ez a félelem ezúttal nem menekülésre ingerel, hanem vonzz magához egyre mélyebbre az erdőbe, a fekete fák felé, s miközben remegő térdekkel, gépiesen rakom egyik lábam a másik után, lassan felelevenedik előttem a múlt.

Az a bizonyos nap, amikor egy meditációs terápiában először szembenéztem félelmemmel, Viktor barátom első emeleti lakásán. Az emlék azóta is elevenen él bennem, beleégte magát a lelkembe, s nem lepődöm meg már azon sem, hogy a fák mögött előbukkanó kis tisztás is tökéletesen ugyanaz, mint a régi meditációban. Egy fekete fáktól övezett, csendes köves tisztás, tökéletesen elszigetelve a külvilágtól, a távolban felderengő világossággal, mintha egyik pillanatról a másikra egy teljesen új világba, egy másik dimenzióba léptem volna be. Lassan letelepszem a tisztás közepén, lehunyom a szemem, a fekete fákra koncentrálok, s engedem felidéződni régmúlt meditációs emlékeimet.

„Egy fekete iszapos gödörben ülök, melynek falát beborította valami sötét, nyúlós és ragacsos anyag. A gödör bennem van, s én tehetetlennek érzem magam, tehetetlenségemben pedig kiáltani kezdek. A kiáltástól felszakad a ragacsos anyag a gödör falán, s milliónyi apró foszlányként kavarog körülöttem, míg hirtelen meg nem érzem az erőt, mely felfelé kezd repíteni a foszlányokkal együtt. Fölöttem megpillantom a számat, amint hatalmas kapuként tátong. Ekkor különös érzés fog el, mintha kifordulnék önmagamból, és újjászületnék. A születés élményétől felszakadnak bennem az érzelmek, és sírás fojtogat. A foszlányok pedig kirepülnek a fényre, ahol lángra lobbannak és elemésztődnek.”

Most újra ebben a gödörben találom magam, ám ezúttal nem veremre, sokkal inkább egy homály borította, tágas barlangra hasonlít, melynek nem látom a végét. Belülről szemlélem a barlangot, de tekintetem a bejárat vonzza, ami fényárban úszik, mivel kívül süt a nap. Valami elszánt vágyakozás kerít hatalmába a külvilág felé, s én egyre közelebbről látom a barlang bejáratát. Egy alakot látok a bejáratnál a fényárban, aki mozdulatlanul néz befelé. A fején szalmakalap, a kezében bot, a hátán egyszerű hátizsák. Ekkor felismerem, én magam vagyok az, de ennyire tisztán, még soha, egyetlen tükörben sem láttam magam. A szemek ejtenek leginkább rabul, gyönyörű és szomorú szemek, melyek szinte mágnesként vonzzanak magukhoz.

Elfog a vágyakozás a kinti világ felé, a világ felé, ahol oly ragyogóan süt a nap, ám félelem is emészt az ismeretlentől, hiszen még soha nem léptem át a barlang küszöbét. Tudom, meg kell tennem, ki kell lépnem a barlangból, ez az egyetlen út létezik számomra, majd anélkül, hogy megmozdulnék, a barlang szája közeledik felém, s már kinn is vagyok.

Testetlenül suhanok visszafele az úton, amerről jöttem. Látom magam alatt gyalogolni a zarándokokat, majd egyre sebesebben repülök, a részletek összefolynak, keresztül a Pireneusokon, Bayonne, Párizs, majd kilométerekkel alattam az európai kontinens.

Már Budapestet is látom madártávlatból, a részletek is élesednek, mint a teleobjektív lencséjén. Látom az utakat, hidakat, a házakat és parkokat a város felett elterülő szmoggal. Tovább élesedik a kép, s már a város zaját is hallom, a zúgó autók, villamosok gépi hangja között elvegyülve az emberek moraját. Teljes a káosz bennem, s nem látok egyetlen helyet sem, ahol elcsendesedhetnék, s békésen megpihenhetnék. Barátaimat látom, amint ügyes-bajos dolgaik után futkosnak, majd régi munkahelyem, a könyvesbolt jelenik meg előttem, s a számítógép, amin annyit játszottam. A bolt üres, a könyvek a háttérben rejtőznek a félhomályban, csupán a ventilátor halk surrogása, és a kívülről beszűrődő tompa városi zaj visz némi életet, az egyébként temetői hangulatot árasztó könyvesboltba. Mintha kriptában lennék, s nincs maradásom.

