"...szűk ösvényén."

https://szitkonyvek.hu/termek/5724

A magyar nemzeti identitás

Nemzeti identitásunk lényegében hasonlóan fejlődött a többi európai nemzetével egészen 1867-ig. A kiegyezés több szempontból is sajátságos helyzetet teremtett. Magyarország klasszikus nemzetállamként próbált meg működni nyugati mintára egy többnemzetiségű Monarchiában, ami feszültséget teremtett a nemzetiségekkel. Ugyanakkor a kiegyezés részeként Magyarországnak nem lehetett önnálló külügye és hadügye. Nem rendelkezett önálló hadsereggel és önálló diplomáciával. A diplomácia elvesztése hosszútávon mérhetetlen károkat okozott az országnak. A nemzetközi szimpátia, ami 1848 után a magyarokat övezte Európában, a század végére eltűnt, Magyarországra hosszú ideig úgy tekintettek mint Bécs és Berlin csatlósára. A magyarság egyre inkább befelé fordulóvá vált, s ez később megkönnyítette az áldozatszerepbe való csúszást. Diplomáciai téren még ma is a leggyengébbek között vagyunk Európában. A kiegyezés másik lényeges hatása, hogy a magyarság kollektív össznemzeti céljai egyre inkább eltértek a realitástól és illúzióvá kezdtek válni. A valóságban kifelé kiszolgáltuk Bécs és Berlin balkáni és kelet-európai terjeszkedésre irányuló céljait, ami újabb ellenségeket szerzett számunkra, befelé ugyanakkor egy idejétmúlt eszmével, a szent korona misztikumával próbáltuk meg egybetartani az országot, a nemzetiségekkel való kiegyezés helyett. Született ugyan egy nemzetiségi törvény, ám ez a gyakorlatban nem lett megvalósítva. Azok a képviselők, akik felszólaltak a nemzetiségek védelmében, hazaárulónak lettek bélyegezve. A huszadik század elejére véglegesen megromlott a viszonyunk a nemzetiségekkel, akik egyre kevésbbé tekintették otthonuknak a Monarchiát.

Az első világháború kitörését a magyar közvélemény ugyanolyan kitörő lelkesedéssel üdvözölte, mint szerte Európában mindenki. Példa nélküli addig a világtörténelemben az a katonai mozgósítás mely az első világháborúban történt, (a Monarchiában 8,3 millió) s amelyre csak a nemzeti identitás volt képes, s ugyanakkor példa nélküli az az esztelenség, amivel milliókat hajtottak a géppuskák és a tűzérség irányába, hogy ott leljék halálukat a haza nevében értelmetlenül. A hadszinterek csatáinak statisztikáit olvasva borzalmasak a veszteségek, s mai szemmel szinte képtelenség felfogni a történteket.

A magyarok a Monarchia hadseregének 23 százalékát tették ki, ami körülbelül tükrözte a nemzetiségi viszonyokat. A magyar katonák hazafias érzelmektől felszítva harcoltak Szerbiában, a mai Ukrajnában és később az olasz fronton idegen érdekekért. Ezrek haltak, sebesültek meg vagy estek hadifogságba egy-egy támadásban kopár hegyekért, ukrajnai falvakért, hogy aztán az ellentámadás nyomán mindezeket elveszítsék. A nemzetiségek között még rosszabb volt a helyzet, hisz könnyen előfordulhatott hogy lengyelek, románok, szerbek és olaszok harcoltak egymás ellen. Nem véletlen, hogy körükben volt legmagasabb a dezertáltak aránya.

A végeredmény csak Európát tekintve 8 millió halott, 20 millió hadirokkant, valamint sok millió ember vált földönfutóvá és veszítette el az egzisztenciáját. Természetesen ilyen borzalmas pusztulást nem lehet semmivel megindokolni sem megmagyarázni. A háborút lezáró békekötés ezért arra irányult, hogy a győztesek a felelősséget teljes mértékben a vesztesekre hárítsák, ezért illuzió volt igazságos békében reménykedni.

A magyar nemzeti identitás a teljes huszadik században a bűnbak és a totális áldozat szerepkörében vergődött.

A bűnbakképzésre közvetlenül a második világháború utáni korszak és a szocializmus kora jellemző. A legismertebb fogalmak: Hitler utolsó csatlósa, háborús bűnökben való részvétel, irredenta, soviniszta nacionalizmus, antiszemitizmus. A nemzeti identitás egyenlővé tétele a soviniszta, idegengyűlölő nacionalizmussal.

Az áldozat szerepkörre a két világháború közötti időszak, valamint 1989-től napjainkig terjedő időszakra jellemző. Ehhez kapcsolódó fogalmak. Trianon, nemzet szétszakítása, nemzetközi összeesküvések Magyarország ellen, gonosz antant és Kis-Antant, idegen megszállások, a magyar nemzetiségek ellen elkövetett atrocitások, kitelepítések, népirtások.

A bűnbakképzésre és áldozatszerepbe való becsúszásra is erős túlzások jellemezhetők, ami erősen beteggé tette nemzeti identitásunkat. Az áldozatszerepre különösen jellemző a felelősségtől való menekülés, az üldözési mánia, félelem az önnállóságtól és a kishitűség abban, hogy képesek vagyunk a tartós szuveneritásra.

Trianon leválasztása az első világháborúról is az áldozatszerepre való ráerősítés. Áldozati szerepkörből sokkal könnyebb elfogadni, hogy Trianon egy gonosz, magyarság elleni összeesküvés, mint észrevenni benne a saját felelősségünket is. Az előzményeket, háborús szerepvállalásunkat, beismerni a felelősségünket, hogy mi is részesei vagyunk a szomszédos népekkel való viszony megromlásának. Aminek oka beteges félelmünk a bűnbakká válástól.

Ilyen áldozatszerepre való ráerősítés a második világháború alatt visszacsatolt területek leválasztása magáról a második világháborúról és a nácizmusról. A korszakra jellemző antiszemitizmus tagadása, vagy Magyarország részvételét a második világháborús hadműveletekben megszállással igazolni.

És ugyanilyen áldozatszerepre való ráerősítés a feltételek nélküli,minél gyorsabb csatlakozás a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ma előállt olyan abszurd helyzet, hogy ugyanaz a népes tömeg, amely fél az Európai Uniótól és elégedetlen, semmi áron nem lépne ki a szövetségből, ugyancsak félelemből.

Láttuk már, hogy a bűnbakképzés és az áldozatszerep mennyit ártott, illetve betegítette meg nemzeti identitásunkat, s ez ugyanúgy jellemző az anyaországi és a határon túli magyarokra is. A fejlődésben azonban van egy lényeges eltérés, mely a huszadik században keletkezett.

A határon túli magyarok nemzeti identitását elsősorban az anyanyelv és az anyanyelvhez való ragaszkodás, az anyanyelv szeretete jellemzi. Az anyaországbeli magyarság nemzeti identitását elsősorban misztikus eszmeisége határozza meg, melyet egyre inkább a jobboldali konzervativizmus ural, olyannyira, hogy sokak számára a konzervatív ideológia és a nemzeti ideológia ugyanazt jelenti. Természetesen ez a helyzet újabb problémákat vet fel, újabb ellenségképeket, mivel megjelent egy új fogalom a politikai terminológiában, a nemzetidegen magyar fogalma.

A kollektív gyógyuláshoz szükség lenne a múlt reális, indulatoktól mentes feldolgozására, felelősségünk múltbeli és jelenbeli elfogadására, szomszédainkkal való megbékélésre, erre azonban a mai időkben nagyon kevés az esély. Egyéni gyógyulások a nemzeti identitás területén azonban lehetségesek ma is, és a jövőben is.

Nemzeti identitás (folytatás)

A nemzeti identitás mérföldköve és egyben legfájóbb pontja lett az első világháború. A háború borzalmai és az ennek nyomán fellépő kiüresedés után elveszítette egykori hegemóniáját, és rákényszerült arra, hogy új utakat keressen, ami nem ment buktatók nélkül.

Közvetlenül az első világháború előtti Európa már a mélyben készült a háborúra. A köztudatban ekkor már a sorkatonaság hazafias kötelezettséggé vált. A sorkatonaság megtagadása pedig börtönbüntetést és a társadalom megvetését vonta maga után. A társadalom szemében a hazaárulás válik ekkor a legsúlyosabb bűnné, megelőzve a legsúlyosabb köztörvényes bűncselekményeket. Megsokszorozódnak a koncepciós perek szerte Európában, amikor hazaárulás és állítólagos kémtevékenységek miatt ítélnek el embereket. A nemzeti retorika a hazaszeretet eszményi magasságba emelte, ugyanakkor a nemzet úgynevezett ellenségeit szörnyetegnek próbálta beállítani. Mivel e logika szerint szörnyetegeket ölni nem bűn, a haza megvédése tisztán magasztos cselekedetté válik, csak éppen egy sor tudalatti elfojtott bűntudatot eredményez. Ezek az elfojtott bűntudatok a mai napig mérgezik a nemzeti identitást, újabb és újabb háborús konfliktusokat szülve ezzel. A háborús retorikák és propagandákból született nemzeti hamis sztereotípiák is a mai napig mérgezik lelkünk. Az ilyen nagy háborúk hatása nem múlik el nyomtalanul. Az első és második világháború konfliktusai generációkon keresztül öröklődve, a mai napig kifejtik hatásukat.

Úgy hiszem az események törvényszerűen követték egymást. Közvetlenül az első világháború kitörését övező eufória, az ünneplő tömegek, akik a háborút éltették, kik a nemzeti naggyá válás hamis magasztosságát az ellenség, más nemzetek eltiprásában vélték megvalósulni. Majd az ezt követő kiábrándulás, a lövészárkok pokla, a korszerű tömegpusztító fegyverek bevetése, melyek milliókat kaszaboltak le, végül elhozta Európának a teljes ürességet, az abszolút semmit.

Európa megismerte az értelem legszélső ellenpólusát, a teljes ürességet. A kollektív nemzeti öntudat, amennyiben beszélhetünk ilyesmiről, a háború következményeként válik beteggé, s ez a betegség éppúgy érintette a győzteseket, mint a legyőzötteket. A háború nyomán fellépő zűrzavar és anarchia ideális táptalajt biztosított a két újonnan teret nyerő szélsőséges ideológiának, a nemzetiszocializmusnak (fasizmusnak) és a kommunizmusnak.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a két szélsőséges ideológia hogyan viszonyult a nemzeti identitáshoz. A kommunizmus egyértelműen az ideológiai alapú internacionalizmust éltette, egyfajta nemzetfelettiséget, egyértelműen ellenségesen viszonyulva a nemzeti identitáshoz. A fasizmus ellenben ravasz módon megpróbálta uralma alá hajtani, és irányítani. Tévedés lenne azt hinni, hogy a fasizmus kizárólag Németországhoz és Olaszországhoz köthető. A nemzetiszocialista eszmék a háború utáni Európa szinte minden államában megjelentek valamilyen szinten, Nagy Britanniától egész Kelet-Európáig. Tömegmozgató ereje miatt mégis a német fasizmust érdemes intő példaként figyelemmel kísérni. Egyetlen ideológia, a német nemzetiszocialista ideológia sem volt arra képes, hogy teljesen fasisztává tegyen egy nemzetet. Ami miatt mégis egységessé tudta tenni Németországot, hogy világuralomra törjön, a képessége, hogy uralma alá tudta hajtani és irányítani a német nemzeti identitást. A fasizmus legnagyobb veszélye épp ebben a képességében rejlett. A nemzetiszocialista eszme lényege a faji rasszizmus, mely alapján léteznek felsőbbrendű fajok akik uralkodásra rendeltettek, és alsőbbrendű fajok, melyek szolgaságra. Könnyen felismerhetjük, hogy ez a felsőbbrendűségi mítosz egyáltalán nem új. Európa gyarmatosító nemzetei hasonló eszmék alapján indokolták meg gyarmatbirodalmaikat. Az első világháború elvesztése miatti traumában a német nemzet a fasizmusban vélte újra naggyá válni nemzetét. Ami valójában egy illúzió volt, a német nácik mégis képesek voltak elhitetni német milliókkal ezt a hamis nemzeti nagyságot.

Természetesen ez a kétfajta ideológiai hozzáállás a nemzeti identitáshoz a második világháború utáni Európára is jellemző maradt. A diktatúrák bukása után, a demokratikus berendezkedésű államok baloldali mozgalmai többnyire internacionalista beállítottságúak, természetesen kivételek mindig akadnak, a jobboldal pártjai ezzel szemben uralni és kisajátítani próbálják maguknak a nemzeti identitást, ami újabb feszültséggócokat eredményez.

A nemzeti identitás noha sokat veszített korábbi vezető pozíciójából, nem tűnik el, mint ahogy nem tűnt el a vallás és a kultúra sem.

És sajnos nem tűnt el teljesen a felsőbbrendűségi mítosz sem. A mélyben tovább mérgezi Európa kollektív lelkiismeretét.

7. Nemzeti identitás

Az ideológiákhoz hasonlóan, a nemzeti identitás kialakulása is a nagy francia forradalom utáni időszakra tehető. A modern nemzet fogalma szintén nyugati találmány, és elsősorban európához köthető. A 19 században egyeduralkodóvá válik, óriási hatást gyakorol a kultúrára, a vallásra és az akkori ideológiákra is. A nemzettudat válik ekkor a legerősebb közösségformáló erővé.

