"...szűk ösvényén."

7. Nemzeti identitás

Az ideológiákhoz hasonlóan, a nemzeti identitás kialakulása is a nagy francia forradalom utáni időszakra tehető. A modern nemzet fogalma szintén nyugati találmány, és elsősorban európához köthető. A 19 században egyeduralkodóvá válik, óriási hatást gyakorol a kultúrára, a vallásra és az akkori ideológiákra is. A nemzettudat válik ekkor a legerősebb közösségformáló erővé.

Összetevői:

1. nemzeti, népi kultúra. Ide tartozik a népzene, a néptánc, a népviselet, a különböző népi mesterségek, hagyományok, melyek egy-egy nemzethez köthetők. Falvakban a legerősebb. Sok helyen még a vallási kultúrát is magába olvasztotta. A görögkeleti keresztény vallású népeknél egyértelműen a nemzeti kultúra részévé váltak az ortodox vallási tradíciók, hagyományok, de ugyanez a hatás, katolikus és protestáns felekezeteknél is kimutatható. A nagyvárosi létforma előretörésével, a népi kultúra is gyengül.

2. anyanyelvhez való kötődés. Néhány kivételtől eltekintve, szintén fontos összetevője a nemzeti identitásnak. A 19 századi nyelvművelők, nyelvújítók érdeme elsősorban, akik a szépirodalmon keresztül érzelmi, esztétikai többletet adtak hozzá a nyelvhez, mely így a nemzeti önazonosság meghatározó elemévé vált. Az egyetemes kisebbségi jogok, melyek az anyanyelv szabad használatát, alapvető emberi joggá tették Európában, mérföldköve lett a nemzeti identitás fejlődésének.

3. lokálpatriotizmus. A nemzeti identitásnak egyik legősibb változata, mely kimutatható volt már az ókor és a középkor századaiban is. Legerősebb eleme a szülőföldhöz való kötődés, mely elsősorban érzelmi alapú. Rokonszenv fűzi egymáshoz a szűkebb tájegységeken élőket. Szimbóluma is erős. Gyökéreresztés, otthonteremtés. Akiben erős a lokálpatriotizmus, nehezen viseli a lakóhelyváltozást. Észak-Amerikában a nemzeti öntudat egyik legfontosabb összetevője, valamint olyan európai népeknél, például írek, skótok, walesiek, svájciak vagy belgák, ahol a nemzettudathoz nem járul egy bizonyos anyanyelv, vagy esetleg több egyenrangú nyelv is létezik, egy adott nemzeten belül.

4. nemzeti identitás eszmeisége. Ide tartozik a nemzeti szimbólumokhoz való kötődés, mint amilyen a himnusz, vagy a zászló. A nemzeti nagyság eszméje, a hazaszeretet, mely akár képes a mártíromságig fokozódni. Ugyanakkor ebbe a kategóriába tartoznak a nemzeti identitás árnyoldalai is, melyekről majd később ejtek szót.

Ahhoz, hogy megérthessük a nemzeti eszmék mélységeinek gyökereit, vissza kell térnünk a XIX. századba. A nemzeti érzésnek kialakult egy fontos összetevője, a nemzeti büszkeség, mely egy olyan vágyat takar, hogy minél nagyobbnak szeretnénk látni saját nemzetünket a népek tengerében. A nemzeti nagyság érzéséhez ezért hozzátársul egyfajta versengés a népek között. Ez a versengés az 1800-as évek második felében igen kártékony irányba fordult, melynek sajátos történelmi okai vannak. A nemzeti nagyságot, az egymással versengő nemzetek más népek feletti uralomban és területek gyarapításában élték meg, mely súlyosan megterhelte a kollektív lelkiismeretet, és hosszú távon elindított egy kiüresedési folyamatot. Nyugat-Európa fejlődését gyarmatbirodalmai nagysága határozta meg, mely a nemzeti identitás kialakulásakor már öröklött volt, ennek ellenére mégis súlyos károkat okozott az uralkodó nemzetek kollektív lelkiismeretében. Nézzük mivel is indokolták önmaguk előtt a gyarmatbiradalmak fenntartását. Egyrészt ekkor alakult ki a fehér faj felsőbbrendűségi tudata, mely a későbbi századokban szélsőséges ideológiák alapjává vált, melynek lényege, hogy a fehér faj uralkodásra rendeltetett. A másik indoklás a civilizáció terjesztése, melynek lényege, hogy az európai nemzetek, a gyarmatbirodalmaikon élő népeket barbár vadaknak tekintették, melyeket civilizálni kell, és ezért tulajdonképpen nem nagy ár a gazdasági kizsákmányolás. Annak ellenére, hogy igen erős nyomás létezett a kollektív lelkiismeret elhallgattatására, az európai közvélemény már ekkor is igen érzékenyen reagált a rabszolgaságra, vagy például a Belga-Kongóban folyó szörnyűségekre. Pierre de Coubertin báró és társai ekkor alapították meg az olimpiai eszmét, hogy ezáltal, a nemzetek közötti versengés, egy békésebb mederbe terelődjön. Az eszmének kétségkívül voltak pozitív hatásai, ám a közelgő világháborút már nem lehetett megakadályozni.

