A kórteremben megjelenik egy nővér, aki észreveszi, hogy a beteg nem lélegzik. Az orvos megállapítja a halál beálltát, majd hamarosan újabb két nővér érkezik, s amennyiben látogató tartózkodik a kórteremben, kiküldik, az ajtót bezárják, majd szakszerű, és gyakorlott mozdulatokkal a holttestet egy fekete zsákba csomagolják, takaróval letakarják, s végül egy fémből készült névjegytáblát helyeznek a takaróra. Az elhunyt ruháiról és tárgyairól pontos, precíz leltárt készítenek, melyet összecsomagolnak, s aztán magukkal visznek.
A kórteremben ekkor tudatosul a betegekben, hogy a halál járt köztük látatlanul, s észrevétlenül végezve a maga dolgát, s nem hagyott maga után mást, csupán egy bomló testet.
Néhány perc múlva megjelenik két halottszállító fekete öltönyben és nyakkendőben, egy kerekeken guruló leszíjazható hordágyat tolva maguk előtt. A takarót felhajtják, a hullát tartalmazó zsákot a hordágyra szíjazzák, majd elszállítják az alagsorban lévő boncterembe.
Az üres ágy még hosszú percekig ásít némán, majd újra nővérek jönnek, lehúzzák az ágyat, fertőtlenítik, kicserélik az ágyneműt, és már fogadható is az új beteg.
A szomszédos ágyakon a betegek csak néznek maguk elé némán, csendben tűnődve, van, aki elrebeg magában egy imát az elhunytért, de az élet megy tovább, s visszatér a kórterem megszokott mindennapi rutinja, s megjelenik a kerekeken guruló ebédlőkocsi a kiosztandó ebéddel. Csupán a takarítónő sóhajtozik még néhány napig, mivel ebben a kórteremben halt meg a férje.
Néhány óra múlva megjelenik egy középkorú hölgy feketében, a kamasz lányával, sírásra görbült szájjal nézi az üres ágyat, s csupán ennyit kérdez a többi betegtől: „Elvitték a papát, le?” És már mennek is.
Vannak helyek, hol a halál nem kelt félelmet, sem megrendülést, a megszokás, és a rutin a szokásos mindennapi teendők közé címkézi, az élet természetes mindennapos részévé, mert végül is mindannyian egy zsákban végezzük, s néha az élet fonala úgy szakad meg, egyik pillanatról a másikra, hogy szinte észre sem vesszük.