Összetevői:

1. nemzeti, népi kultúra. Ide tartozik a népzene, a néptánc, a népviselet, a különböző népi mesterségek, hagyományok, melyek egy-egy nemzethez köthetők. Falvakban a legerősebb. Sok helyen még a vallási kultúrát is magába olvasztotta. A görögkeleti keresztény vallású népeknél egyértelműen a nemzeti kultúra részévé váltak az ortodox vallási tradíciók, hagyományok, de ugyanez a hatás, katolikus és protestáns felekezeteknél is kimutatható. A nagyvárosi létforma előretörésével, a népi kultúra is gyengül.

2. anyanyelvhez való kötődés. Néhány kivételtől eltekintve, szintén fontos összetevője a nemzeti identitásnak. A 19 századi nyelvművelők, nyelvújítók érdeme elsősorban, akik a szépirodalmon keresztül érzelmi, esztétikai többletet adtak hozzá a nyelvhez, mely így a nemzeti önazonosság meghatározó elemévé vált. Az egyetemes kisebbségi jogok, melyek az anyanyelv szabad használatát, alapvető emberi joggá tették Európában, mérföldköve lett a nemzeti identitás fejlődésének.

3. lokálpatriotizmus. A nemzeti identitásnak egyik legősibb változata, mely kimutatható volt már az ókor és a középkor századaiban is. Legerősebb eleme a szülőföldhöz való kötődés, mely elsősorban érzelmi alapú. Rokonszenv fűzi egymáshoz a szűkebb tájegységeken élőket. Szimbóluma is erős. Gyökéreresztés, otthonteremtés. Akiben erős a lokálpatriotizmus, nehezen viseli a lakóhelyváltozást. Észak-Amerikában a nemzeti öntudat egyik legfontosabb összetevője, valamint olyan európai népeknél, például írek, skótok, walesiek, svájciak vagy belgák, ahol a nemzettudathoz nem járul egy bizonyos anyanyelv, vagy esetleg több egyenrangú nyelv is létezik, egy adott nemzeten belül.

4. nemzeti identitás eszmeisége. Ide tartozik a nemzeti szimbólumokhoz való kötődés, mint amilyen a himnusz, vagy a zászló. A nemzeti nagyság eszméje, a hazaszeretet, mely akár képes a mártíromságig fokozódni. Ugyanakkor ebbe a kategóriába tartoznak a nemzeti identitás árnyoldalai is, melyekről majd később ejtek szót.

Ahhoz, hogy megérthessük a nemzeti eszmék mélységeinek gyökereit, vissza kell térnünk a XIX. századba. A nemzeti érzésnek kialakult egy fontos összetevője, a nemzeti büszkeség, mely egy olyan vágyat takar, hogy minél nagyobbnak szeretnénk látni saját nemzetünket a népek tengerében. A nemzeti nagyság érzéséhez ezért hozzátársul egyfajta versengés a népek között. Ez a versengés az 1800-as évek második felében igen kártékony irányba fordult, melynek sajátos történelmi okai vannak. A nemzeti nagyságot, az egymással versengő nemzetek más népek feletti uralomban és területek gyarapításában élték meg, mely súlyosan megterhelte a kollektív lelkiismeretet, és hosszú távon elindított egy kiüresedési folyamatot. Nyugat-Európa fejlődését gyarmatbirodalmai nagysága határozta meg, mely a nemzeti identitás kialakulásakor már öröklött volt, ennek ellenére mégis súlyos károkat okozott az uralkodó nemzetek kollektív lelkiismeretében. Nézzük mivel is indokolták önmaguk előtt a gyarmatbiradalmak fenntartását. Egyrészt ekkor alakult ki a fehér faj felsőbbrendűségi tudata, mely a későbbi századokban szélsőséges ideológiák alapjává vált, melynek lényege, hogy a fehér faj uralkodásra rendeltetett. A másik indoklás a civilizáció terjesztése, melynek lényege, hogy az európai nemzetek, a gyarmatbirodalmaikon élő népeket barbár vadaknak tekintették, melyeket civilizálni kell, és ezért tulajdonképpen nem nagy ár a gazdasági kizsákmányolás. Annak ellenére, hogy igen erős nyomás létezett a kollektív lelkiismeret elhallgattatására, az európai közvélemény már ekkor is igen érzékenyen reagált a rabszolgaságra, vagy például a Belga-Kongóban folyó szörnyűségekre. Pierre de Coubertin báró és társai ekkor alapították meg az olimpiai eszmét, hogy ezáltal, a nemzetek közötti versengés, egy békésebb mederbe terelődjön. Az eszmének kétségkívül voltak pozitív hatásai, ám a közelgő világháborút már nem lehetett megakadályozni.

Közép-kelet Európa hasonló utakat járt be. Ugyan erre a térségre nem volt jellemző a gyarmatbirodalom, a tizenkilencedik század végére itt is három szuperhatalom osztozott a népek feletti uralmon. Németország, az Osztrák-magyar Monarchia és az Orosz Birodalom. A nemzeti nagyság, ebben az esetben is közvetlenül a más népek feletti uralomra és területgyarapodásra irányult. Külön nemzeti feszültségeket okozott, hogy számos népnek, a nemzeti öntudatra ébredéskor nem létezett anyaországuk. Lengyelek, csehek, szlovákok, litvánok, lettek, észtek, ukránok, ruszinok, szlovének és sorolhatnám még tovább az ország nélküli öntudatra ébredett nemzeteket. A másik hatalmas feszültségforrás az elmosódó etnikai határok, melyeknek sajátos történelmi okai vannak, a szuperhatalmak erős asszimilációs politikája pedig csak tovább rontott a helyzeten további precedenseket teremtve, és újabb konfliktusokat létrehozva ezzel.

A tizenkilencedik század újabb mítosza, hogy létezik igazságos és igazságtalan háború. Ez alapján a honvédő és a felszabadító háború igazságos, a hódító pedig nem. Ez a felosztás azonban csak látszatra, és elméletben állja meg a helyét, konkrét esetekben az igazságosság relativizáláshoz vezet, mely, mint az ideológiánál láttuk teljesen megakasztja a morális fejlődést. Konkrét háborús konfliktusokban ugyanis mindegyik fél talál igazságos okokat a maga szemszögéből, a háború nyomán fellépő gyűlölet pedig akár népirtásig is fajulhat. Néhány példa az igazság relativizálásra háborús konfliktusokban.

Vietnámi háború. Amerikai részről a demokrácia védelme, vietnámi részről felszabadító háború.

Szerb-horvát háború. Szerb részről a kisebbségek védelme, horvát részről honvédő és felszabadító háború.

Koszovói konfliktus. Szerb részről területi integritás megőrzése, plusz kisebbségek megvédése, koszovói albánok részéről nemzeti önrendelkezés.

Az igazságosság relatívvá válása morális válságot és hanyatlást idéz elő. A háborús konfliktusok mellett az újraírt és újraértelmezett nemzeti történelemszemlélet okoz károkat az igazságosságnak, mint abszolútumnak.

A tudományos törtenelemszemlélet lényege, hogy a konkrét történelmi eseményeket az adott kor társadalmi viszonyai között vizsgálja, és nem ragadja ki őket. Nem minősít eseményeket és személyeket, az értelmezés megmarad az adott kor keretein belül. A nemzeti történelemszemlélet a nemzeti identitás alapján újraírja egy adott nép történelmét, immár a nemzeti identitás szemszögéből. Ilyen szemlélet mellett előfordul, hogy két konfliktusban álló nemzet homlokegyenest értelmez történelmi eseményeket. Olyan abszurdumok is előfordulnak, hogy olyan korokból, a korai középkorból vagy az ókorból hánytorgatnak fel nemzeti sérelmeket, amikor még nem is létezett nemzeti identitás. A nemzeti történelemszemlélet másik sajátossága, hogy utólag kreál történelmi személyekből romantikus nemzeti hősöket. A nemzeti történelemmel való azonosulás lassan elválaszthatatlanul hozzáidomult a nemzeti identitáshoz. Minél távolabb megyünk a történelemben, ezek a történelmi hősök, inkább a nemzeti mítosz alakjait öltik magukra, mintsem valós történelmi személyekét. Az újraírt és újraértelmezett történelem az ideológiák szempontjából is egyre divatossabbá válik. A marxista ideológia egy az egyben újraírta a teljes emberi történelmet, de ilyesmire nyugaton is találhatunk példákat, ahol engedve a kísértésnek, valós történelmi személyekbe vagy eseményekbe magyaráznak bele utólag demokratikus eszményeket.

A különféle eltérő történelemértelmezéseknél hasznos lehetne több nézőpont ismerete, bár ez nehéz kérdés. Vajon a szélesebb tudás és látókör, elmélyítené a már meglévő konfliktusokat, vagy segítene a kollektív megtisztulásban?

Az ideológiák (befejezés)

Említettem már korábban, hogy a posztmodern liberális és konzervatív irányzatok már nem köthetők társadalmi osztályokhoz, erősen érzelemközpontúvá váltak, s inkább egyfajta lelkiállapotot fejeznek ki.

A lelki fejlődés a változás és állandóság kölcsönhatásából születik. A nyugati társadalomban hihetetlen mértékben felgyorsultak a váltazások, melyek egyaránt érintik a technikai fejlődést, a gondolkodást, érzelmi változásokat. Ízlések, divatok, munkahelyek, kapcsolatok változnak felgyorsult ütemben, s aki nem képes lelkileg követni ezeket a változásokat, könnyen a társadalom peremére sodródhat. Metropolisokban felgyorsulnak a változások, vidéken lelassulnak. A keleti kultúrákban a változások lassabban történnek, s ez rányomja bélyegét az ottani társadalmakra, filozófiákra és vallásokra.

Azonban sokszor maguk a nyugati emberek is képtelenek lekövetni lelkileg a gyors változásokat, és ragaszkodni kezdenek az állandóhoz. Nosztalgia támad bennük a múlt iránt, lassítani próbálják életükben a változásokat, s gyökereikhez kezdenek ragaszkodni.

A társadalmi ideológiák pontosan lekövetik ezeket az érzelmi és lelkiállapotokat. A liberalizmus lételeme az állandó változás, az állandóra inkább visszahúzó erőként tekint, mely lelassítja a fejlődést. A konzervativizmus lényege pedig az értékek konzerválása, a gyökerekhez, az állandóhoz való ragaszkodás. A változásokat igyekszik lelassítani. A két áramlat egészséges viszonya megteremti a társadalmi stabilitást.

Mi történik azonban, ha a két áramlat elszigetelődik egymástól? A konzervativizmusból eltűnnek a változások, az értékek elveszítik lényegüket, s végül nem marad mit konzerválni. Az eszme szárazzá és merevvé válik. A liberalizmusban a felgyorsult változások miatt az értékek viszonylagossá, súlytalanná válnak, az eszme szétfolyik és labilissá válik. Felerősödnek a félelmek. A konzervatív ember legnagyobb félelme a labilitás, a viszonylagosság és a súlytalanság, és ebből kifolyólag, egy megosztott társadalomban ellensége lesz a változásoknak. A liberális ember legnagyobb félelme a bezártság, az örökös állandóság, a beskatulyázás, s így a konzervativizmust a fejlődés kerékkötőjének fogja látni, mely ellensége a változásoknak. Az emberi lélek alapszükségletei közé tartozik a biztonság és a szabadság. A konzervatív ember hajlamos a biztonságot előtérbe helyezni a szabadság rovására, a liberális ember ellenben hajlamos a szabadságot középponttá tenni, akár a biztonság feladásával is.

Ezek az alapvető jellemvonások a magánéletre is kihatnak. Konzervatív beállítottságú ember nehezebben vált munkahelyet, a kapcsolataihoz is véglegesen ragaszkodik, még a kiüresedett kapcsolataihoz is. Rendezett és stabil magánéletben képes megtalálni a boldogságát. Ragaszkodik a kötött és állandó dolgokhoz, ezek teremtik meg számára élete kereteit. A liberális ember számára nem jelent gondot a munkahelyváltás, nincs helyhez kötve, könnyebben alkalmazkodik, akár országot is képes váltani. Könnyebben köt kapcsolatokat, és a régi kapcsolatok elhalását is könnyebben viseli. Ellenben nehezen viseli az állandóságot, a kötöttséget, a monotonitást. Nehezebben tud stabilitást hozni az életébe. Persze ezek nagyon sarkított nézőpontok, a valóságban rengeteg az átfedés a két irányzat között, azonban a lényeget tekintve, azt hiszem érthetően szemlélteti a belső konfliktusokat.

Ebben a kiélezett helyzetben kiemelkedően fontos szerepe van az ideológiai közép áramlatoknak. A híd szerepét tölthetik be a liberalizmus és konzervativizmus között, s rajtuk keresztül valósulhat meg a kölcsönös párbeszédből eredő társadalmi fejlődés. Nyugat-Európában ebből a szempontból valamivel jobb a helyzet, bár ott is mutatkoznak az elszigetelődés jegyei a különböző ideológiák között. Kelet-Európa viszonyait alapvetően meghatározta a szovjet megszállás. A baloldali pártok a régi kommunista pártból nőtték ki magukat, a jobboldali pártok ezek ellentéteként határozták meg magukat, s így öröklődött ezekben a társadalmakban az ellenségkép.