Újra a várost látom magam alatt, s most észreveszem a hatalmas árnyékot is, mely ráborult, s ami természetellenes fénybe borítja az emberek arcát. Először nem értem a különös jelenség okát, majd hirtelen világosodik meg előttem, hogy a természetellenes fény, az égtájak felcserélődéséből adódik. A nap nyugaton kel, a keleti égbolt borul sötétségbe, s ennek árnyékát látom a városra borulni.

Most már nyugat felé repülök, a kelő nap, s a fény forrása felé sokszoros sebességgel, míg a távolból ki nem bontakozik előttem az ég felé magasodó hatalmas kőkereszt, egy kiálló szirtfokon, melyet minden oldalról az óceán hullámai ostromolnak, haragos morajjal. A fényesség vakító, s immár semmi más nem létezik számomra, a kőkereszten kívül.

Hosszú percek telnek el, mire vissza tudok térni a valóságba. Nehéz újra felismernem az elvarázsolt tisztást a fenyőerdővel, mintha hosszú, mély álomból ébrednék. Magamhoz térve folytatom utam, még az előbbi látomástól kábultan, s néhány száz méter megtétele után újabb csodától akad el a lélegzetem. Egy kis hegytetőre érek, melynek legmagasabb pontján ősrégi kőoltár fekszik, körülötte kőpadokkal. Megcsap az időtlenség levegője. Mintha öröktől fogva állna itt ez a kőoltár, ami időn kívülisége miatt nincs kitéve az enyészetnek, az idő vasfogának. Bennem is elcsendesedik minden lázas rohanás, az idő bennem is megáll, s miközben letelepszem az egyik kőpadra, szemmagasságba kerülök a hegyoldalon álló kis kápolna keresztjével. Az ajkam és testem imádkozni kezd még azelőtt, hogy a szándék a fejemben megszületett volna, mintha testem egyetlen céllal teremtetett volna, hogy imádjam, s dicsőítsem teremtőmet.

Sokáig időzöm ezen a szakaszon. A táj szépsége, a bennem lassan formálódó szépséggel egyesül, miközben látom magam előtt utam végcélját, a kőkeresztet.

Délben érkezem Vianába. A városka központja gyönyörű, VII. Sancho alapította 1219-ben. Egy kávéra és frissítőre megállok, de még mindig zavar a város zaja, most leginkább magányra vágyom, ezért ebédemet a szabadban, a városon kívül, egy facsoport árnyékában költöm el.

A délutáni órákban érek a 3 km-re lévő kis templomhoz, melynek neve Ermita Nuestra Senora de Cuevas. A mai napra ez utam végcélja. Csendes, elhagyatott hely, s ilyenkor már zarándokok sem igen járnak az úton. Az apró madarakon és állatokon kívül csak Isten van jelen. Az előtérben friss vizet adó kút, kőpadokkal, hátrébb a bezárt templom. Vízben nem szenvedek hiányt, élelemre pedig ma már nem lesz szükségem. Ideális hely János leveleit olvasni, számot vetni múltammal, hibáimmal, erényeimmel és emberi kapcsolataimmal, mivel 150 km után, úgy érzem, most ért véget utam első szakasza.

Végigolvastam a Jelenések könyvét, erőteljes és gyönyörű szimbólumai miatt, mostani utammal látok benne párhuzamot, ami szintén bővelkedik szimbólumokkal. Gyanítom, ha majd egyszer a jövőben egymás mellé rakom életutam, a most járt zarándoklattal, rengeteg párhuzamot, átfedést fogok találni, jelenleg azonban még ismeretlen előttem e szimbólumok nagy részének a jelentése. Már most is két utat járok egyszerre, egy belsőt, s egy külsőt, s miközben egyre több gondolat kavarog a fejemben, egyre erőteljesebben érzem, abba kell hagynom a töprengést, az út hatalmas része még előttem áll, s lesz időm még bőven ezekkel foglalkozni. Holnap ideje lesz egy jót gyalogolni, s kiüríteni fejemből a sok töprengést.

