Augusztus 30.
Reggeli időtöltésként útjelzőket tanulmányozok, mivel nem szeretnék visszakeveredni a Fisterrába vezető útra. Végre sikerül kikeverednem Muxiából a jó irányba, a szárazföld belseje felé, ám ilyen jellegű nehézségeim az útjelzőkkel még korántsem értek véget. Szinte minden kilométeren visszafele is kell gyalogolnom, hogy leellenőrizzem a helyes útirányt, s egy idő után kezdek belefáradni a reménytelen keresgélésbe. Végül már csak az ösztönömre bízom magam, s reménykedem, talán rajta maradok az úton.
A másik nehézség még inkább aggasztó, és félelem lesz úrrá rajtam minden alkalommal, amikor ránézek lábaimra. A jobb lábam, térdtől lefelé kétszeresére duzzadt, s feldagadt lábammal egyre nehezebb a járás, ráadásul ezzel a problémával egyedül kell megküzdenem.
Egy emelkedőre kapaszkodom fel, s tetejéről visszatekintve még egyszer ránézek az óceánra, mely vonzana vissza magához, s itt, ezen a dombtetőn végérvényesen döntenem kell, nem halogathatom tovább. Bárhogy is döntök, keserves, és fárasztó megpróbáltatások várnak rám. Eszembe jut látomásom, melyet Fisterrába menet éltem át, a sűrű köd és sötétség, és már egyértelmű számomra, hogy melyik irányba induljak tovább. A legsűrűbb sötétség irányába kell indulnom, amelyet magam mögött hagytam, ami elől menekültem, s most vissza kell térnem Budapestre, hogy szembe tudjak nézni mindennel, mit ott hagytam, s valahogy keresztül kell verekednem magam azokon a gondokon, mik rám várnak, mivel a valódi fényt csakis ezeken túl érhetem el. Ránézek feldagadt lábamra, s rájövök, testem már meghozta a döntést, nekem csak bólintanom kell, s igent mondani. Még egyszer visszanézek az óceánra, fájdalmas búcsú ez, talán soha nem látom viszont, s lelkem kis darabkája végérvényesen itt marad ezen a tájon, azon álmaimmal együtt, melyek már soha nem valósulnak meg.
A döntés megszületett, kínszenvedésem pedig megkezdődik. Néhány kilométer után végérvényesen eltévedek, elveszítem az útjelzőket, s nem találok senkit e vidéken, kitől útbaigazítást kérhetnék. Elveszítem a caminót, s a földutat, az aszfaltutak pedig fokozatosan La Coruna felé térítenek. Kétségbeesve keresgélem a jó irányt, már a jövőm sem érdekel, csak találjak vissza az ismert útra, mely Santiagóba vezet.
Végre nagy nehézségek árán rábukkanok egy keskeny földútra, mely nagyjából délkeleti irányba vezet, s botladozva, fájdalmas arccal lépkedek, reménykedve a visszatérésben. Az út egy hegyre vezet, s bizakodom, talán a hegytetőről szétnézve visszatalálok az útra. Félúton már csak egy csapáson vánszorgok, s hamarosan, az állatok taposta ösvény is eltűnik előlem. Derékig érő sűrű törpebozót borítja a hegyet, de visszafordulni már nincs erőm, hogy újabb utat keressek, valahogy muszáj átverekednem magam ezen a hegyen. Elindulok felfelé, csörtetve a bozóton keresztül, a szúrós tövisek véresre karcolják lábam, a ruhámat szaggatják, s nekem már nem marad választásom, sem megállni, sem lepihenni nem tudok, csakis továbbmenni a fájdalmak útján. A hegytetőn sem tudok tájékozódni, csak megyek tovább az útnélküli hegyoldalban, a túloldal már viszonylag könnyebb, a tövises bozót is gyérebb, de én már a kimerülés határán állok.
A hegyen túl megint egy aszfaltútra bukkanok, s már annak is örülni tudok, hogy újra egy úton járok, ami legalább vezet valahova. Egy idős asszonnyal találkozom, aki a tehenét hajtja hazafelé, kérdezősködni próbálok, ám nem tudunk szót érteni. Az itteni nyelvjárás, a gallego, inkább hasonlít a portugálhoz, mint a spanyolhoz. Végül már összetett kézzel könyörgök, s csak e szót ismételgetem, Santiago, Santiago. Végre fény gyúl ráncos arcán, s megérti, hova akarok eljutni. A tehenét hajtó pálcájával mutat a jó irányba, s én hálás szívvel indulok tovább az úton.
Már alkonyodik, de Olveiroát nem találom, még azt sem tudom megítélni, elhagytam-e, vagy pedig messze járok tőle. Az ennivalóm már rég elfogyott, mit Muxiából hoztam magammal, most mégsem az éhség, hanem a fáradtság taglóz le.
Csak megyek tovább az aszfaltúton, s már abban sem reménykedem, hogy falut találok. Egy buszmegállóra bukkanok, a rozsdás vas, és az elhasználódott műanyag arról tanúskodik, hogy ezen az úton már régóta nem jár autóbusz. Itt maradok éjszakára, s most egyedül csak a halálos fáradtság az, mi álomba ringat, legyűrve a testemben eluralkodó feszültséget.