Magyarország ugyanezt az ellenségképet örökölte. A jobb és baloldali ideológiák egymás ellentéteként határozták meg önazonosságukat, s ebben az ellenséges légkörben életképtelenné vált a társadalmi közép. A középen állók egy része jobbra vagy balra tolódott, a többség pedig visszavonult a politikából. A kétpólusú politikai rendszer az elszigetelődésnek kedvezett, az ellenségképek felerősödésének, ami már a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A posztmodern ideológiák sem hoztak változást. Azonnal kétpólusuvá váltak. A jobboldal egységesen konzervatívvá vált, a baloldal válik egyre inkább liberálissá.

A társadalmi elszigetelődésnek hosszútávon háromféle kimenetele lehetséges a történelmi tapasztalatokból kifolyólag. Diktatúra, forradalom vagy polgárháború. Az elszigetelődés követ bizonyos törvényszerűségeket, s nem marad meg csupán a társadalmi ideológiáknál. Kihat a nemzetre, a vallásra és a kultúrára is, s végül az egyént veszi célba. Egy bizonyos ponton túl lehetetlen visszafordítani az eseményeket, mint azt a délszláv háború példája bebizonyította.

Az ideológiák (folytatás)

Az ideológiák előfutárának mindenképpen a filozófiát nevezném meg. Azonban, míg a filozófia kifejezetten intellektuális, az értelmet megmozgató szellemi tudomány, a társadalmi ideológiák már érzelmi és értelmi kölcsönhatásokat indítanak be. Természetesen a filozófiában is vannak kivételek. A legelső példa erre maga Szókratész, aki olyannyira magáévá tette érzelmileg filozófiai elveit, hogy életét adta értük. Ide sorolhatnám még Simone Weil-t is, aki számára szintén több volt a filozófia puszta bölcselkedésnél, mely az értelemre irányul.

A másik lényeges különbség, hogy az ideológiák széles néptömegek számára is hozzáférhetőek, a filozófia ellenben inkább a kevesek kiváltsága. Az ideológiák egyik legnagyobb veszélye is ebben rejlik. Egy társadalmi ideológia ugyanis csak akkor tud fejlődni kollektívan, ha az egyének is fejlődőképesnek bizonyulnak. Hogy miért annyira fontos az értelem és az érzelem kiegyensúlyozottsága az egyénnél, akkor érthetjük meg, ha kivesszük egyik vagy másik elemet, és megvizsgáljuk, milyen irányban változik az egyes emberben az ideológia. A beszűkült érzelem szélsőséges fanatizmushoz vezethet, a zárt gondolkodás pedig rögeszmévé, összeesküvés elméletek gyártásához. Az egyének zártsága egymásra is hatással van, a kollektív fanatizmus, ideológiai szektává nőheti ki magát, és maguk a rögeszmék és téveszmék is kinőhetik magukat kollektív csoporttá.

A gondolkodás fejlődéséhez az egyik legjobb példa az igazsághoz való viszonyulás. Az ember számára különösen fontos az igazság, az igazságosság, és ezt az ideológiájába is beépíti. Amennyiben az igazságot abszolút fogalomként élem meg a társadalmi ideológiámban, nem jelent veszélyt az értelemre, és nincs okom félni a kiüresedéstől. Amennyiben azonban az igazság relatívvá válik, megjelenik egy bizonytalansági tényező, mely félelmeket indíthat be. Ebben az esetben megpróbálhatom elfojtani, a tudatalattiba száműzni az ellentmondásokat, miközben még azt hazudom magamnak, hogy az igazság, melyben hiszek, még mindig abszolút. A kiüresedéstől való félelmében az ember a legabszurdabb dolgokra is képes. Erre zseniális példa Danis Tanovic "Senkiföldje" c. filmje, mely Boszniában, a délszláv háború idején játszódik. Egy szerb és bosnyák katona vitája elérkezik legabszurdabb pontjára, amikor a leglényegesebb kérdéssé az válik, hogy melyik fél kezdte el a háborút. A háború borzalmai már kikezdték mindkettőjük identitását, ám a félelem a kiüresedéstől oly erős volt bennük, hogy képtelenné váltak a szembenézésre. Elkerülő logikájukban megváltásként élték meg, ha megerősödhettek a tudatban, hogy nem ők kezdték a háborút, mintha ezzel eltörölhetnék a szörnyűségeket, s tiszta lelkiismerettel megtarthatnák identitásukat.

Az igazságban azonban sokféle ellentmondás rejlik, s az egyik leglényegesebb, pont az abszolútum kérdésében. Az egyik legnagyobb tévedés, ha elhiszem, hogy az igazság birtokolható. Amennyiben elhiszem, hogy az én ideológiám birtokolja az igazságot, ebből az következik, hogy a többi ideológia nem birtokolja, s már ez önmagában sérti az igazságosság elvét, ami szintén elindítja a kiüresedést. Ebben az esetben a fejlődés kulcsát a hozzáállás kérdése rejti. Kimondom, hogy az igazság nem birtokolható, csak megközelíthető. Minden egyes nézőpont, az igazság egy részét rejti, s azáltal juthatok közelebb az igazsághoz, ha minél több nézőpontot megismerek. Az igazság ebben az esetben megtartja abszolút voltát, az igazságosság sem sérül, és a fejlődés is beindul. Az értelem legyőzi a kiüresedést.

Az ideológiák egymáshoz való egézséges viszonyulása, azonban még mindig nem záloga a fejlődésnek. Igen lényeges szempont, hogy egy adott ideológia milyen módon viszonyul a többi társadalmi identitáshoz. Először azonban meg kell vizsgálnunk, hogy létezik-e többszörös identitás, amikor egyszerre több társadalmi identitás is él az egyénben. Nehéz kérdés, hogy egyszerre lehet-e két ideológia az emberben, amiben hisz. A különböző tengelyekről igen, hiszen létezik baloldali liberalizmus, és baloldali konzervativizmus, és létezik jobboldali liberalizmus és jobboldali konzervativizmus, azonban ellentétpárok már nehezen egyeztethetők össze. Nem hiszem, hogy az ember lehet egyszerre liberális és konzervatív, vagy egyszerre jobboldali és baloldali. Az ideológiák egyes elemei ellentétpárokból is élhetnek az egyénben, s ebben az esetben a tengely közepén helyezkedik el, a középet, vagy valamely mérsékelt áramlatot képviselve, ám ez már külön kategóriát képvisel. Tolódások előfordulhatnak a tengelyen egy-egy ember életében, ám ezek csak a legritkább esetben képviselnek radikális mértéket.

Ami már gyakrabban előfordul, hogy egyszerre több eltérő társadalmi identitás is él bennünk. A legritkább eset, amikor mind a négy, az ideológia, a nemzet, a vallás és a kultúra is meghatározó súllyal él egy ember identitásában. Már gyakrabb, amikor az ideológia, a nemzet és a vallás is jelen van, vagy ideológia-nemzet, ideológia-vallás esetleg csak ideológia. Valamilyen szinten ugyan mind a négy identitás bennünk él, ám ez nem mindig válik meghatározóvá az életünkben. Sokszor tudat alatt él bennünk.

Most az ideológia szemszögéből próbálom vizsgálni a többi identitást, ami annyit jelent, hogy abban az esetben, ha egy társadalmi ideológia meghatározó szerepet játszik az életünkben. Háromféleképpen viszonyulhat a többi identitáshoz. Ellenségesen, megpróbálva elnyomni, vagy ellehetetleníteni a többi identitást. Uralni, s ebben az esetben hierarchia keletkezik, amikor az uralkodó ideológia mellett, még élhet bennünk alárendelve, egy másodlagos, vagy harmadlagos identitás. A harmadik mód, a békés egymás melletti fejlődés, amikor nem jön létre alárendelt mód az identitások között.

Mielőtt belemélyednénk kis történelmi visszatekintés. Idézzük fel a 19 századot. Nemzeti liberalizmus és nemzeti konzervativizmus. Az 1848-as forradalmak egyértelműen a nemzeti liberalizmust erősítették. Majd a huszadik századot. A náci ideológiák viszonyulását, a nemzethez, a valláshoz és a kultúrához. A kommunista ideológia viszonyulását a nemzethez, a valláshoz és a kultúrához. A nyugat európai ideológiák viszonyát a többi identitáshoz, és el is érkeztünk a 21 századhoz. Mindez azért fontos, mivel a történelmi lenyomatoktól, a történelmi fejlődéstől nem tudjuk függetleníteni magunkat, az egyénre is hatással van, kihat a gondolkodásunkra, az érzelmeinkre, az ösztönös reakcióinkra.

Ellenséges viszonyulás. Amikor a többi identitást meghaladott, alsóbbrendű, múltbeli csökevénynek tekintjük. Hajlamossá válunk az ideológiát felsőbbrendűnek tekinteni, a nemzettel, a vallással és a kultúrával szemben. Esetleg ha önmagunkban fel is fedezünk érzelmi kötődést a többi identitáshoz, szégyelljük, és a tudatalattiba száműzzük.

Hierarchia. Amikor a bennünk élő többi identitást az ideológiánkhoz alakítjuk át. Ha ellentmondásra bukkanunk, inkább átalakítjuk eszmeileg a teljes identitást, csak ne kerüljön ellentmondásba az ideológiával. Például a nemzetnél nem tudunk érzelmi közösséget vállalni a más ideológiájú honfitársakkal, ezért újraalkotjuk a nemzet fogalmát, vagy például a keresztény felebaráti szeretetet csak azokra tudjuk kiterjeszteni, akikkel azonos ideológiát vallunk, esetleg bizonyos vallási-teológiai tételeket figyelmen kívül hagyunk, melyek megzavarják ideológiánk nyugalmát.

Egymás melletti békés fejlődés. Amikor a különböző identitások önállóan fejlődnek bennünk, néha együtt, néha külön, de soha nem hierarchikus módon. Ebben az esetben az embernek képessé kell válnia együttélni ellentmondásokkal, sőt ezeket az ellentmondásokat pozitív módon kell megélnie, ily módon tud fejlődni identitása. Sajnos ez a mód a legritkább, s csak igen keveseknek adatik meg. Ebben az esetben az egyén képes a hatalomról leválasztani identitását. Azokba az identitásokba, melyek a múltban a hatalom miatt kiüresedtek, képes új életet lehelni, akár megtisztítani a múlt bűneitől. Elérheti a fejlődés oly pontjait, amikor már értékeli, és egyenrangúnak tekinti a más kultúrákat, vallásokat, nemzeteket és ideológiákat.

6. Társadalmi identitások. Ideológia

Félve kezdek bele eme témába, hisz a társadalmi identitásokat a legkönnyebb félreértelmezni, az ember legsötétebb énjét is képesek előhozni. A sötétségben pedig nagyon könnyű elveszíteni a reményt. Még élénken él bennem a délszláv háború, s ebben a háborúban a társadalmi identitások legrosszabb salakja. Összebékíthetetlen kultúrális, nemzeti, vallási és eszmei ellentétek, melyek megmutatták az ember legrosszabb arcát. Vajon mivel is kezdjem?

Hát jó! Kezdjük a mával. Korunk emberével, akit elsősorban a különböző ideológiák mozgatnak. Ez azt is jelenti, hogy időben visszafele fogok haladni, hisz az ideológia a legfiatalabb a társadalmi identitások közül. Hogy egészen pontos legyek, majdnem egyidős a nemzeti identitással, hisz majdnem egyidőben fejlődtek, s egymásra is nagy hatással voltak. Nehéz időpontot mondani, mivel nincsenek éles választóvonalak. Egy új identitás csak fokozatosan nyer magának területet a régiek kiüresedésével, uralkodóvá akkor válik, amikor a társadalmon belül, mint uralkodó identitás, többségbe kerül, és a hatalom, a politika mozgatórugójává válik. A politika mindig más tartalommal bír egy adott korban, ma az uralkodó politikai ideológiákat jelenti, a 19 században a politika főleg a nemzeti identitást jelentette, a középkorban a vallást, míg az ókori civilizációkban a különböző kultúrák voltak hatalmi helyzetben.

Mielőtt belekezdenék az ideológiák taglalásába, előre kell bocsátanom, hogy a társadalmi identitások fejlődése élesen elkülönül a nyugati (európai és észak-amerikai), és a keleti-déli civilizációk között. Az eltérő társadalmi fejlődés a Nyugat-római birodalom bukása után kezdődött, és utána erőteljesen felgyorsult.

Szóval ideológia. Ha mindenképpen dátumot kellene mondanom, csakis 1789 lehet a nyerő év, a francia forradalom éve. A vallás mint politikai identitás, a végóráit élte. A tizenhetedik századi európai vallásháborúk végigpusztítottak egész Európán, s végleg kiüresítették a vallási identitást, mely politikai értelemben már nem tudott életképes maradni. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy amikor egy társadalmi identitás politikai értelemben kiüresedik, a hatalomból kikerülve újra magára tud találni, és fejlődni is képes.) A tizenkilencedik századra kialakultak a nemzetállamok, magára talált a nemzeti identitás, s vele együtt megjelentek a különböző ideológiák. A mai ideológiák őshazájának Nagy Britanniát mondanám, mivel a liberális és konzervatív irányzatok is innen terjedtek szét Európában, majd Észak-Amerikában. Érdekes sajátossága ezeknek az ideológiáknak, hogy egy képzeletbeli tengelyre lehet őket felfűzni. Az egyik ilyen tengelyen található a liberalizmus és a konzervativizmus, a kettő között a mérsékelt áramlatokkal, míg a másik tengelyen a jobb és a baloldali ideológiák találhatók, a középpel együtt. Nagyjából ezek a fő ideológiák, s ezek variációi lettek a nyugati demokráciák (és diktatúrák) fő motorjai. A tizenkilencedik században, a nemzeti identitás árnyékában a liberális-konzervatív tengely dominált, a huszadik században már a jobb és baloldali ideológiák kerültek előtérbe, majd ezek kiüresedésével, a 21 századra ismét a liberális-konzervatív ideológiák modernebb változatai váltak uralkodóvá, immár a nemzeti identitás háttérbe szorulásával.