A gyaloglásból mára is kijutott, ugyanis az esti órákban, szinte a semmiből előbukkan egy idősebb spanyol hölgy, a helyiek közül, s megzavar békés heverészésemben. Ékesszólóan, s pergő nyelvvel magyaráz, melyből egyetlen szót sem értek, s kezdem magam nagyon kellemetlenül, s kínosan érezni. Kapkodva összeszedem a holmim, majd sietve továbbgyalogolok az úton. A nap már kezd eltűnni előttem a látóhatár mögött, s a szél is feltámad, alaposan lehűtve a levegőt. Egy learatott búzatáblán összekotrok magamnak némi szalmát, megágyazok, és lefekszem, de nem jön álom a szememre. Csak hallgatom a sötétben a szél zúgását, a körülöttem táncot lejtő szúnyogok kellemetlen muzsikáját, s fejem még mindig telve gondolatokkal, de nemcsak fejem van tele, valahol mélyen bennem megmozdultak a dolgok, mint a tektonikus lemezek egy vulkán kitörése előtt. Nem tudom megemészteni a mai nap történéseit, így hát továbbra is álmatlanul forgolódom ezen az elhagyott szántóföldön, távol mindentől, és mindenkitől, kit valaha ismertem.  

 Augusztus 03. Torres del Rio

Hűvös éjszakára, hűvös reggel köszönt. Sokáig bámulok kifelé a hálózsákom biztonságot adó melegéből, míg végre összeszedem magam, s ismét útra kész állapotba hozom fáradt testemet. Néma csendben szemlélem zarándoktársaimat, amint gyalogolnak az úton, s megvárom, míg eltűnnek a kanyarban, mivel most nem lennék képes felfedni magam. Ez a szántóföld a hálószobám, az út menti hosszú fűszálak pedig a függönyök az ablakomon, ragaszkodom a láthatatlansághoz, az intimitáshoz, legalább addig, míg menetkész állapotba nem hozom magam. Mennyire fontos az intimitás, még Isten előtt is igénylem azt a néhány percet, ami csak az enyém, és nem kell megosztanom senkivel, hisz így is oly kevés mit magaménak mondhatok, szinte a semmivel egyenlő.

A tegnapi öröm a múlt, az egykedvű gyaloglás a jelen, az ismeretlen, mi rám vár, a jövő. A természet csendjét csak bakancsom ritmikus dobogása, s botom kopogása töri meg. Fejem kezd kiüresedni a kavargó gondolatoktól, s így érkezem meg Los Arcosba, kiüresedett fejjel, a délelőtti órákban. Hosszasan időzöm a városka főterén, kávézom, s csak bámulok kifelé a fejemből. Ez a kisváros jelenti most számomra a civilizációt, a kényelmet, amit újra szoknom kell. Most a remeteségből menekültem ide vissza, korábban a civilizációból menekültem el, de mikor fogok végre megállni, és abbahagyni a menekülést. Talán soha. A biztonság is csak egy ismeretlen szó marad számomra, amit nem tudok sem megtapasztalni, sem megérteni.

Rövid időre összefutok a tegnapelőtti francia lánnyal. Egy fáradt mosoly, egy köszönés. Többre most nem futja. Ez már a befelé fordulás időszaka, amikor arcunkra, de különösen a szemünkre, egyfajta néma csend telepszik, ami minden szónál beszédesebb. Ezt a fajta „beszédes csendet” egyre több alkalommal tapasztalom meg, különösen egyedül vándorló zarándoktársaim arcán.

Elmúlik dél, s a rekkenő hőségben folytatom utam. Tökéletes az egyedüllét. A levegő vibrál, az út néptelen, a távolban a végtelen síkság az éggel csókolózik, s előttem a hosszú egyenes út, rajta egyetlen élő porszemmel, aki még lélegzik, gyalogol, s remél. Lépéseim keltette neszek, az egyetlen hang, mely megtöri a csendet, s én sem vagyok immár más, csupán a magam keltette zörejek.

Lépés, kopogás, hőség.

Lépés, kopogás, végtelen út.

Lépés, kopogás…

Érzem a körülöttem lévő tájat, s ő érez engem. A fejem már üres, eggyé váltam a tájjal, belső érzékszerveim kezdenek kiélesedni, amíg egyetlen nagy érzéssé nem válok. Érzésként suhanok keresztül a mezőkön, a falvakon, kisebb városokon, melyek néptelenek, lakói eltűntek a délutáni siestában, az árnyékban, a házak mélyén, s én érzem őket, a kőépületeket, az utcákat, tereket és padokat, de nincs megállás. Az érzés csak repül keresztül a tájon, s immár nem kifelé, hanem befelé figyel. Óriási, láthatatlan barlang fekszik itt belül, ahova most teljes erővel áramlik a napfény.