Közép-kelet Európa hasonló utakat járt be. Ugyan erre a térségre nem volt jellemző a gyarmatbirodalom, a tizenkilencedik század végére itt is három szuperhatalom osztozott a népek feletti uralmon. Németország, az Osztrák-magyar Monarchia és az Orosz Birodalom. A nemzeti nagyság, ebben az esetben is közvetlenül a más népek feletti uralomra és területgyarapodásra irányult. Külön nemzeti feszültségeket okozott, hogy számos népnek, a nemzeti öntudatra ébredéskor nem létezett anyaországuk. Lengyelek, csehek, szlovákok, litvánok, lettek, észtek, ukránok, ruszinok, szlovének és sorolhatnám még tovább az ország nélküli öntudatra ébredett nemzeteket. A másik hatalmas feszültségforrás az elmosódó etnikai határok, melyeknek sajátos történelmi okai vannak, a szuperhatalmak erős asszimilációs politikája pedig csak tovább rontott a helyzeten további precedenseket teremtve, és újabb konfliktusokat létrehozva ezzel.

A tizenkilencedik század újabb mítosza, hogy létezik igazságos és igazságtalan háború. Ez alapján a honvédő és a felszabadító háború igazságos, a hódító pedig nem. Ez a felosztás azonban csak látszatra, és elméletben állja meg a helyét, konkrét esetekben az igazságosság relativizáláshoz vezet, mely, mint az ideológiánál láttuk teljesen megakasztja a morális fejlődést. Konkrét háborús konfliktusokban ugyanis mindegyik fél talál igazságos okokat a maga szemszögéből, a háború nyomán fellépő gyűlölet pedig akár népirtásig is fajulhat. Néhány példa az igazság relativizálásra háborús konfliktusokban.

Vietnámi háború. Amerikai részről a demokrácia védelme, vietnámi részről felszabadító háború.

Szerb-horvát háború. Szerb részről a kisebbségek védelme, horvát részről honvédő és felszabadító háború.

Koszovói konfliktus. Szerb részről területi integritás megőrzése, plusz kisebbségek megvédése, koszovói albánok részéről nemzeti önrendelkezés.

Az igazságosság relatívvá válása morális válságot és hanyatlást idéz elő. A háborús konfliktusok mellett az újraírt és újraértelmezett nemzeti történelemszemlélet okoz károkat az igazságosságnak, mint abszolútumnak.

A tudományos törtenelemszemlélet lényege, hogy a konkrét történelmi eseményeket az adott kor társadalmi viszonyai között vizsgálja, és nem ragadja ki őket. Nem minősít eseményeket és személyeket, az értelmezés megmarad az adott kor keretein belül. A nemzeti történelemszemlélet a nemzeti identitás alapján újraírja egy adott nép történelmét, immár a nemzeti identitás szemszögéből. Ilyen szemlélet mellett előfordul, hogy két konfliktusban álló nemzet homlokegyenest értelmez történelmi eseményeket. Olyan abszurdumok is előfordulnak, hogy olyan korokból, a korai középkorból vagy az ókorból hánytorgatnak fel nemzeti sérelmeket, amikor még nem is létezett nemzeti identitás. A nemzeti történelemszemlélet másik sajátossága, hogy utólag kreál történelmi személyekből romantikus nemzeti hősöket. A nemzeti történelemmel való azonosulás lassan elválaszthatatlanul hozzáidomult a nemzeti identitáshoz. Minél távolabb megyünk a történelemben, ezek a történelmi hősök, inkább a nemzeti mítosz alakjait öltik magukra, mintsem valós történelmi személyekét. Az újraírt és újraértelmezett történelem az ideológiák szempontjából is egyre divatossabbá válik. A marxista ideológia egy az egyben újraírta a teljes emberi történelmet, de ilyesmire nyugaton is találhatunk példákat, ahol engedve a kísértésnek, valós történelmi személyekbe vagy eseményekbe magyaráznak bele utólag demokratikus eszményeket.

A különféle eltérő történelemértelmezéseknél hasznos lehetne több nézőpont ismerete, bár ez nehéz kérdés. Vajon a szélesebb tudás és látókör, elmélyítené a már meglévő konfliktusokat, vagy segítene a kollektív megtisztulásban?