Mindenképpen különbséget kell tennünk a három korszak között, hogy megérthessük az általános szabályszerűségeket. A 19 századi liberalizmus és konzervativizmus elsősorban a polgári társadalmi osztályokhoz kötődött, és erős hatással volt fejlődésükre a nemzeti identitás. Az első világháború kiüresítette a nemzeti identitást, és visszavetette a liberális-konzervatív ideológiák fejlődését. A háborús pusztulás nyomán rögtön szélsőséges ideológiák hódítottak teret maguknak, a jobb-baloldali tengelyről, melyekre az osztályöntudat volt inkább jellemző, a nemzeti identitás háttérbe szorulásával együtt. Majd megjelentek, főleg Európa nyugati felén, a mérsékelt bal és jobboldali irányzatok. A társadalmi osztályok összemosódása és eltűnése után, a 21 századra egy osztályok nélküli liberalizmus és konzervativizmus válik domináns identitássá, mely főleg érzelmi alapú. Az ideológiai öntudatra rányomja bélyegét a túlfűtött érzékenység, és az ebből eredő lelkiállapot, melyet már csak a pszichológia segítségével lehet megérteni. Persze mindez sokkal bonyolultabb, de kénytelen voltam az egyszerűsítésre, az érthetőség kedvéért.

Az ideológiák másik szabályszerűsége magából a "tengely-modellből" ered. Liberális – konzervatív, jobboldal – baloldal; ellentét párokról beszélünk, melyekre leginkább az egymással való politikai és ideológiai harc jellemző. Az egymáshoz való viszonyulásukból következik, hogy képesek-e a fejlődésre, vagy kiüresednek.

Egy pillanatra felidézem minden identitás eredő célját, az értelmes életre, és az élet értelmére való irányulást. Egy ideológia olyan sokrétű, és az élet minden területét átfedő eszmerendszerrel rendelkezik, hogy az embernek, aki ebben nyeri el uralkodó identitását, szinte tökéletes megoldást nyújt – egy zárt rendszeren belül. A gondok akkor kezdődnek, amikor rájövünk, hogy ezen a zárt rendszeren túl is léteznek emberek, akik adott esetben szintén egy zárt rendszerben élnek, és a hozzájuk való viszonyulás erősen próbára teszi identitásunk értelmét.

Ebben az esetben a különböző ideológiák kommunikációja, egymásra való hatása dönti el, hogy képes-e társadalmi identitásunk fejlődni, vagy esetleg stagnál, végső esetben kiüresedik.

A kommunikációnak három különböző foka lehetséges. Az eszmecsere, a vita és az elszigetelődés, az elzárkózás. Az eszmecsere nyitottságot igényel. Őszinte érdeklődéssel fordulunk a másik felé, a különböző ideológiák eszmecseréje hatással van egymásra, beindítja a fejlődést, majd az eszmecserék nyomán egyetemes értékek születnek. Ilyen egyetemes értékek a szólásszabadság, a sajtószabadság, a munkához, az élethez való jog, a vallásszabadság, az emancipáció, és sorolhatnám még tovább.

A vitában már a harc dominál. A másik szellemi legyőzése a cél, és ebben az esetben már a fejlődés inkább stagnál, mivel sérül az igazságosság elve. Egyensúlyok, fékek szükségesek a társadalmi béke megőrzéséhez.

A különböző ideológiák társadalmi elszigetelődése, magábazárkózása a végső stádium, ami először a társadalmi feszültségek növekedésével kezdődik, majd a társadalmi rend és egyensúly megbomlásához, diktatúrához, anarchiához vagy polgárháborúhoz vezet, ami végleg kiüresíti az adott ideológiákat.

5. Család

Az egzisztenciához hasonlóan a család is óriási változásokon ment keresztül az utóbbi ötven évben. A család mint közösség, az ősi törzsközösségek illetve klánok mintáját vitte tovább. A családhoz, a szülőkön, a gyerekeken kívül, hozzátartoztak a nagyszülők, a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, sok helyen még a másodfokú rokonságot is számon tartották, de akár idetartozhattak a család közeli barátai is. Az ilyen népes családok nemcsak erős identitást biztossítottak, de szociális hálót is vontak tagjai köré. Jellegzetesen egy falusias környezetbe ágyazódtak bele ezek a családok, mivel milliós nagyvárosok, néhány ritka kivételtől eltekintve nem alakultak ki egészen a huszadik századig. A legtöbb város, alacsony lélekszámából kifolyólag, inkább a vidéki létformát közvetítette.

Igen erős közösségi lét folyt az ilyen népesebb családokban. A közösen megélt családi ünnepek a szakralitást, de a nagyobb, közösen elvégzett munkák is a családi identitást erősítették. Ebben az időszakban a családi viszály bomlaszthatott fel egy ilyen közösséget.

Az iparosodással, a technikai civilizációval a család is megváltozott. A nagyvárosok kialakulásával, és a belső munkaerővándorlással, előbb a rokoni kapcsolatok hígultak fel, a távolságok miatt, majd a család fogalma is kezdett egyre szűkűlni. Ma már gyakorlatilag a nagyszülők sem tartoznak a szigorúan vett családba. Legtöbb esetben a család egy vagy két agyonhajszolt, kimerült szülőből és a gyerekekből áll. A családi identitás is átalakult, egyre inkább individualizálttá, énközpontúvá fejlődött. Az új kihívásokra még nem sikerült megoldást találnia.

A nagyvárosokban megjelent a szingli létforma, ami szintén a nagyvárosi életmódból fakad. Azelőtt is léteztek emberek, kik nem házasodtak meg, de ők ennek ellenére, a rokonsági kötelékből kifolyólag egy-egy családhoz tartoztak. A szingli létforma legnagyobb kihívása az elmagányosodás, a kapcsolatok felszínesek maradnak, egy bizonyos pontnál tovább nem tudnak mélyülni.

Akár egzisztenciáról, akár családról legyen szó, a nagyvárosi ember egyik legnagyobb félelme, a lecsúszástól való félelem. A társadalom peremére szorulás a kiközösítést is eredményezi. Korábbi kapcsolatok megszűnnek, az ilyen emberek szinte láthatatlanná válnak a társadalom számára. A lecsúszásnak különböző fokai vannak, a legvégső a hajléktalanság.

Ami a megmaradt, elöregedő falvakat illeti, többnyire itt sem tudott megmaradni a régi családmodell. A fiatalok elvándorlásával, az egyensúly megbomlott, a régi családok afféle nyugdíjas klubokká alakultak. A kapcsolatok itt is felhígultak, és átalakultak.

Az egyéni identitás különösen fontos az ember életében. Egzisztencia és család nélkül, az identitásválság nagyon súlyos lelki, érzelmi válsággal párosul, ami felgyorsítja a társadalom peremére szorulást.

Jómagam megismertem és elveszítettem a régi családi identitást. A kilencvenes évekig még működött ez a modell. Azután megtapasztaltam a szingli létformát. Majd a legsúlyosabb identitásválságok egyikét. Megtapasztaltam a társadalom peremére szorulást is, az emberi kapcsolatok elhalását. Majd újra rátaláltam valamiféle egzisztenciára. Kapcsolatok feltámadtak, majd elhaltak. Azon gondolkodom, létezik-e még valamiféle személyes identitás az egzisztencián és a családon kívül. Vannak-e az embernek rejtett tartalékai?

Nemrégen egy beszélgetés során szóba kerültek ezek a dolgok, és ösztönösen akkor ilyesmit válaszoltam, hogy amennyiben nincs sem egzisztencia, sem család, meg kell tanulnom, elfogadni a kibékíthetelen ellentéteket önmagamban, illetve meg kell tanulnom megbékélni a saját démonaimmal. Hogy ez lehetséges-e?

Azt hiszem igen. Minden kapcsolatot megelőz egy ősi kapcsolat, ami az embert saját személyiségéhez, a valódi belső énjéhez fűzi. Nem invidualizmusról beszélek. A belső én nem jelenti a felszínes én világlátását, világhoz fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor ezen ősi kapcsolat felélesztésével újraírhatom identitásomat, a világhoz fűződő érzelmi és értelmi kapcsolatomat. Nem mondanám, hogy könnyű út, de járható út. Sőt...

4. Egyéni identitások. Egzisztencia

Az egzisztencia széles fogalomkört takar, és nagy változásokon ment keresztül az idők során. Legfőbb sajátossága a személyessége. Egyénileg értelmezi az életet, és ezáltal válik nagyon személyessé. A régmúltban általában az osztályokba, kasztokba születés határozta meg valakinek az egzisztenciáját, a generációkon keresztül való öröklődés jellemezte. A múltban élesen elkülönültek egymástól a társadalmi osztályok, az arisztokrácia, nemesség, polgárság, vagy különböző mesterségek által, melyek céhekbe tömörültek. A mesterségek is generációról generációra öröklődtek, a vagyon, a társadalmi pozíció ugyanúgy.

Ezzel szemben ma a tanulás jelenti az egzisztencia fő motorját. Általánosan elfogadott, hogy egy felsőfokú diploma megszerzése már egyfajta egzisztenciát biztosít. Ezen kívül nagyon széles a skála, ki miben leli meg a saját egzisztenciáját. Lehet ez munkahelyi karrier, otthonra megtermelt anyagi javak és eszközök, a különböző szakmákon, mesterségeken belüli képzés, fejlődés, de kötődhetnek valamely társadalmi identitáshoz is. A művészek, kézművesek a kultúrán keresztül, lehetnek egyházi személyek, kik karrierként élik meg a valláson belüli pályafutásukat, de ugyanez igaz a politikusokra is, akik egyszerre kötődnek valamelyik ideológiához, párthoz társadalmilag, ugyanakkor ez biztosítja számukra a személyes egzisztenciát is.

A múltban az egzisztenciára inkább volt jellemző a kisközösségi létforma, fontosak voltak a személyes kapcsolatok. Ma egyre erősödő individualizmus jellemzi a társadalmat, ahol az egyéneknek nagy energiát kell befektetniük a személyes kapcsolatokba, hogy ezen kapcsolatok egyáltalán működni tudjanak.

A kiüresedés, a szakmai kiégés korunk általános problémája, és igen erős lelki kríziseket okozhat. Személyes válaszaink életünk értemére létfontosságúak, és előbb-utóbb megkerülhetetlenné válnak. A fiatalságra jellemző lelkesedés és tanulásvágy, a középkor elérésével alábbhagy, és előtérbe kerülnek az értelmet foglalkoztató kérdések. A 40-es, 50-es éveit taposó generáció a kiégések generációja. Ugyanakkor úgy gondolom, a túlzott individualizmus csak ront a helyzeten, és inkább elősegíti a kiüresedést.

A következőkben konkrét helyzeteken keresztül megpróbálok utánajárni, mitől működhet jól az egzisztencia, és mitől rosszul. Miben nyilvánulhat meg a fejlődés?

Munkahelyi karrier. Kiszolgálhat egyéni ambíciókat, pozíciókat, siker utáni vágyat, vagy munkahelyi közösségi csapatot. A kulcs az emberi kapcsolat. Előbbi esetben a kapcsolat egyoldalú, és valamilyen célra, haszonszerzésre irányul, többnyire az ego fényezésére szolgál. Ilyen a főnök beosztott, vagy akár tanár diák viszony is lehet ilyen, de művész rajongótábor is ezen kategória, lelkész és a hívek kapcsolata is lehet ilyen, politikai vezető, akit ideológiai hívei fényeznek. A skála széles, és ezekben az esetekben szinte törvényszerű az identitás kiüresedése, lélektelenné válása, amit vagy követ felismerés, vagy nem.

A második esetben az emberi kapcsolatok többoldalúak, és egézségesebbek. A munkahelyi csapatépítések népszerűsége is ezen felismerésekből fakad. Tévedés azt hinni, hogy főnök beosztott kapcsolat nem lehet ilyen, csupán bölcsen kell hozzáállni a kérdéshez. Amikor a szituáció megköveteli, a kapcsolat legyen egyoldalú, viszont meg kell adni a teret, a kölcsönös kapcsolatok fejlődésének is. Az emberi kapcsolatok fejlődésével, a munkahelyi légkör is fejlődik, és ezáltal az egzisztenciából fakadó identitás is.