Hoppá! Érzékeny belső őreim azonnal észreveszik a befelé surranó félelmet. Fekete lárvaként ficánkol a kezemben, a bőre sikamlós, nehéz rajta fogást találni, s szinte észrevétlenül képes besurranni bárhova. Erősen tartom az ujjaim között néhány hosszú pillanatig, s figyelmesen szemlélem, mielőtt eldobnám. Vajon még hány ilyen kis besurranó tolvaj lapulhat odabenn a belső barlangomban?

Eme képeket nem a szememmel látom. A szemem továbbra is issza magába az egyhangú tájat, a végtelen gabona és szőlőültetvényeket, az útjelzőket. Testi érzékszerveim lassan összemosódnak belső érzékszerveimmel. Már nemcsak a lépteim keltette neszeket hallom. Mintha vízcsobogást hallanék a föld alól, egy földalatti búvópatak hangját, mely hol erősödik, hol halkul. Új neszeket is hallok, a lépteim, s botom kopogása visszhangot vernek közvetlenül mögöttem, s eme visszhangból új lépteket hallok visszaverődni, ami nem az enyém, mintha valaki közvetlen-közelről követne. Oly erősen érzem a jelenlétet, hogy ellenállhatatlan kényszert érzek megállni, és hátrafordulni, de szemeimmel senkit sem látok. Mégis itt jön mögöttem, s ahogy napokkal korábban, most is megbékélek a jelenlétével.

A hátizsákom súlyát próbálgatom a vállamon. Elmosolyodom, mert minden grammjáról tudom, hogy mi, és miért cipelem magammal, s így már sokkal elviselhetőbb a teher. A terhet csak addig érzem elviselhetetlennek, amíg nem tudom, miért cipelem. Megbékélni annyi, mint eggyé válni, mint ahogy most én eggyé váltam a környezetemmel.

A lépteim lassulnak. Egyre lassabb, s már alig észrevehető az előrehaladásom. Majd megállok, s lehunyom a szemem. Különös. Milyen nehéz ebben az állapotban megtartani az egyensúlyom. Ha nem lenne bot a kezemben, elesnék. Az előrehaladás lenne a természetes létállapotom, s az egyhelyben toporgás a természetellenes? Ebben az esetben hosszú-hosszú évekig természetellenes létállapotban éltem. Mégis akadt egy mankó a kezem ügyében, ami megtartott, s nem hagyott elesnem. Mikor jön el a pillanat, amikor eldobhatom a mankóm, mert nem lesz szükségem többé rá?

Délután szállást keresek egy kis faluban, a neve Torres del Rio. Amit a mai nap meg kellett tanulnom és tapasztalnom, már megtanultam, s immár az enyém. Ideje leülepednie. A holnapi nap a holnapé. Most nehezemre esik a beszéd, s inkább csak némán szemlélem zarándoktársaimat, az ismeretlen arcokat, az út elején megismert arcok már eltűntek, a különböző tempójú és ritmusú gyaloglás végleg elválasztott bennünket, s ezek az arcok is el fognak tűnni néhány nap múlva. Átadom magam az ilyenkor szokásos rutinnak, mint amilyen a mosás, szárítás és zuhanyozás, majd estefelé kisétálok a falu elejére a kúthoz, egy fák övezte csendes helyre. Egy permetezésből hazatérő idős bácsika telepedik le mellém, s rágyújt egy szivarra. Némán szemléljük a naplementét, a csendet csak madárcsicsergés, s néha a templom harangja töri meg. Csak ülünk egymás mellett némán, ki-ki a maga anyanyelvén az élet dolgain töprengve, távolság azonban nincs közöttünk. Mindketten hozzátartozunk most ehhez a hosszúra nyúlt pillanathoz, a világnak eme kis szegletéhez, s részei vagyunk most egymás életének is, anélkül, hogy bármit is tudnánk egymásról. A nagy egész részének érezni magam olyan, mint egy hazaérkezés, még akkor is, ha tudom, ez a hazaérkezés csak időleges, még nagyon hosszú út vár rám, melynek nem látom a végét. Lassan elbúcsúzom az idős földművestől, a helytől, nincs szükség szavakra, csak természetes egyszerűségre, mivel ez az egyszerűség tökéletesen kifejez mindent, amit csak kell.

