Nemzeti identitás (folytatás)
A nemzeti identitás mérföldköve és egyben legfájóbb pontja lett az első világháború. A háború borzalmai és az ennek nyomán fellépő kiüresedés után elveszítette egykori hegemóniáját, és rákényszerült arra, hogy új utakat keressen, ami nem ment buktatók nélkül.
Közvetlenül az első világháború előtti Európa már a mélyben készült a háborúra. A köztudatban ekkor már a sorkatonaság hazafias kötelezettséggé vált. A sorkatonaság megtagadása pedig börtönbüntetést és a társadalom megvetését vonta maga után. A társadalom szemében a hazaárulás válik ekkor a legsúlyosabb bűnné, megelőzve a legsúlyosabb köztörvényes bűncselekményeket. Megsokszorozódnak a koncepciós perek szerte Európában, amikor hazaárulás és állítólagos kémtevékenységek miatt ítélnek el embereket. A nemzeti retorika a hazaszeretet eszményi magasságba emelte, ugyanakkor a nemzet úgynevezett ellenségeit szörnyetegnek próbálta beállítani. Mivel e logika szerint szörnyetegeket ölni nem bűn, a haza megvédése tisztán magasztos cselekedetté válik, csak éppen egy sor tudalatti elfojtott bűntudatot eredményez. Ezek az elfojtott bűntudatok a mai napig mérgezik a nemzeti identitást, újabb és újabb háborús konfliktusokat szülve ezzel. A háborús retorikák és propagandákból született nemzeti hamis sztereotípiák is a mai napig mérgezik lelkünk. Az ilyen nagy háborúk hatása nem múlik el nyomtalanul. Az első és második világháború konfliktusai generációkon keresztül öröklődve, a mai napig kifejtik hatásukat.
Úgy hiszem az események törvényszerűen követték egymást. Közvetlenül az első világháború kitörését övező eufória, az ünneplő tömegek, akik a háborút éltették, kik a nemzeti naggyá válás hamis magasztosságát az ellenség, más nemzetek eltiprásában vélték megvalósulni. Majd az ezt követő kiábrándulás, a lövészárkok pokla, a korszerű tömegpusztító fegyverek bevetése, melyek milliókat kaszaboltak le, végül elhozta Európának a teljes ürességet, az abszolút semmit.
Európa megismerte az értelem legszélső ellenpólusát, a teljes ürességet. A kollektív nemzeti öntudat, amennyiben beszélhetünk ilyesmiről, a háború következményeként válik beteggé, s ez a betegség éppúgy érintette a győzteseket, mint a legyőzötteket. A háború nyomán fellépő zűrzavar és anarchia ideális táptalajt biztosított a két újonnan teret nyerő szélsőséges ideológiának, a nemzetiszocializmusnak (fasizmusnak) és a kommunizmusnak.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a két szélsőséges ideológia hogyan viszonyult a nemzeti identitáshoz. A kommunizmus egyértelműen az ideológiai alapú internacionalizmust éltette, egyfajta nemzetfelettiséget, egyértelműen ellenségesen viszonyulva a nemzeti identitáshoz. A fasizmus ellenben ravasz módon megpróbálta uralma alá hajtani, és irányítani. Tévedés lenne azt hinni, hogy a fasizmus kizárólag Németországhoz és Olaszországhoz köthető. A nemzetiszocialista eszmék a háború utáni Európa szinte minden államában megjelentek valamilyen szinten, Nagy Britanniától egész Kelet-Európáig. Tömegmozgató ereje miatt mégis a német fasizmust érdemes intő példaként figyelemmel kísérni. Egyetlen ideológia, a német nemzetiszocialista ideológia sem volt arra képes, hogy teljesen fasisztává tegyen egy nemzetet. Ami miatt mégis egységessé tudta tenni Németországot, hogy világuralomra törjön, a képessége, hogy uralma alá tudta hajtani és irányítani a német nemzeti identitást. A fasizmus legnagyobb veszélye épp ebben a képességében rejlett. A nemzetiszocialista eszme lényege a faji rasszizmus, mely alapján léteznek felsőbbrendű fajok akik uralkodásra rendeltettek, és alsőbbrendű fajok, melyek szolgaságra. Könnyen felismerhetjük, hogy ez a felsőbbrendűségi mítosz egyáltalán nem új. Európa gyarmatosító nemzetei hasonló eszmék alapján indokolták meg gyarmatbirodalmaikat. Az első világháború elvesztése miatti traumában a német nemzet a fasizmusban vélte újra naggyá válni nemzetét. Ami valójában egy illúzió volt, a német nácik mégis képesek voltak elhitetni német milliókkal ezt a hamis nemzeti nagyságot.
Természetesen ez a kétfajta ideológiai hozzáállás a nemzeti identitáshoz a második világháború utáni Európára is jellemző maradt. A diktatúrák bukása után, a demokratikus berendezkedésű államok baloldali mozgalmai többnyire internacionalista beállítottságúak, természetesen kivételek mindig akadnak, a jobboldal pártjai ezzel szemben uralni és kisajátítani próbálják maguknak a nemzeti identitást, ami újabb feszültséggócokat eredményez.
A nemzeti identitás noha sokat veszített korábbi vezető pozíciójából, nem tűnik el, mint ahogy nem tűnt el a vallás és a kultúra sem.
És sajnos nem tűnt el teljesen a felsőbbrendűségi mítosz sem. A mélyben tovább mérgezi Európa kollektív lelkiismeretét.