Otthonra termelt anyagi javak. Amikor valaki a munkáját arra használja, hogy otthon teremtsen magának anyagi javakból eredő egzisztenciát. Általában ilyen a saját lakás utáni vágy, egy jó autó iránti vágyakozás, vagy akár az utazás, szép helyek meglátogatása. Ebben az esetben is fontosak az emberi kapcsolatok, ugyanis az egész mit sem ér, ha nincs kivel megosztani. A puszta vágyak ebben az esetben is kiüresednek, ha nincsenek mögöttük fejlődő emberi kapcsolatok.

Szakmai siker. A mesterség, a tudás tökéletesítése. Árnyoldalai hasonlatosak a karrieréhez, a túlzott egó indíthatja be leginkább a kiüresedést. Itt a kulcs a fejlődésben, hogy mennyire tudja az egyén a tudását, a szakmáját értelmes, hasznos dolgokra fordítani. Minden szakmában megtalálható hivatástudat, melyből építkezve az egyén ráléphet a fejlődés útjára.

Amennyiben a személyes egzisztencia valamely társadalmi identitásból táplálkozik, fejlődése vagy kiüresedése is ettől az identitástól függ.

Általánosan elmondhatjuk, hogy a túlzott individualizmus minden esetben a kiüresedést segíti elő, míg a szociális érzékenység, az érzelmi intelligencia fejlődése az egzisztenciák aktív motorjává válhat. Ezekre pedig csakis egészséges emberi kapcsolatok által tehetünk szert.

3. Identitásunk jellemzői

Identitásunk kétféle módon gyakorol hatást az életünkre. Közvetlenül az érzelmeinken keresztül a mindennapjainkra, és hosszabb távon, egy lelki fejlődés következtében az életcéljainkon keresztül formálja egyéniségünket.

Igen heves érzelmeket is megmozgathat bennünk. Érezhetünk eufóriát, örömet, boldogságot, de szélsőséges esetekben kiválthat bennünk erős ingerültséget, vagy akár gyűlöletet is. Amikor igazán fontosnak tartunk egy identitást bennünk, képessé válunk a lemondásra, az önfeláldozásra, akár a mártíromságra is. Bizonyára találkoztunk már olyan emberekkel, akik családtagjaikért képesek voltak súlyos áldozatokat hozni, akár gyerekeikről, vagy házastársukról is legyen szó. Esetükben a hosszan tartó, erős személyes emberi kapcsolatokban nyilvánul meg identitásuk, a szeretetükön keresztül, amit a családjukra vonatkoztatnak. Ez ad értelmet életüknek. Ugyanakkor a teljes megsemmisülést is képesek átélni, amennyiben széthullik a családjuk. Nehezebben viselik, amikor a gyerekeik felnőtté érve, leválnak róluk, vagy amikor elveszítik házastársukat. Ilyenkor úgy is érezhetik, maga az élet is elveszítette számukra minden értelmét.

Ugyanez az egzisztánciában is megnyilvánulhat. Az elért sikerek határtalan örömöt képesek adni, és az egyének minden áldozatra hajlandók, egzisztenciájuk kiteljesedéséért. Ugyanakkor ők is nehezen viselik, ha egzisztenciájuk kiüresedik. Ilyen esetekben értelmetlennek látják a sok évnyi küzdelmet, lemondást, és súlyos lelki válságon mennek keresztül.

Mindez igaz a társadalmi identitásokra is. A vallásért, nemzetért vagy az ideológiai eszmékért képessé válunk a rajongásra, a lemondásra, akár a mártíromságra, de érezhetünk indulatokat, heves gyűlöletet is, amennyiben fenyegetve érezzük magunkat más identitások részéről.

Ezek a közvetlen emberi érzelmek sokszor nem tudatosak, és nehezen is irányíthatók, és különösen kiszolgáltatottá is válunk, amennyiben megmaradunk az ösztönös érzelmek síkján, vagy akkor, ha személyiségünk csupán egyetlen identitásból nyeri önazonosságát.

Ezért is különösen fontos, ha szubjektív érzelmeink mellett, az objektív értelem segítségével megpróbáljuk megérteni identitásunkat, és rálépünk a fejlődés útjára. Soha nem szabad elfelejteni az identitás valódi célját, ami az emberi lét valódi értelmére, az értelmes életre irányul.

A történelem során két szellemi tudományág fejlődött ki, ami kifejezetten az értelemre irányul, a filozófia, és a teológia, ezekhez harmadikként már egyre inkább a pszichológia is kezd csatlakozni. Lelki alkata szerint az ember lehet istenhívő, vagy ateista, ez azonban csupán nézőpont szerinti különbség, az értelemre irányuló lét közös bennünk. Az igazságosság, az erkölcs, az etika folyamatosan fejlődő szellemi fogalmak, a teológián és a filozófián keresztül és az értelmes létre irányulnak.

Identitásunk akkor tud egészségesen fejlődni bennünk, ha a megélt szubjektív érzelmeink, összhangba kerülnek objektív értelmünkkel, ami képes látókörünk kiszélesítésére, és a több nézőpontból való réteges gondolkodásra. Ugyanilyen fontos, hogy több fajta identitás is kifejlődjön bennünk, mivel ezek kölcsönhatása a személyiségünkön belül, szintén hozzásegíthet a fejlődéshez. Azonkívül ilyen esetekben könnyeben megküzdünk az identitásválságokkal, mivel ha kiüresedik is bennünk az egyik identitásforma, még mindig maradnak bennünk más identitások, melyekre támaszkodva leküzdhetjük a kríziseket. Ez pedig csupán rajtunk múlik, az elhatározásunkon.

2. Az identitás fajtái

Mielőtt belemélyednék a különböző identitásokba, megjegyezném, hogy eléggé nagy zavar tapasztalható ezen a területen. Egyrészt a téma korunkban eléggé divatos, sokakat érint és érdekel, másrészt nem létezik egységes álláspont a társadalomtudományok körében. Az osztályozások is eltérnek attól függően, hogy pszichológiai, szociológiai, politológiai vagy filozófiai oldalról közelítünk a kérdéshez. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy nincsenek mindenkire egyformán érvényes általános szabályok, melyek alapján különböző kategóriákba sorolhatnánk az embereket, kivételek és egyéni válaszok mindig is lesznek az önazonosság kérdésében.

Mégis előfordulnak ismétlődő szabályszerűségek, melyek alapján statisztikailag le lehet egyszerűsíteni a kérdést annyira, hogy hozzá lehessen nyúlni a különböző identitás típusokhoz.

Részemről megmaradok egy fontos szempontnál, az élet értelmére adott személyes válaszként viszonyulok a különböző identitásformákhoz.

Az első identitást külön kezelném a többitől az állandósága miatt. Ez pedig a nemi identitás. Természetesen a biológiai nemről beszélek a félreértések elkerülése érdekében. Sokszor annyira természetesnek vesszük nemiségünkből eredő identitásunkat, hogy nem is tudatosodik bennünk. Magam is csak azután kezdtem foglalkozni ezzel a területtel az életemben, miután elolvastam "Richard Rohr: A férfi útja" c. könyvét. Nemiségünk ugyanis nem változik, a többi identitástól eltérően, így sokszor tudattalan marad, arra várva, hogy felfedezzék. Mivel a fejlődéshez szükséges a változás és az állandóság harmonikus kiegyensúlyozottsága, számomra a nemi identitás tudatos felfedezése után az állandóságot jelképezte ez irányú fejlődésemben.

Természetesen itt is vannak kivételek, és a többségtől való egyéni eltérések. Bizonyos ritka esetekben a biológiai nem is változhat. Ennek lehetnek kémiai és biológiai okai. A kémiai okok mesterséges eredetűek, például hormonkészítmények vagy bizonyos doppingszerek, melyek hatására megváltozik valakinek a biológiai neme. A biológiai okok természetes eredetűek, és különféle okai lehetnek. Ezekben az esetekben a biológiai nem változáson megy keresztül, és amíg le nem zajlik a változás, és ki nem alakul egyfajta állandóság, az egyén lelki krízisen megy keresztül.

Annak ellenére, hogy nemi identitásunk sokszor nem tudatos, érzékeny területnek számít személyiségünkben. A verbálisan bántó, megalázó és gúnyos sztereotípikus megjegyzések nagyon mély sebeket ejthetnek.

A nemi identitáson kívül, léteznek még egyéni (személyes) és társadalmi identitások. Ezeket most csak felsorolom, mivel később részletesen tárgyalom majd őket.

Az egyéni (személyes ) identitás legtöbbször személyes egzisztencia és a család. Egyéni, személyes válaszok a saját lét értelmére, és személyes kapcsolatok útján fejlődnek.

Társadalmi identitások a kultúra, vallás, nemzet és az ideológia. Társadalmi válaszok az élet értelmére, és általában rajtuk keresztül kapcsolódhat be az egyén az egészbe (társadalomba).

1. Az identitás fogalmának meghatározása

Az emberiség, történelme során, mindig is a lét értelmére kereste a választ. Egyénileg, a saját életére vonatkoztatva, és kollektívan, a társadalmi szerveződés területén ugyanúgy. Ezzel a kérdéssel szembe kerülünk mindannyian, egyszer vagy akár többször is az életünk folyamán. Létünkből kifolyólag a válaszunk lehet ösztönös, tudatos, vagy a kettő kombinációja.

Biológiai létünkből fakadnak alapvető ösztöneink, a fajfenntartás, szaporodás és a létfenntartás ösztöne, szellemi létünk pedig a tudatosságra, az értelemre irányul. Ugyanakkor érzelmi világunk a testi és szellemi lét szimbiózisa, ami egyben tartja személyiségünket.

Éppen ezért, amikor az identitás fogalomköréhez érkezünk, nem elegendő leírni a fogalmat, pusztán az értelemre adott válaszként. Identitásunkban benne foglaltatik a helyünk a világban, a társadalomban, meghatározza érzelmi világunk, az egyéni és társas kapcsolatainkat, a boldogságunk, az elégedettség utáni vágyunkat, és persze mindezeknek az értelmét. Röviden egyéni vagy kollektív azonosságtudatnak is nevezhetnénk.

Identitásunk alakulhat ösztönösen és tudatosan, ám mindezek mögött ott áll az értelemre irányuló lét. Az értelmes életre irányuló (ösztönös vagy tudatos) vágyunkat, soha nem vehetjük félvállról, mivel minden esetben, amikor elveszítjük identitásunkat, vagy identitászavarban szenvedünk, az ürességgel kerülünk szembe. Az üresség, a kiüresedés fogalma azt hiszem, nagyon is ismerős mindannyiunk életében, és amikor ilyen krízisen esünk át, az minden esetben formáló hatással van identitásunkra. Újra értelemmel kell megtöltenünk edényünket, s ha ez nem sikerül, tartós identitászavarban szenvedünk.

Identitászavar esetén kívülállónak érezzük magunkat, sok esetben ellenségnek érezzük a társadalmat, öngyilkos gondolatok foglalkoztathatnak bennünket, és életünket körbeveszi az üresség, az értelmetlenség.

Éppen ezért, időről-időre tudatosan, értelemmel kell megtöltenünk identitásunkat. Identitásunknak ugyanis folyamatosan fejlődnie kell, csakis a folyamatos fejlődés állíthatja meg a kiüresedést. Mindezeket persze könnyebb leírni, mint megvalósítani, a saját életemen keresztül tapasztalhattam mindezt.

ELKESEREDÉS

A mélypont. A nyolcadik napon, mikor a várva várt hazamenetel helyett megtudom, még egy hétig maradnom kell a kórházban. Mikor a nyitott ablak ellenére, folyamatosan áporodott vizeletszaggal telített levegőt lélegzem be, elfog az elkeseredés.

A türelmetlenségből fakadó elkeseredés, a nyűgös beteg elkeseredése, minek csakis egyetlen ellenszere létezik: az áldozatos beletörődés, helyzetem elfogadása.

BETEGSÉGEMRŐL

Amennyiben hagyom, hogy lelkemet eluralja a betegség, s gondolatban csak önmagammal, és a betegségemmel foglalkozom, betegségem felemészt engem.

Ám abban az esetben, ha figyelmemet elsősorban az életre, és a környezetemben zajló eseményekre irányítom, én emésztem fel betegségemet.

A kórteremben megjelenik egy nővér, aki észreveszi, hogy a beteg nem lélegzik. Az orvos megállapítja a halál beálltát, majd hamarosan újabb két nővér érkezik, s amennyiben látogató tartózkodik a kórteremben, kiküldik, az ajtót bezárják, majd szakszerű, és gyakorlott mozdulatokkal a holttestet egy fekete zsákba csomagolják, takaróval letakarják, s végül egy fémből készült névjegytáblát helyeznek a takaróra. Az elhunyt ruháiról és tárgyairól pontos, precíz leltárt készítenek, melyet összecsomagolnak, s aztán magukkal visznek.

A kórteremben ekkor tudatosul a betegekben, hogy a halál járt köztük látatlanul, s észrevétlenül végezve a maga dolgát, s nem hagyott maga után mást, csupán egy bomló testet.

Néhány perc múlva megjelenik két halottszállító fekete öltönyben és nyakkendőben, egy kerekeken guruló leszíjazható hordágyat tolva maguk előtt. A takarót felhajtják, a hullát tartalmazó zsákot a hordágyra szíjazzák, majd elszállítják az alagsorban lévő boncterembe.

Az üres ágy még hosszú percekig ásít némán, majd újra nővérek jönnek, lehúzzák az ágyat, fertőtlenítik, kicserélik az ágyneműt, és már fogadható is az új beteg.