Elalvás előtt még elnézegetem a vízhólyagjaikat kezelő német zarándokokat, ahogy az idősebbek, s tapasztaltabbak kezelésbe veszik az ifjakat. Engem ez a foglalatosság eddig elkerült, nincs egyetlen vízhólyagom sem, attól az egytől eltekintve, amit még Pamplonában kaptam figyelmeztetésül, de az sem szorult kezelésre. Mégis különös érzés tör rám a fájdalmas arcok, és a kifakadt vízhólyagoktól sebes lábak láttán. Holnap olyasmivel kell majd szembenéznem, ami fájdalmasabb minden vízhólyagnál.

Ó, Isten! Megint nagy szükségem van rád! Vajon létezik-e remény számomra, hogy közvetlenül is megtapasztaljam jelenlétedet? Úgy érzem magam, mintha vak és süket lennék egy szobában, megfosztva minden érzékemtől. Itt lehetsz mellettem, a ragyogásod betöltheti a szobát, ám számomra nem marad több a puszta hitnél. Hiszem, hogy itt vagy mellettem, most is, miközben e sorokat írom, de jelenlétedet nem érzem. Az érzelmeim melyeket adtál, jól elrejtették sebeim, miért érzem börtönnek a testem, hát nem te teremtetted? Te adtál látást, hallást, szaglást, tapintást, ízlelést, és most mégsem tudlak érezni? Miért nem hallom, amit mondasz, a szívem csalfa, a szeretetem oly tökéletlen, nem vágyom sem tudásra, sem bölcsességre, csupáncsak egyetlen érintésedre. Odaadnám érte hitemet, ezt a véres verejtékkel megküzdött hitet. Vakon és süketen hiszlek, erősen markolom a semmit, a levegőt, mert Te abban is benne vagy, teszem a jót a Nevedben, anélkül hogy éreznélek, anélkül hogy bizonyosságom lenne. Miért?

Miért a hit? Miért nem Te? Te nem a hit vagy, hanem a hit mögött állsz. Bármilyen erős páncél a hitem, meginog, elolvad, mikor közeledsz. Akkor vagy-e hozzám legközelebb, mikor legnagyobb a kétség, a kísértés? Legnagyobb a félelem?

Álmomban már láttalak, a képzeletemben már láttalak, már láttam a tükörképed a másik ember szemében, de színről-színre még nem láttalak. Így kell-e tanúságot tennem rólad, csupáncsak a hitem által, és nem a bizonyosság által?

S mi lesz, ha elbukom? Ha letérek az ösvényről, és eltévedek? Újra felkelek majd, és kapaszkodom ebbe a hitem által szőtt kötélbe.

Eléggé skizoid alkat vagyok jelenleg, ami azt jelenti, hogy egyik legnagyobb félelmem az összeolvadás, a másikkal való egyesülés, mert ilyenkor elveszíthetem a saját énemet. Az erős énem nagy szolgálatot tett korábban, amikor évekig tartó krízishelyzet tartott fogva, ám ez elmúlt, s ideje leküzdenem eme félelmemet. Hát ezért félek az Istennel való egyesüléstől, az énemet nem merem teljesen rábízni, s mivel Ő látja bennem ezt a félelmet, és tiszteletben is tartja, nekem kell megtennem az első lépést. Beszélgettem karizmatikus barátaimmal az istenélményeikről, amikor teljesen betöltötte őket a Szentlélek, arról a határtalan örömről, ami testileg átjárta őket, s nem volt tárgya. Bennük azonban nem volt meg az a fajta félelem, mint bennem.

Amíg nem küzdöm le félelmemet az egyesüléstől, nem leszek képes az önátadásra sem, ezért szilárdan elhatároztam, hogy a közeljövőben megpróbálok egyesülni Istennel testileg és lelkileg is.

A tegnapi bejegyzésben fordítva írtam le az agyféltekék funkcióit, ezért most beillesztem a megfelelő képet:

A férfi, amikor válságba kerül, elszakad belső energiaforrásaitól. Ez azért is súlyos helyzet, mivel úgy tapasztaltam, a férfiak befelé fordulása, nem egy egyszerű visszavonulás, „most hagyjatok békén” állapot, számunkra elsődleges fontosságú a belső értékeink felfedezése, mivel ezekből táplálkozunk, ebből nyerjük életerőnket. Célok nélkül, azzal a tudattal, hogy értéktelenek vagyunk, szinte elviselhetetlen az élet. Azt hiszem, ez is alapvető különbség férfi és nő között, a nő környezetéből nyeri energiái java részét, ez tudja belsőleg is feltölteni, és innen azután visszaáramoltatni környezetébe, a férfi belülről nyeri életerejét, és innen sugározza ki környezetébe.

