Augusztus 13. Terradillos de los Templarios
Tekintetem már nem vonzza a külvilág, és a természet szépségei sem ejtik rabul szívemet. Egykedvű rutinnal keresgélem az útjelzőket, s egyre inkább befelé figyelek, míg rá nem térek arra a 12 km hosszú egyenetlen kavicsos útra, melyen csak botladozó léptekkel tudok haladni. Az embert próbáló útszakasz teljes odafigyelést igényel, nincs idő mélázásra, minden lépésem megfontolást igényel, egy bokaficam most nagyon nem hiányzik az életemből.
Már kezdek hozzászokni új ritmusomhoz, amikor új nehézségek jelentkeznek, apró legyek támadnak meg, kellemetlen zümmögő felhőként követnek, berepülnek, orrba, fülbe, szájba, még lélegzetet is csak kellő odafigyeléssel vehetek. Isten veled gondolatok! Furcsa módon ezek a kellemetlenségek nem tesznek ingerültté, oly egykedvű beletörődéssel folytatom utam, mint a sivatagi tevék, kik szélsőséges körülmények között is ugyanabban a ritmusban haladnak, és amikor már végképp nem bírják tovább, minden figyelmeztető előzmény nélkül lefekszenek és kimúlnak. Legalábbis régi filmeken így láttam. Ez a szomorú végkifejlet most nem fenyeget, mivel a göröngyös úttal, az apró legyek felhője is elmarad mögöttem.
Apró legyek után apró falvak következnek, kiszáradt patakok, az emberek szívében üzletszerű haszonszerzés, és embersivatag. Valami arra int, hogy erre a nagy „szárazságra” az esőt ne a külvilágban, hanem önmagamban keressem.
Gondolataim úgy hömpölyögnek bennem napról-napra, mint egy folyam, s eme nagy áramlás nem engedi meg számomra azt a luxust, hogy napokig megrekedjek egy-egy gondolatmenetnél. Mégis, minden alkalommal, leülepszik ezekből a gondolatokból valami lényeges a „folyó mélyére”, s iszapként kezd vastagodni, olyan termékeny iszapként, mely oly gazdag szántóföld alapjait veti meg, ahol a jövőben bőséges aratást remélhetek.
Megint a Biblia sorain elmélkedem. Jézus és Nikodémus párbeszédének központi témája az újjászületés, az újjászületés, mely végigkíséri teljes zarándoklatomat, s mégsem úgy, ahogyan korábban elképzeltem, katarzistól átitatott földrengésszerű élménynek. Az én újjászületésem végeláthatatlanul hosszú, szenvedésekkel és leküzdésre váró akadályokkal telített folyamat. Az igazi lélekformálás, az igazi újjászületés hosszú, gyötrelmes út, melyen végig kell mennem, s eme utat nem válthatom ki semmilyen katarzissal.
Korábban ilyen meghatározó Istenélményekre vadásztam, eufórikus örömökre, ám ezek az élmények csak a felszínt fodrozták, nem bizonyultak tartósnak, és nem hatoltak mélyre, a gyökerekig. Eljutottam addig a pontig, amikor már nem elég számomra a jelenre kimondani az igent, hosszan tartó folyamatok mellett kell elköteleződnöm, melynek nem látom a végét.
„Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (János 3, 6-8.)
Az erős keleti szél ide fújt, a nyugatnak ebbe a kis szegletébe, csak hallgatom a szél zúgását itt a puszta közepén, várom a naplementét, és valóban nem tudom, honnan jöttem, és hova tartok, s mégis bizonyosság éltet afelől, hogy a jó irányba fúj.