A szomszédos ágyakon a betegek csak néznek maguk elé némán, csendben tűnődve, van, aki elrebeg magában egy imát az elhunytért, de az élet megy tovább, s visszatér a kórterem megszokott mindennapi rutinja, s megjelenik a kerekeken guruló ebédlőkocsi a kiosztandó ebéddel. Csupán a takarítónő sóhajtozik még néhány napig, mivel ebben a kórteremben halt meg a férje.

Néhány óra múlva megjelenik egy középkorú hölgy feketében, a kamasz lányával, sírásra görbült szájjal nézi az üres ágyat, s csupán ennyit kérdez a többi betegtől: „Elvitték a papát, le?” És már mennek is.

Vannak helyek, hol a halál nem kelt félelmet, sem megrendülést, a megszokás, és a rutin a szokásos mindennapi teendők közé címkézi, az élet természetes mindennapos részévé, mert végül is mindannyian egy zsákban végezzük, s néha az élet fonala úgy szakad meg, egyik pillanatról a másikra, hogy szinte észre sem vesszük.

Itt, a kórteremben kellett rájönnöm valóságos megtapasztalásként, betegségem, s fájdalmam eltörpül a többiek szenvedése mellett. Mert a megtapasztalás mindig más, mint az elmélet.

Itt, a magatehetetlen, s fekvőbeteg idősek között, kiket etetni, és pelenkázni kell, a betegségben megfáradt, zavart elmék között, a lógó katéterek, a járókeretek, és az áporodott vizeletszag között eltűnni látszik számomra a kinti világ, eltörpül saját szenvedésem, míg egyetlen kézzel tapintható valósággá nem válik számomra az emberi szenvedés, melynek millió változata létezik, s melyet az emberek is különféleképpen élnek meg.

Van ki csendes beletörődéssel, van ki reménykedve a gyógyulásban, akadnak, akik üvöltenek, nyöszörögnek és jajgatnak a fájdalomtól, s vannak kik már végleg belefásultak a szenvedésbe.

Van, aki együttműködik az ápolószemélyzettel, van, aki dacol, s akadnak olyanok is, kik ingerülten vitatkoznak, mert ezen a helyen lehullnak az álarcok, s az álarcok mögül minden előjön, a jó is, a rossz is és a szégyellnivaló is.

Mint legfiatalabb beteg a kórteremben, csak némán szemlélődöm, türelmesen, míg lassan csepegve táplál az infúzió, tűszúrásoktól égő karom sem számít immár, csak a néma szemlélődés, amint próbálom megfejteni a fájdalom titkát.

Az értelmetlen szenvedés ingerültséget, haragot, s ezek nyomán kétségbeesést szül, ezért most eltávolodom mások fájdalmától, s helyette a magaméra összpontosítok. Megpróbálok leszállni saját fájdalmam mélyére, hogy megértsem a megérthetetlent, látón szenvedjek, s ne vakon. Szenvedésem aktív legyen, fogékony a mögötte rejlő üzenetre, s ne passzívan, tehetetlenül kelljen odaadnom magam fájdalmamnak, mint körülöttem fekvő társaim.

Hogyan is kerültem idáig, a belgyógyászat második emeleti kórtermébe?

Egy konfliktusokkal és stresszel teli időszak közepén jelentkezett idén először a heves gyomorfájás, álmatlan éjszakát idézve elő. A fájdalom átsugárzott a hátamba, sem feküdni, sem ülni nem tudván, csak járkáltam tehetetlenül kis szobámban, reménykedve a fájdalom enyhülésében, ám az éjszaka előrehaladtával fájdalmam mit sem vesztett erejéből.

Az éjfél utáni legsötétebb órán, mikor szenvedésem csúcspontjára értem, villanó szikraként ébredt fel bennem a gondolat, ha már mindenáron szenvednem kell, felajánlom fájdalmam egy számomra kedves emberért, kinek lelke az éjszaka sötétjében botorkál, nem találván kiutat, a sérelmek okozta sebek, és élete nehézségeinek a csapdájából.

Álmatlan éjszakám lassan véget ért, s vele a fájdalom, az orvosi vizsgálatoktól okosabb nem lettem, ám ismerősöm, kiért felajánlottam szenvedésem, lassan, apró léptekkel ugyan, de határozottan a változás útjára lépett.

Eltelt néhány hét, s a fájdalom újra jelentkezett, még hevesebb intenzitással döntött le lábamról, melyet testileg és lelkileg is nehezebben viseltem. Sírva könyörögtem Mennyei Atyámhoz, hogy vegye el fájdalmam, vegye el ajkamtól a kelyhet, melyet úgy hittem, képtelen leszek kiüríteni. Majd ahogy teltek az órák, az estét éjszaka váltván fel, s fájdalmam mit sem vesztett intenzitásából, kétségbeesésemben alkudozni kezdtem mindenható Istenemmel. Csak egy órát, talán még egyet… de utána vedd el tőlem, legyen elég, mert én ezt a szenvedést reggelig képtelen leszek elviselni.

Ismét eljött az éjszaka legsötétebb időszaka, az éjfél utáni legelső óra, az a bizonyos óra, amikor Keresztes Szent János elmenekült börtönéül szánt cellájából, ki az éjszakába, az emberek sötétségéből Isten sötétségébe, a reménytelenségből a reménybe, abba az éjszakába mely csak az emberi szem számára sötétség, de nem úgy a lélek számára, s ebben az órában az én lelkemet is világosság öntötte el, s hangosan kimondtam azokat a szavakat, melyek a fájdalom ellenére lassan formát öntöttek bennem:

„Istenem, történjék bármi, érjen bármilyen szenvedés, soha nem fogok kételkedni az irántam érzett szeretetedben!”

A szenvedés órái lassan teltek, ám az éjszaka sötétjében fájdalmam mit sem vesztett erejéből. A sötétségből, melyben úgy hittem, csak sötétség honol, újabb szikra villant lelkemben, s újabb szavakat formáltak ajkaim, melyeket ki is mondtam:

„Istenem, történjék velem bármi, érjen akár az elviselhetetlen, az én szeretetem nem fog elmúlni irányodban!”

A szenvedés órái tovább folytatódtak, gyomromból szétsugárzó fájdalmamtól testem szenvedett ugyan, de lelkem már nem, s mire a hajnal első sugarai áttörtek a sötétségen, és beköszöntöttek kis szobám ablakán, testem is kezdte elfogadni a fájdalmat, s amiről még néhány órája úgy hittem elviselhetetlen, egyszerre elviselhetővé vált.

Másnap bementem dolgozni, de a fájdalom csak lassan távozott meggyötört testemből, s végül délutánra teljesen elmúlt, s helyén nem maradt más, csupán a szenvedésben megszületett két igazgyöngy, a szeretet igazgyöngyei melyeket kimondtam az én Uramnak.

A hetek teltek-múltak, s a fájdalom ismét jelentkezett még hevesebben és erősebben a korábbiaknál, s ezúttal végleg ledöntött lábamról. Krisztushoz hasonlóan harmadszor estem el keresztemmel.

Testem görcsben fetrengett, a fájdalomtól kimerülten mozdulni sem igen tudtam, csak vártam a hajnalt, s nemigen tehetvén mást, az Ő kegyelmébe ajánlottam testemet és lelkemet. Délelőtt enyhült annyira a szenvedés, hogy lábamra állván, be tudtam sétálni a kórházba, hol súlyos epehólyag- és hasnyálmirigy gyulladást diagnosztizáltak.

Most itt fekszem a belgyógyászat második emeleti kórtermében, hol földi szenvedésem, mely lefele húzna, átalakult mennyei szenvedéssé, ami felemelt hozzá, s hogy eme átalakulásnak mi a titka, nem tudhatom, egyedül Ő a tudója a titkoknak, ki mindannyiunknál többet szenvedett.

  Az idei év első felismerésére üres lakásomban döbbentem rá, mikor szembesültem azokkal a kényelmetlenségekkel, melyek a közeljövőben várnak rám.

Mit jelent ágy híján a földön aludni, mosógép nélkül kézzel mosni ruháimat, forró víz nélkül, langyos kávét inni, mely megposhad a számban, nélkülözni a ruhafogast, és sorolhatnám még az apró kellemetlenségeket, melyek nem létfontosságúak, s mégis, ennek ellenére megkeseríthetik mindennapjaimat.

Látszólag visszalépés ez előző évemhez képest, ám korábbi albérletemben már megszűnt az előrehaladás lehetősége, s valóban, egynémely kényelmi eszközről most le kellett mondanom azért, hogy később továbbléphessek.

Az előrehaladás érdekében vissza kellett lépnem két lépést.

Mostani felismerésem nem csupán az aktuális élethelyzetemre érvényes. Érvényes volt minden alkalommal a múltban, amikor kilátástalan helyzetbe kerültem, s hiszem, nem egyedül csak rám érvényes.

Vannak élethelyzetek, amikor a kilátástalanság egy zárt szobára hasonlít, melynek nincs kijárata, s hiába járom körbe-körbe, nem találom az ajtót, mely előrevezetne. Ilyenkor hasznos lehet a lemondás, és a visszalépés, mivel más nézőpontból tekinthetek rá élethelyzetemre, s nem a jól ismert zárt szobát járom körbe és körbe.

Az új nézőpont agyam más zugait mozgatja meg, lelkem más vágyait szólítja, s kelti életre, s az előrevezető ösvények néha nem kifelé, a racionális világra nyílnak, hanem befelé, a spiritualitásba.

Egy időre pihentetem most a zarándoklatom, a karácsony előtti rohanós, túlóráktól terhelt időszakában nem marad rá sem időm, sem energiám. Azért a mostani adventi időszak más, mint a többi. A hétfőnkénti adventi gyertyagyújtások a munkahelyen sokat javítanak a hangulaton, ráadásul minőséget is hoznak az életünkbe.

  A zarándoklatom januárig megvár, s terveim szerint végre saját lakásban folytatódik az írás.

Szeptember 01. Santiago de Compostella

Reggelre leapadt a daganat nagy része lábamról, a mai gyaloglástól nem félek, a jól ismert úton, visszafele, pihentető tempóban, kényelmesen beérek Santiagóba. Negreira immár második alkalommal gyógyítja be testi sebeimet, s nyújt menedéket a sok megpróbáltatás közepette.

Nosztalgikus hullám söpör végig rajtam a Santiagóig vezető úton, ennek a szakasznak minden apró részlete belémívódott. Mennyire más hangulatban tettem meg ugyanezt az utat, alig egy hete! Mennyi várakozás és reménykedés töltötte el akkor a lelkem, melyekből szinte semmi nem valósult meg, és most mégsem kudarcot érzek. Szomorú vagyok igaz, de nem a csalódottságtól, mert azokat az álmokat igenis el kellett veszítenem, le kellett mondanom a naiv vágyról, hogy életem problémái, mintegy varázsütésre, megszűnnek egyik pillanatról a másikra. Helyette olyasmit kaptam, mit nemigen tudok még elhelyezni az életemben. Elfogadni az életem olyannak, amilyennek kaptam, és elfogadni a valódi növekedést, melynek nagy része szenvedés. Elfogadni, hogy nemcsak a napfény és a szeretet érlel, hanem a viszontagságok, a küzdelmek, a gyötrelmek és a szenvedés is. Hamis élettapasztalatot szereznék, és súlytalan bölcsességem lenne, ha tagadnám a szenvedést, ami szintén az élet része, s mégis, a beletörődés, és az elfogadás végtelen szomorúsággal jár.

Csak megyek visszafele az úton kényelmes tempóban, miközben tudom, mi felé tartok, mivel kell majd szembenéznem, ha visszatértem, s még egyszer nem menekülhetek el előlük. Már nem. Egyelőre azonban még csak Santiagóba térek vissza, s mivel zarándoklatom még tart, Budapestet most még eltávolítom magamtól lélekben.

A szent város már messziről megdobogtatja a szívem. Igaz, mostohagyermekként, s csalódottan menekültem el innét, mégis szívszorító várakozással térek ide vissza, mert ezt a várost gyűlölni nem tudom, csak szeretni.

Újra Santiagóban. Már nem zavar a tömeg, nem idegesítenek a turisták. Nem kell keresnem a nyugalmat sem, mert bennem van, abban a szomorúságban, mely társamul szegődött. Igaz, nem ily nyugalomra vágytam, mégis ezzel kell megelégednem, s most, hogy elfogadtam, már nem is elviselhetetlen. Nem térek vissza a katedrálisba sem, hanem azonnal a buszpályaudvar felé indulok. Lesz még időm elbúcsúzni a várostól, mert mint kiderül, autóbusz csak másnap délután indul Barcelonába.

A tér felé veszem az irányt, letelepszem az ódon macskakövekre, hátamat a falnak támasztom, figyelmemet pedig az emberekre összpontosítom. Az útjukat befejező zarándokokra, a nézelődő turistákra, és a helyiekre, kik Szombat délután lévén, szép számmal sétálgatnak a téren, fiatalok és idősebbek vegyesen. Csak nézem őket, de nem vágyom közéjük. Nem vágyakozom az élményeket kereső turisták közé, s nem vágyakozom a szórakozni és pihenni induló helyiek közé sem, s még a szemeim előtt ünneplő zarándokok is idegenek számomra, mégis jól érzem itt magam, egyedül a tömegben, s egyedül a gondolataimmal, a szomorúsággal. Már nem érzem magam körül a tömeget, csak a várost, mely több ezer éve áll már, legyűrve az idő vasfogát, s ekkor valami arra késztet, hogy feljebb nézzek, az emberek feje fölé, a magasba, hol nem a vibráló levegőt látom, hanem valami mást, melyről a Teremtés könyvének első sorai jutnak eszembe. Előkeresem hátizsákomból a Bibliát, s újra elolvasom az első sorokat. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.”