Képzeljünk el szimbolikusan két fát, amelyik közül az egyik nőként, a másik férfiként viselkedik. Amelyik nőként viselkedik, gyönyörű lombozattal van megáldva, mindene arra irányul, hogy környezetéből felfogja a napfényt, az éltető esőt, és törzsén keresztül leáramoltatja a gyökereibe. Amikor tartós a szárazság, szélsőséges az időjárás, megszakad ez a folyamat, a fa nem képes gyökereiből elegendő erőt meríteni a túléléshez, és kiszárad. Ilyenkor nagyon fontos a kívülről jövő segítség, a gondoskodás. Amelyik fa férfiként működik, a gyökerein keresztül, a mélyből táplálkozik, és innét áramoltatja törzsén keresztül a lombkoronájába az éltető energiát. Amikor a csatorna elzáródik, megszakad a kapcsolat a gyökerekkel, vagy a gyökerek nem tudnak elég energiát magukba szívni a talajból, a fa kiszárad. Ilyenkor hiába a napfény, az eső, a kívülről jövő segítség, amíg a férfi nem találja meg belső gyökereihez az utat, nem kerül ki a válságból. Ezért nehezebb egy férfinek segíteni, mint egy nőnek. (… és ezért fontos megtanulnia egy férfinak segítséget elfogadni úgy, hogy közben önmaga előtt ne veszítsen a saját értékeiből.) A gondos kertész ilyenkor fellazítja a gyökerek körül a talajt, és közvetlenül oda juttatja az értékes tápanyagokat, s ezzel megmenti a fát.

Visszagondolva, hányszor imádkoztam csodáért a gödör mélyén, hogy egyik pillanatról a másikra történjen valami, és meneküljek meg kilátástalan helyzetemből, és most mennyire örülök, hogy imáim akkor nem találtak meghallgatásra odafönn, mert ha ez megtörténik, még most is a mélyponton lennék, egy kudarccal gazdagabban, hogy képtelen vagyok megoldani a saját problémáimat. (A jó kertész mindig tudja, hogy mikor és milyen módon kell segíteni.)

Ha jobban belegondolunk a fák szimbólumán keresztül, a két fajta létezés nem egymás ellentétei, sokkal inkább kiegészítik egymást, együtt megadják az élet teljességét, a körforgását. Éppen ezért egy férfi könnyebben segít, amikor a nő válságba kerül, és ez fordítva is igaz, mivel a válságban lévő férfinak nem kívülről jövő férfi gondolkodásra van szüksége, ami automatikusan megoldja a problémáit, hanem női intuícióra, ami feltárja előtte a saját belső energiaforrásaihoz vezető utat.

Ez a különbség férfi és női lélek, férfi és női gondolkodás között, megadja spiritualitásunk irányát is, hogy férfiként és nőként, elsősorban hol kell keresnünk az Istent.

Ez a fajta létezés, megadja identitásunk alapját is, de ez nem jelenti azt, hogy a másik oldalunkat hanyagolnunk kell, sőt minden energiánkkal fejleszteni kell másik oldalunkat, de soha nem szabad elfelednünk, működésünk, és gondolkodásunk alapjait, hogy valójában kik vagyunk. Egyébként a válságokban, ahol megmutatkozik igazi arcunk, és valódi szükségleteink, sokkal több a közös vonás bennünk, mint a különbözőség.

Azok a szerzetesek, akik komolyan gyakorolják hivatásukat, az évek során olyannyira ki tudják fejleszteni ellenkező nemű oldalukat, hogy teljes életet tudnak élni. A többség számára ezt könnyebb megtenni egy házasságban, de itt is rengeteg a kudarc, példa rá a sok idős ember, akik párjukat elveszítve, soha nem tudják kiheverni veszteségüket, és elviselhetetlennek találják utána az egyedüllétet, nem beszélve a rengeteg válásról, szakításról.

