Az ideológiák (befejezés)
Említettem már korábban, hogy a posztmodern liberális és konzervatív irányzatok már nem köthetők társadalmi osztályokhoz, erősen érzelemközpontúvá váltak, s inkább egyfajta lelkiállapotot fejeznek ki.
A lelki fejlődés a változás és állandóság kölcsönhatásából születik. A nyugati társadalomban hihetetlen mértékben felgyorsultak a váltazások, melyek egyaránt érintik a technikai fejlődést, a gondolkodást, érzelmi változásokat. Ízlések, divatok, munkahelyek, kapcsolatok változnak felgyorsult ütemben, s aki nem képes lelkileg követni ezeket a változásokat, könnyen a társadalom peremére sodródhat. Metropolisokban felgyorsulnak a változások, vidéken lelassulnak. A keleti kultúrákban a változások lassabban történnek, s ez rányomja bélyegét az ottani társadalmakra, filozófiákra és vallásokra.
Azonban sokszor maguk a nyugati emberek is képtelenek lekövetni lelkileg a gyors változásokat, és ragaszkodni kezdenek az állandóhoz. Nosztalgia támad bennük a múlt iránt, lassítani próbálják életükben a változásokat, s gyökereikhez kezdenek ragaszkodni.
A társadalmi ideológiák pontosan lekövetik ezeket az érzelmi és lelkiállapotokat. A liberalizmus lételeme az állandó változás, az állandóra inkább visszahúzó erőként tekint, mely lelassítja a fejlődést. A konzervativizmus lényege pedig az értékek konzerválása, a gyökerekhez, az állandóhoz való ragaszkodás. A változásokat igyekszik lelassítani. A két áramlat egészséges viszonya megteremti a társadalmi stabilitást.
Mi történik azonban, ha a két áramlat elszigetelődik egymástól? A konzervativizmusból eltűnnek a változások, az értékek elveszítik lényegüket, s végül nem marad mit konzerválni. Az eszme szárazzá és merevvé válik. A liberalizmusban a felgyorsult változások miatt az értékek viszonylagossá, súlytalanná válnak, az eszme szétfolyik és labilissá válik. Felerősödnek a félelmek. A konzervatív ember legnagyobb félelme a labilitás, a viszonylagosság és a súlytalanság, és ebből kifolyólag, egy megosztott társadalomban ellensége lesz a változásoknak. A liberális ember legnagyobb félelme a bezártság, az örökös állandóság, a beskatulyázás, s így a konzervativizmust a fejlődés kerékkötőjének fogja látni, mely ellensége a változásoknak. Az emberi lélek alapszükségletei közé tartozik a biztonság és a szabadság. A konzervatív ember hajlamos a biztonságot előtérbe helyezni a szabadság rovására, a liberális ember ellenben hajlamos a szabadságot középponttá tenni, akár a biztonság feladásával is.
Ezek az alapvető jellemvonások a magánéletre is kihatnak. Konzervatív beállítottságú ember nehezebben vált munkahelyet, a kapcsolataihoz is véglegesen ragaszkodik, még a kiüresedett kapcsolataihoz is. Rendezett és stabil magánéletben képes megtalálni a boldogságát. Ragaszkodik a kötött és állandó dolgokhoz, ezek teremtik meg számára élete kereteit. A liberális ember számára nem jelent gondot a munkahelyváltás, nincs helyhez kötve, könnyebben alkalmazkodik, akár országot is képes váltani. Könnyebben köt kapcsolatokat, és a régi kapcsolatok elhalását is könnyebben viseli. Ellenben nehezen viseli az állandóságot, a kötöttséget, a monotonitást. Nehezebben tud stabilitást hozni az életébe. Persze ezek nagyon sarkított nézőpontok, a valóságban rengeteg az átfedés a két irányzat között, azonban a lényeget tekintve, azt hiszem érthetően szemlélteti a belső konfliktusokat.
Ebben a kiélezett helyzetben kiemelkedően fontos szerepe van az ideológiai közép áramlatoknak. A híd szerepét tölthetik be a liberalizmus és konzervativizmus között, s rajtuk keresztül valósulhat meg a kölcsönös párbeszédből eredő társadalmi fejlődés. Nyugat-Európában ebből a szempontból valamivel jobb a helyzet, bár ott is mutatkoznak az elszigetelődés jegyei a különböző ideológiák között. Kelet-Európa viszonyait alapvetően meghatározta a szovjet megszállás. A baloldali pártok a régi kommunista pártból nőtték ki magukat, a jobboldali pártok ezek ellentéteként határozták meg magukat, s így öröklődött ezekben a társadalmakban az ellenségkép.
Magyarország ugyanezt az ellenségképet örökölte. A jobb és baloldali ideológiák egymás ellentéteként határozták meg önazonosságukat, s ebben az ellenséges légkörben életképtelenné vált a társadalmi közép. A középen állók egy része jobbra vagy balra tolódott, a többség pedig visszavonult a politikából. A kétpólusú politikai rendszer az elszigetelődésnek kedvezett, az ellenségképek felerősödésének, ami már a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A posztmodern ideológiák sem hoztak változást. Azonnal kétpólusuvá váltak. A jobboldal egységesen konzervatívvá vált, a baloldal válik egyre inkább liberálissá.
A társadalmi elszigetelődésnek hosszútávon háromféle kimenetele lehetséges a történelmi tapasztalatokból kifolyólag. Diktatúra, forradalom vagy polgárháború. Az elszigetelődés követ bizonyos törvényszerűségeket, s nem marad meg csupán a társadalmi ideológiáknál. Kihat a nemzetre, a vallásra és a kultúrára is, s végül az egyént veszi célba. Egy bizonyos ponton túl lehetetlen visszafordítani az eseményeket, mint azt a délszláv háború példája bebizonyította.