Újra a magasba nézek, hol megint valami békés lebegést látok szétterülve, és rátelepedve a városra, arra a városra, mely az évszázadok során millió és millió zarándokot látott már itt megfordulni, látta a könnyeiket, és látta az örömüket, tanúja volt emberi sorsoknak és szenvedéseknek, melyek nem múltak el nyomtalanul. Az emberek rég elporladtak már, ennek ellenére, maradandóságuk és életük lényegének esszenciája most mégis itt lebeg fölöttem. Nem érzem idegennek őket, mert én is hozzájuk tartozom. Az én szenvedésem, és a szomorúságom is közéjük való, s az én zarándoklatom esszenciája is itt marad velük, közöttük megtalálom a békét, azt a fajta beteljesült örömet, melyet csak a végleg hazaérkező vándorok élhetnek át, olyan sorstársak között, kik velük teljesen azonosak.

Isten veletek ti zarándokok, kik sírtatok az út végén, mert szomorúságot találtatok a célban, de szomorúságotok végül örök békévé változott.

A park felé indulok, hol a Szent Jakab út utolsó éjszakája vár rám a szabadban, de nem a zarándoklatomé, mivel a célban nem befejezést találtam, hanem egy másik utat, mely még ismeretlenebb számomra, mint amit most végigjártam.

(Vége az első résznek.)

Augusztus 31. Negreira

A mai nap csakis a túlélésről szól. Lábaim teljesen kikészültek, már csak vánszorogni tudok. Minden egyes kilométerért fájdalommal kell fizetnem, s fájdalommal kell fizetnem a döntésért is, mit végül meghoztam. Szellemi energiám teljes egészét az előrehaladás emészti fel, maradék pénzemhez nem nyúlhatok, így is kétséges, marad-e elég pénzem a hazaútra, ám ezek a problémák most nem emésztenek, túlságosan fáradt vagyok, még a gondolkodáshoz is.

Egyre sűrűbben akadok falvakra, a sok kérdezősködés is meghozza gyümölcsét, s végül délután visszatalálok az ismert útra.

Negreiráig még hosszú út vár rám, kétszeresen hosszú, mivel feldagadt lábaimmal már alig vánszorgok. Ilyenkor nem tudok gondolkodni a dolgok miértjén, miért e sok gyötrelem, csakis egyetlen dolog foglalkoztat, be kell érnem Negreirába, az ismerős alberguébe, az egyetlen helyre, ahol néhány órára menedéket lelhetek.

Késő este, sötétedéskor érkezem meg az alberguébe. Az ismerős látvány megnyugtat, szétterülök az ágyon, a zuhanyzásra is alig marad erőm, de megmenekültem, s még lábaimra is kapok valami gyógyító kenőcsöt, amiért igen hálás vagyok.

Írásra sem marad erőm, az ágy mágnesként húz magához, szinte azonnal birtokába vesz az öntudatlanság, s elrepít messzire, távol minden gyötrelemtől, az álmok birodalmába.

  Augusztus 30.

  Reggeli időtöltésként útjelzőket tanulmányozok, mivel nem szeretnék visszakeveredni a Fisterrába vezető útra. Végre sikerül kikeverednem Muxiából a jó irányba, a szárazföld belseje felé, ám ilyen jellegű nehézségeim az útjelzőkkel még korántsem értek véget. Szinte minden kilométeren visszafele is kell gyalogolnom, hogy leellenőrizzem a helyes útirányt, s egy idő után kezdek belefáradni a reménytelen keresgélésbe. Végül már csak az ösztönömre bízom magam, s reménykedem, talán rajta maradok az úton.

  A másik nehézség még inkább aggasztó, és félelem lesz úrrá rajtam minden alkalommal, amikor ránézek lábaimra. A jobb lábam, térdtől lefelé kétszeresére duzzadt, s feldagadt lábammal egyre nehezebb a járás, ráadásul ezzel a problémával egyedül kell megküzdenem.

  Egy emelkedőre kapaszkodom fel, s tetejéről visszatekintve még egyszer ránézek az óceánra, mely vonzana vissza magához, s itt, ezen a dombtetőn végérvényesen döntenem kell, nem halogathatom tovább. Bárhogy is döntök, keserves, és fárasztó megpróbáltatások várnak rám. Eszembe jut látomásom, melyet Fisterrába menet éltem át, a sűrű köd és sötétség, és már egyértelmű számomra, hogy melyik irányba induljak tovább. A legsűrűbb sötétség irányába kell indulnom, amelyet magam mögött hagytam, ami elől menekültem, s most vissza kell térnem Budapestre, hogy szembe tudjak nézni mindennel, mit ott hagytam, s valahogy keresztül kell verekednem magam azokon a gondokon, mik rám várnak, mivel a valódi fényt csakis ezeken túl érhetem el. Ránézek feldagadt lábamra, s rájövök, testem már meghozta a döntést, nekem csak bólintanom kell, s igent mondani. Még egyszer visszanézek az óceánra, fájdalmas búcsú ez, talán soha nem látom viszont, s lelkem kis darabkája végérvényesen itt marad ezen a tájon, azon álmaimmal együtt, melyek már soha nem valósulnak meg.

  A döntés megszületett, kínszenvedésem pedig megkezdődik. Néhány kilométer után végérvényesen eltévedek, elveszítem az útjelzőket, s nem találok senkit e vidéken, kitől útbaigazítást kérhetnék. Elveszítem a caminót, s a földutat, az aszfaltutak pedig fokozatosan La Coruna felé térítenek. Kétségbeesve keresgélem a jó irányt, már a jövőm sem érdekel, csak találjak vissza az ismert útra, mely Santiagóba vezet.

  Végre nagy nehézségek árán rábukkanok egy keskeny földútra, mely nagyjából délkeleti irányba vezet, s botladozva, fájdalmas arccal lépkedek, reménykedve a visszatérésben. Az út egy hegyre vezet, s bizakodom, talán a hegytetőről szétnézve visszatalálok az útra. Félúton már csak egy csapáson vánszorgok, s hamarosan, az állatok taposta ösvény is eltűnik előlem. Derékig érő sűrű törpebozót borítja a hegyet, de visszafordulni már nincs erőm, hogy újabb utat keressek, valahogy muszáj átverekednem magam ezen a hegyen. Elindulok felfelé, csörtetve a bozóton keresztül, a szúrós tövisek véresre karcolják lábam, a ruhámat szaggatják, s nekem már nem marad választásom, sem megállni, sem lepihenni nem tudok, csakis továbbmenni a fájdalmak útján. A hegytetőn sem tudok tájékozódni, csak megyek tovább az útnélküli hegyoldalban, a túloldal már viszonylag könnyebb, a tövises bozót is gyérebb, de én már a kimerülés határán állok.

  A hegyen túl megint egy aszfaltútra bukkanok, s már annak is örülni tudok, hogy újra egy úton járok, ami legalább vezet valahova. Egy idős asszonnyal találkozom, aki a tehenét hajtja hazafelé, kérdezősködni próbálok, ám nem tudunk szót érteni. Az itteni nyelvjárás, a gallego, inkább hasonlít a portugálhoz, mint a spanyolhoz. Végül már összetett kézzel könyörgök, s csak e szót ismételgetem, Santiago, Santiago. Végre fény gyúl ráncos arcán, s megérti, hova akarok eljutni. A tehenét hajtó pálcájával mutat a jó irányba, s én hálás szívvel indulok tovább az úton.

  Már alkonyodik, de Olveiroát nem találom, még azt sem tudom megítélni, elhagytam-e, vagy pedig messze járok tőle. Az ennivalóm már rég elfogyott, mit Muxiából hoztam magammal, most mégsem az éhség, hanem a fáradtság taglóz le.

  Csak megyek tovább az aszfaltúton, s már abban sem reménykedem, hogy falut találok. Egy buszmegállóra bukkanok, a rozsdás vas, és az elhasználódott műanyag arról tanúskodik, hogy ezen az úton már régóta nem jár autóbusz. Itt maradok éjszakára, s most egyedül csak a halálos fáradtság az, mi álomba ringat, legyűrve a testemben eluralkodó feszültséget.

 Augusztus 29. Muxia

Nem tudhatom, mit tartogat számomra a mai nap, főleg azok után, hogy céljaim már bennem vannak, s a döntés is kezembe került. Dönteni itt is tudnék Fisterrában, mégis továbbmegyek, mivel döntésemet mégiscsak az úton szeretném meghozni, igazi zarándokként, ha nem ma, akkor holnap, ám sokáig nem halogathatom.

Az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben Muxia, ahova reményeim szerint ma este megérkezem, s hogy innét merre tovább, erről kell egy látszólag egyszerű döntést hoznom, mely mégis kihat egész további életemre.

Egyelőre két utat látok magam előtt. Amennyiben a visszatérés mellett döntök, elsődleges úticélom Santiago, ha a további zarándoklást választom, legcélszerűbb egy északi kikötőváros felé vennem az irányt, ebben az esetben, La Coruna városa lenne a legkézenfekvőbb úti cél, ahol talán lenne esélyem egy hajón munkát találni.

A töprengést későbbre halasztom, visszatérek a jól ismert, s megszokott gyalogláshoz, a camino kilométerköveihez, melyek biztonságérzetet, s kapaszkodót nyújtanak, és főleg haladékot, ezekben a nehéz napokban. A közeli óceán megbabonázza lelkem, önkéntelenül is hatása alá kerülök, végtelen fensége teljessé teszi saját kicsiny végességemet. Vágyakozom utána, az élet után, mit adhatna nekem, egyszerű és küzdelmes életet, mely azért is vonzó, mert hiányzik belőle a nagyváros bonyolultsága, ármánya és csalfasága. Az óceán szeszélye kegyetlen ugyan, de tisztességes, időnként életeket vesz el, ugyanakkor teljes életet is kínál, s amikor meghalok, síromról is gondoskodna. A közös hullámsír millióknak adott már végső nyughelyet előttem, s még fog is hosszú ideig, amikor én már nem leszek.

Az út hamarosan visszakanyarodik a szárazföld belseje felé, egy időre búcsút intek az óceánnak, s visszatérek a szelíd dombok, völgyek, és hosszú, egyenes utak világába. A végtelen ismét rabul ejt, egy sokkal szelídebb végtelen nyújtja ki felém kezét, s én boldogan elfogadom.

A látóhatárt nem töri meg semmi, óriási térséget képes befogni tekintetem, s e végtelen rónán egyetlen teremtett lélek sem található rajtam kívül, egészen addig, míg a távolban fel nem tűnik előttem egy aprócska mozgó pont, mely egyre közeledik. Egy ember közeledik felém az ellenkező irányból, s ettől érthetetlen izgalom lesz úrrá rajtam. Az apró pont lassan emberalakot kezd ölteni, s én találgatni kezdek, vajon férfi vagy nő, idős vagy fiatal, vajon melyik náció gyermekét sodorja utamba a véletlen. Megállunk-e vajon, vagy szó nélkül elmegyünk egymás mellett? Ez utóbbit nem hiszem. Egy néptelen vidéken két ember találkozása nagy esemény, de hogy mitől, nem tudnám megmagyarázni.

Egy középkorú férfi tart felém, arcán a találkozás izgalmával, s amikor egymás közelébe érünk, mindketten lassítani kezdünk. A spanyollal próbálkozunk, ám rögtön észreveszem rajta a nyelvi nehézséget, még rosszabbul beszéli e nyelvet, mint én. Zavarában keresgéli a szavakat, próbál kommunikálni, én pedig elhallgatok, s inkább némán, de annál tüzetesebben, szemügyre veszem zarándoktársamat, tetőtől-talpig. Ekkor akad meg tekintetem az övébe tűzött aprócska zászlón, mely nagyon is ismerős számomra, s hirtelen magyarul kezdek beszélni.

Nehezen tér magához a döbbenettől, s nem is a furcsa véletlenen csodálkozik leginkább, hogy a világ végén, Európa legtávolibb, néptelen szegletében, pont két magyar fut össze, hanem az én reakciómon, hogy milyen egyszerű természetességgel kezelem ezt a szituációt.

Rövid beszélgetés után elválnak útjaink, ám velem marad az anyanyelv üzenete, s vele a keserédes otthon üzenete, mely nem követelőzik, s nem is kérlel, mégis szívfacsaró nyomot hagy bennem.

E találkozás nem a véletlen műve, szelíd figyelmeztetés arra a nyelvre, melyen ki tudom fejezni érzéseimet, papírra tudom vetni gondolataimat, és megosztani tudom általa legmélyebb énemet.

A gyönyörű vidék ellenére meglepően kevesen járnak a camino eme szakaszán, néhány zarándokkal még összefutok, de az első találkozás izgalmát nem hozza vissza egyikük sem, s nem hagynak maradandó nyomot bennem.

