Az idei év első felismerésére üres lakásomban döbbentem rá, mikor szembesültem azokkal a kényelmetlenségekkel, melyek a közeljövőben várnak rám.
Mit jelent ágy híján a földön aludni, mosógép nélkül kézzel mosni ruháimat, forró víz nélkül, langyos kávét inni, mely megposhad a számban, nélkülözni a ruhafogast, és sorolhatnám még az apró kellemetlenségeket, melyek nem létfontosságúak, s mégis, ennek ellenére megkeseríthetik mindennapjaimat.
Látszólag visszalépés ez előző évemhez képest, ám korábbi albérletemben már megszűnt az előrehaladás lehetősége, s valóban, egynémely kényelmi eszközről most le kellett mondanom azért, hogy később továbbléphessek.
Az előrehaladás érdekében vissza kellett lépnem két lépést.
Mostani felismerésem nem csupán az aktuális élethelyzetemre érvényes. Érvényes volt minden alkalommal a múltban, amikor kilátástalan helyzetbe kerültem, s hiszem, nem egyedül csak rám érvényes.
Vannak élethelyzetek, amikor a kilátástalanság egy zárt szobára hasonlít, melynek nincs kijárata, s hiába járom körbe-körbe, nem találom az ajtót, mely előrevezetne. Ilyenkor hasznos lehet a lemondás, és a visszalépés, mivel más nézőpontból tekinthetek rá élethelyzetemre, s nem a jól ismert zárt szobát járom körbe és körbe.
Az új nézőpont agyam más zugait mozgatja meg, lelkem más vágyait szólítja, s kelti életre, s az előrevezető ösvények néha nem kifelé, a racionális világra nyílnak, hanem befelé, a spiritualitásba.