Ellenkező nemű oldalunk fejlesztése azért is fontos, hogy ne kerüljünk kiszolgáltatott helyzetbe, sem érzelmileg, sem fizikailag, mert ez akkor is romboló hatású, ha párunk ezzel nem él vissza, mivel a kiszolgáltatottság puszta ténye megakadályozza fejlődésünket és felnőtté válásunkat a párkapcsolatban. A férfiaknak fejleszteniük kell magukban a női gondoskodást, az érzelemvilágukat, a szélesebb látásmódot, hogy érzelmi alapszükségleteiket ki tudják elégíteni, és érzelmileg ne kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe, mert elég szánalmas látvány az a férfi, akinek megszakad a párkapcsolata, és azonnal ráveti magát az internetes társkereső oldalakra, szinte megszállottan próbál sürgősen párt találni magának, mivel nem tudja elviselni az egyedüllétet, önmagát, érzelmi szükségleteit még a legalapvetőbb szinten sem képes kielégíteni.

Ugyanakkor a nőknek férfi oldalukat kell fejleszteni, mivel nagyon jól tudjuk, milyen súlyos probléma a társadalomban a fizikai kiszolgáltatottság. Sok nő olyannyira kifejlesztette magában férfi oldalát, hogy inkább férfiként gondolkodnak, mint nőként, nekik vissza kell találniuk valódi önmagukhoz, és újra fel kell fedezniük önmagukban női energiaforrásaikat.

A nemek válságát éljük meg a mai világban, de egyre inkább úgy érzem ezt a válságot, külön-külön nem fogjuk tudni megoldani, csak együtt.   

A múltkor meghallgattam egy Pál Ferenc előadást, mely a női és férfi gondolkodásról, agyműködésről, és a két nem közti különbségekről szólt. Most csak röviden felsorolnám a lényeges különbségeket, mivel jelen mondanivalómhoz, e különbségek csupán az alapot szolgáltatják.

Első lényeges különbségként kiemelném, hogy a nők szélesebb látószöget képesek befogni tekintetükkel, míg a férfiak inkább csőlátásúak. Ebből következik, hogy a nők egyszerre több dologra tudnak figyelni, míg a férfiak csak egy dologgal tudnak foglalkozni egyszerre. Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy pl. a nő egy időben mosogat, vigyáz a gyerekre, és nézi a tévét; a férfi előbb elmosogat, utána foglalkozik a gyerekkel, és végül leül tévézni.

Második lényeges különbség, hogy a nőknél, a jobb és bal agyfélteke több ponton is kapcsolódik egymáshoz, és ebből kifolyólag gyorsabban tudnak váltani a két agyfélteke között a gondolkodásban, mint a férfiak. A férfiaknál más az agyi struktúra. Nálunk csupán néhány csatorna köti össze a két agyféltekét, és ebből a különbségből adódóan a gondolkodásunk rendszere is eltér egymástól, különösen, ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy a jobb agyfélteke a racionális gondolkodást, míg a bal az intuitív gondolkodást jelenti.

Harmadik jelentős különbség, hogy a női agyban, és a test többi részén sokkal több a fájdalom, és ingerközpont, mint a férfiaknál, és így az érzelemvilágunk is eltér egymástól. A férfiak inkább befelé fordulóbbak, a nők pedig kifelé nyitottabbak.

Utána olvastam a témának, és valóban a legújabb kutatások igazolják a fenti különbségeket, és kitérnek arra, hogy ezek a különbségek megnehezíthetik a két nem közötti kommunikációt, de most nem ebben az irányban szeretném folytatni a gondolkodásomat.

A fenti tényeket figyelembe véve, s összeszedve saját tapasztalataimat, megpróbálom felvázolni, hogyan viselkedünk válsághelyzetekben férfiként és nőként. Válsághelyzetek alatt az igazán mélypontokat értem, amikor a gödör mélyén, a szakadékban vagyunk, amit sokszor pokolként élünk meg, s a tapasztalataim azt mutatják, az ilyen válsághelyzetekben, ha éretten tudjuk kezelni, s nemcsak a keserves, reménytelen oldalát látjuk az adott állapotnak, feltárulnak személyiségünk valódi szükségletei, és igazi értékei, s úgy vélem minden ember élete folyamán legalább egyszer elérkezik egy valódi válsághelyzetbe. Eddig két nőt ismertem, akiket végig tudtam kísérni ilyen mélypontokon keresztül, férfiként pedig saját megharcolt küzdelmeim adják tapasztalatom magját.

