Szombaton a munka után elhatároztam, hogy egyetlen délután végigjárom Budapest azon helyeit, melyek sokat jelentettek számomra az elmúlt 13 évben, s felidézem a maradandó értékeket, érzéseket, amik ide kötnek.
Első állomás a Károlyi-kert. A béke szigete, a belvárosi dzsungel közepén, s ahogy egy padon ülve, lehunyom szemem, megszűnik az idő, s újra felidézem a régi arcokat, embereket, akikkel itt, ezen a helyen beszélgettem. Szorongó érzéseimet, melyet a kert békés nyugalma átváltoztatott reménnyé, s néha még az otthon csalóka képével is megajándékozott, amikor a munkakeresés okozta zaklatottságomat sikerült levetkőznöm itt, mint egy bepiszkolódott ruhát. Önkéntelenül is imára nyílnak ajkaim, s boldog vagyok már azért is, hogy van miért hálát adnom annak az Istennek, akihez oly régóta nem beszéltem.
Régi munkahelyek mellett visz utam, a Corvin moziban lévő könyvespult, és az üllői úti Filagóra könyvesbolt mellett, melyek az óta megszűntek, elpusztította őket az idő vasfoga, én megmaradtam, s esendőségemben így maradandóbbá váltam, mint volt munkahelyeim. Pedig mi vagyok én, csont és vér, s mégis lépteim nyomát talán megőrzik az utca kövei, s talán akkor sem tűnnek el, ha idővel a kövezetet lebontják, és kicserélik.
Egy újabb maradandó hely felé vezet zarándoklatom, a Lágymányosi Ökumenikus Központ (LÖK) felé, ami szintén tanúja mindannak, mi bennem értékes. Az épületbe most nem jutok be, egy esküvőre feldíszített asztalok állnak benn, emberek nélkül, ami furcsa ellentéte annak az eleven közösségi életnek, ami itt zajlott. Az épület mellett egy kőre telepszem, és megrohannak az emlékek. A barátaim, a közösségek, a Láthatatlan Színház, az öröm és bánat percei, az érzelmeké, az alkotásé, a bénázásoméi is, de legfőképpen Istené. Ez a hely tanúja volt fejlődésemnek, változásaimnak, s itt biztosan megmarad lábam nyoma, valami belőlem, az érzéseimből, amiért újra csak hálát kell adnom.
Gyalog indulok tovább a Gellért-hegy felé a nyári kánikulában, ezzel is jelképezve az erőfeszítést, a küzdelmet, melyet meg kellett vívnom önmagamért, mire felértem a magaslatra, ahol a Filozófusok kertje található. Egy csoport meditál a körben a vallásalapítók szobrai között, férfiak és nők vegyesen, én picit távolabb a fűbe telepszem, s figyelem őket. Megértem a meditáció utáni csendes, sugárzó örömöt az arcukon, mert ismerem a hely kisugárzását, amibe az évek során beleszőttem a magam küzdelmeit és álmait. Itt született meg a nagy zarándoklatom gondolata, és itt találkoztam mindig a láthatatlan Istennel, akit mindig is nehéz volt elérnem. A meditálók elmennek, s én lassan odaballagok a körbe, és megérintem a leboruló Ábrahám szobrát, a fémből a nyár forrósága égeti kezem, s talán más is, az erő, mely kirántott még a legmélyebb gödrökből is.
Utam innét utolsó állomásomra, a Sváb-hegyi Normafához vezet, ami a legtávolabb esik a város nyüzsgésétől, és ennek következtében a menedékem is. Mert ez a város a nyüzsgés és a nyugalom egyszerre, akit néha szeretek, néha gyűlölök. El akartam hagyni, majd újra visszatértem, talán ez a négy hely miatt, mert ők jelentik számomra itteni gyökereimet, s talán amiatt is, mert itt váltam azzá az új emberré, aki most vagyok.
Károlyi-kert
LÖK
Filozófiai kert
Normafa