Nézzük először a nőket. Sok nővel beszélgettem, s eddig nem értettem igazán, azt az oly gyakran elhangzó kifejezést, amit állapotuk leírására ecseteltek, amikor e szavakat használták: „Az életem kész káosz!”. Pedig ha végiggondoljuk, hogy a nő akkor érzi elemében magát, ha egyszerre több dologgal is foglalkozhat, több mindenre odafigyelhet, érthető, milyen lesz a problémamegoldó stratégiája. Egyszerre próbál mindent megoldani, lavírozik, egyensúlyozik a különböző terhek és problémák között, próbál a felszínen maradni, és ez működik is egészen addig, amíg olyan problémával nem kerül szembe, amely megköveteli magának a kizárólagosságot. Ilyenkor az élete egyik napról a másikra átfordul káoszba, a problémákat nem tudja többé megoldani, olyanná válik, mint a fuldokló, akit sodor az ár, és a mindenféle ágak és hordalékok lenyomják a víz alá.

Az első nő élete, akit közvetlen közelből ismertem a mélypontján keresztül, ugyanilyen káoszba fordult, pedig az élete ígéretesen indult. Megismerkedett egy férfival, aki nagyon érzékeny lelkületű, odafigyelt rá, egy hullámhosszon voltak, meg tudta hallgatni, meg tudta vigasztalni, szerelemmel szerették egymást, mi kell még a boldogsághoz, gondolhatta a nő, amikor megszületett a kisbaba is. Azonban szép lassan jöttek a terhek, a megélhetési gondok, a felelősség, az érzelmi terhek, próbált egyensúlyozni, de azt érezte, mindig mélyebbre kerül, a férje mindig megvigasztalta, de ez sem segített. Akkor ismertem meg, amikor a valódi mélypontra került, és abban az időben, amikor még én is nagyon bizonytalan voltam önmagamban, önismereti utam kezdetén tartottam. Utólag visszagondolva, két dolgot tartok nagyon fontosnak. Először is, ebben az állapotban valóban világossak lettek számára a valódi szükségletei. Ugyanis nem olyan férjre volt szüksége, aki együttérez vele és megérti, hanem olyanra, akire tud támaszkodni, aki képes felelősséget vállalni, és aki teljes mellszéllességgel ki tud állni érte, ha szükséges. A másik fontos dolog, a kívülről jövő segítség, mivel megjelent egy olyan ember az életében, aki konkrétan kiállt mellette. Mert mit tesz egy férfi a maga csőlátásával, a lényegre törő gondolkodásával? Először is válasszuk ki a káoszból, a leglényegesebb problémát, és próbáljuk megoldani, mivel egy férfinek ösztönös érzéke van arra, hogy a káoszból a lényegre tapintson, éppen olyan ösztöne, mint egy nőnek például az intuícióra. Ez a segítség olyan mértékben meghatványozta a nő erejét, hogy képes volt szembemenni a közvetlen környezetével, az elvárásokkal, változtatni az életén, és végül kijönni a gödörből. A történet persze jóval bonyolultabb, mint itt felvázoltam, de a lényeghez most ez is elég.

A másik eset hasonló történet, azzal a különbséggel, hogy a nő olyan sok férfiterhet viselt, hogy már nem tudott nőként gondolkodni. Mert mik azok a férfi terhek, és mik azok a női terhek? És mit jelent a női gondoskodás, és mit jelent a férfi gondoskodás? És itt egyáltalán nem a hagyományos nemi szerepekről van szó. Ha nagyon prűden próbálnék fogalmazni, az a teher nevezhető férfi tehernek, ami hamarabb lemeríti egy nő „akkumuláturát”, mint egy férfiét, és fordítva, az nevezhető női tehernek, ami egy férfit hamar lestrapál, ellenben a nőt még fel is tölti. A terhek viselésénél nagyon fontosak az adottságok, amikkel rendelkezünk. Még azonos neműeknél is nagyok az eltérések a teherbíróképességet illetően, különböző neműeknél pedig alapvető a különbség az ingerküszöböt illetűen. Tehát azok a terhek női terhek, melyek hordozásához gazdag és sokrétű érzelem szükséges, míg a férfi terhek hordozásához ugymond nagyobb „érzéktelenség” szükségeltetik. Tehát ha egy nő hosszú ideig kénytelen férfi terheket viselni, és férfiként gondolkodni, szükségszerűen próbál igazodni ezekhez a terhekhez, érzéketlenni válni, elnyomni a benne lévő nőt, az érzelmeit, és végül ez hatalmas válsághoz vezet.

A férfiak ezzel szemben teljesen másként viselkednek válsághelyzetben.

Folyt köv.