Az út ismét az óceán partján vezet, a tengerparti fövenyen gyalogolok, a dagályból visszamaradt tengerszemeket kerülgetve, s én ismét a hatása alá kerülök. A hatalmas víztömeg mellett eltörpülnek saját érzéseim, létfontosságú döntéseimmel egyetemben, a sóval telített tiszta levegőtől tüdőm is szabadabban lélegzik, ám testem fáradtságára még a tiszta levegő sem talál gyógyírt. Lábaimban újra jelentkezik az intenzív fájdalom, az ismerős fáradtság, melyet Negreira óta most érzek először. Az aznapi hosszú siesta csak rövid időre hozta rendbe lábaimat, s most új kérdéssel szembesülök a régiek mellett. Vajon lábaim meddig bírják még? Mennyi ideig szolgálnak, s könnyen lehet, hogy végül ők hozzák meg helyettem azt a bizonyos döntést.

Megmártom a lábam az óceánban, érintése jéghideg, a nyári hőség ellenére borzongás fut rajtam keresztül, halálos szépség a tiéd, csak messziről csodálhatlak, a fodrodózó hullámok ellőttem valóban a halált rejtik, s az alatta lévő iszonyatos mélységet. A lábaimban lévő fáradtságot még a jéghideg víz sem tudja kiűzni, oly mélyen gyökerezik már bennem, lelkem is megfásult a rengeteg utazástól, a sok-sok kilométer belémívódott, kitörölhetetlen nyomot hagyva bennem.

Így érkezem meg fáradtan és fásultan Muxiába, az alkonyi napfényben fürdő tengerparti városkába. Fehér kövekből épült házai vakítók, a félig üres albergue maradásra csábít, s én már csak az éjszakai jótékony álomra vágyom, hogy legalább néhány órára feledtesse velem ezt az óriási fáradtságot.

Augusztus 28. Fisterra

A tegnapi forró napsütés és a hőség immár a múlt, a természet valami mást tartogat számomra a mai napon. A napot felhők takarják, a hegytetőkön köd gomolyog, s az utam a fennsíkon vezet tovább a sziklák között. Egyedül menetelek, sem előttem, sem mögöttem nincs nyoma az embernek, az életet itt rajtam kívül, csak kiszáradt fű, s csenevész bokrok képviselik. Még a szél is eláll, s a hirtelen beálló nagy csendben, a lépteim keltette neszek már-már fülsértők. Megállok, mert hallgatnom kell ezt a némaságot, s látnom kell az előttem feltűnő völgyet, ami már nem is evilági. A völgy mögötti dombok lassan eltünedeznek a leereszkedő ködben, s nem marad más előttem, mint e különös völgy, s egy hirtelen rámtörő furcsa érzés, valami vár rám Fisterrában.

A lábaimból elszáll minden erő, ezért le kell ülnöm, lehunyom a szemem, s újra meglátogatom belső énemet. Anélkül, hogy különösebben a válaszok után kutatnék, testem és lelkem átengedem az események folyamának. Egyesülök belső énemmel, kitekintek a barlangomból, és újra a völgyet látom, amint lassan ellepi a köd. Kilépek a bejáraton, a köd egyre sűrűsödik körülöttem, már csak árnyakat látok, s rövid idő elteltével, már árnyakat sem. Sűrű köd gomolyog körülöttem, mely egyre szürkül, és sötétedik. A völgyben újra árnyakat látok, emberi alakok járkálnak, kezükben lámpás, arcukat csuklya fedi, a szemükben reménytelen kétségbeesés ül, melyből egyre inkább érződik a beletörődés, és a lemondás. Reménytelenül eltévedtek a kezükben lévő lámpás ellenére, s csak némán bolyonganak, mint a völgy fogságába ragadt kísértetek.

Az én kezemben nincs lámpás, szükségét sem érzem, az itt bolyongó emberektől útbaigazítást hiába kérnék, ezért áthaladok közöttük. Csak egyetlen irányba haladhatok, a sűrűsödő sötétség irányába a ködön túl. A sötétség lassan feketévé változik, olyan feketeséggé, melyhez képest a legsötétebb éjszaka is világosság. Még a lélegzet is némává, s hangtalanná válik ebben a feketeségben. Akaratommal próbálom elűzni magam körül a sötétséget, ám az én akaratom szánalmasan kevés ehhez. Belső énemhez fordulok, de ő is tehetetlennek bizonyul. Egy mély, belső ösztönzést, késztetést érzek a továbbhaladásra, mely nem a belső énemtől ered, hanem máshonnan, melynek nem ismerem a forrását. Továbbindulok, de oly sűrű a sötétség, hogy fel sem tudom mérni, mennyit haladok előre. Hosszú ideig nem történik semmi, s magam sem értem, miért nem adom fel, csak megyek és megyek előre, s végül előttem a fekete kezd szürkévé változni. Továbbhaladok, s a szürkeség mögött egyre inkább sejtem a fény forrását, hatalmas és csodálatos fény lehet, ha még ezt a sötétséget is képes megtörni. Minden vágyam meglátni, hogy mi van a sötétségen túl, ám ekkor egy erő arra kényszerít, hogy kinyissam a szemem.

Újra a völgyet látom magam előtt, s a völgy mögött a sűrűn gomolygó ködöt, amerre az utam vezet. Egy mély sóhajjal felkelek, keresztülvágok a völgyön, s belegyalogolok a ködbe.

Hamarosan feltámad a szél, s felerősödik, a köd nyirkos és rideg, rajtam pedig borzongás fut keresztül. Reszketek, de nem a félelemtől, csak a hidegtől. Félelmeim a kétségeimmel együtt jelentkeznek, ám most nincs bennem kétely, a tennivaló egyértelmű és világos. Keresztül kell gyalogolnom a ködön, mely folyamatosan sűrűsödik, a látótávolság pedig egyre csökken. A körülöttem lévő ötméternyi látótér marad meg számomra a világból, ami hamarosan lecsökken három méterre. A szél újabb ködfelhőket sodor rám oldalról, a bal arcom átnedvesedik, a jobb oldali arcom ellenben száraz marad, s ugyanez történik az egész testemmel. Bal kezem reszket a nyirkos nedvességtől, jobb kezemben, mely zarándokbotomat markolja, égő forróságot érzek. Megállok, s próbálom rendbe szedni magam. Kardigánomból kifacsarom a nedvességet, bal oldalamra egy törölközőt tekerek, túraszandálomat pedig újra bakancsra váltom.

A ködből hirtelen egy zarándok bukkan elő rövidnadrágban és szandálban. Kérdezem tőle, nem fázol, de ő csak annyit válaszol angolul, őrült egy idő ez. Sok szerencsét kívánok neki, de ő csak ezt a szót hajtogatja magának: crazy, crazy, s még akkor is visszhangzanak bennem e szavak, mikor már rég eltűnt a ködben. Az égre tekintek, de csak tejfehér masszát látok. Vajon miattam támasztottad az őrült időjárást? Mit tartogatsz még számomra a mai napon?

A pihenőm lejárt, továbbhaladok, az eltévedéstől mégsem félek, időnként egy-egy sárga nyíl erősít meg, a jó úton járok, önbizalmam most mégsem a sárga útjelzőkből adódik, a természetellenes köd annyira nyilvánvalóan az ő műve, nem lehet véletlen, ő itt van a közelemben, s figyel rám. Egyetlen mondatot ismételgetek újra és újra. Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és kinyittatik nektek.

A köd hirtelen szakad fel, egyik pillanatról a másikra, a látótávolság néhány száz méter, azon túl még mindig köd. A látvány nem épp szívderítő. Körülöttem megfeketedett, kopár fatörzsek ölelkeznek groteszk pózban, mintha szürreális festményben sétálnék, a földön elszenesedett gallyak hevernek mindenütt, s az életnek semmi jele. Erdőtűz pusztíthatott itt nemrégen. A látvány nem tör le túlságosan, s a kopár, élettelen vidék nem tud gyökeret verni lelkemben. Ha ezen a halott vidéken kell keresztülgyalogolnom, akkor itt fogok gyalogolni. A lépteim nem lassulnak, néha egy-egy fűcsomót látok zöldellni, s amikor jobban odafigyelek, a gyökerek között friss hajtásokat fedezek fel, ami számomra az élet mindent elsöprő erejét bizonyítja. A természet élniakarása erősebb az erdőtűznél, s az élet, erősebb a halálnál.

A köd újra leereszkedik, mintha incselkedne velem. Íme megmutattam, milyen halott tájon gyalogolsz keresztül. Ez az út nem vezet sehova. Nem akarsz megállni, és visszafordulni?

Az incselkedést válasz nélkül hagyom, mire a köd még jobban sűrűsödik. Már csak egy méter a látótávolság, az utat még szélességében sem látom, sem a köveket a lábaim alatt. Botladozva és bukdácsolva, mégis továbbhaladok, araszolva előre az úton, mert a félelem nem bennem van, hanem körülöttem, s amíg nem tud gyökeret ereszteni belém, hatalma sincs rajtam. A köd nem tágít, kitartóan gomolyog, fogást keres rajtam, néha fekete törzsek kísértetként nyújtogatják felém karjaikat, s hívnak maguk közé, de nem engedek. Belőlem nem válik olyan emberkísértet, mint amit a látomásban láttam, s nem fogok lámpásommal reményvesztetten a ködben bolyongani.

Az út hamarosan kétfelé ágazik, s nekem döntenem kell. Nem látok jelzéseket, s ezért az egyenes utat választom. Kis idő múlva egy elmosódott sárga nyilacska megerősít döntésemben. Az egyetlen szín, melyet látok néha, a feketén, a szürkén és a fehéren kívül. A köd minden más színt kirekesztett az életemből, de én csak haladok tovább előre, az ismeretlen felé, s még sejtésem sincs arról, valójában mi vár rám.

A köd oly hirtelen szakad fel, mint ahogy érkezett, s már csak a távoli hegytetők úsznak a fehér masszában, és ekkor, hirtelen megpillantom magam alatt Cee városkát, és mögötte a végtelen óceánt. A színek újra visszatérnek életembe, s különösen az óceán kéksége babonázza meg lelkem.

A meredek lejtőn, félúton egy kis üvegszekrényben Mária szoborral találkozom. A testi és lelki fáradtság hosszabb pihenőre kényszerít, ugyanakkor eljött az ideje a hálaimának is. Kikeveredtem a ködből, nem vesztem el, s még mindig úton vagyok a fény felé. Már semmi más vágyam nincs, csak meglátni a fényt az életemben, azt a mindent elsöprő fényforrást, mely képes elűzni a legmélyebb sötétséget is. A Mária-szobor arcvonásait tanulmányozom. Vajon mi mondanivalód lehet egy vándor számára, ki elszakadt az otthonától? A te fiad is elindult egy vándorútra, ahonnét nem tért többé vissza, s aztán mégis visszatért, csak nem úgy, ahogy elképzelted. Vajon megértesz-e engem? Megérted, hogy miért kellett eljönnöm, hogy mit keresek, mi után vágyakozom, s vajon visszatérek-e valaha, rátalálok-e az otthonra?

A pihenőnek vége, az út folytatódik. A városkában sem időzöm, mivel minden egyes porcikám a várakozás izgalma uralja. Az óceán vonzza a tekintetem, időről-időre oldalra kell pislantanom, a végtelenségét látva átjár az öröm, mert ebben a végtelenben az Ő végtelenségét látom, az Ő közelségét, s utam végének közelségét. Arra vágyom, hogy végre célba érjek, hogy megérkezzek. Az út erdőben folytatódik, ám az ima, mely felfelé törekszik bennem folytonos, s az erdőnek is oly hirtelen szakad vége, mint ahogy felbukkant.

Előttem újra a végtelen látóhatár, itt már egyértelműen az óceán uralkodik, bármerre tekintek, a végtelenségét látom, s előttem egy hosszú földnyelvet Finistere városával, melyet minden oldalról az óceán ölel körbe, egy picinyke szakasz kivételével, mely összeköti a szárazfölddel. A nap kisüt, fényessége a vízben tükröződik, s én látom az út végét. Újra elönt a reménykedés, mely minden mást kiszorít belőlem, és már nem is gondolok semmire. A tengerparton vezető út, már könnyű kis séta, késő estére járhat, amikor megérkezem Finisterébe, de itt még nappali világosság honol, a nap addig nem hajlandó lebukni a látóhatár mögött, amíg célba nem érek. Keresztülvágok a városon, nem állok meg szállást keresni, csak lépkedek megbabonázva a földnyelv vége felé.

Az út hamarosan kettéválik. Az aszfaltút tovább vezet egyenesen, egy földút pedig felfelé kanyarog a hegyre. Mivel a jelzések nem egyértelműek, a földútra térek, s nekivágok az emelkedőnek. Félúton kifulladok, és lábaim is elkezdenek sajogni. A fáradtság hirtelen tör rám, mégis továbbhaladok felfelé, és hamarosan ismerős környezetben találom magam, újra ködbe kerülök. Ismét körbeölel az ismerős tejfehér massza, és kétségbeesés környékez. Hát nem így képzeltem el utam végét! Most már dacból megyek tovább, s kezdek szétrobbanni a méregtől. Felfedezek egy sárga nyilat, de ez visszafele mutat, arra, amerről jöttem. Hamarosan elfogy előlem az út, azon túl sziklák, s a sziklákon túl már csak a gomolygó massza, mely elfedi előlem az iszonyatos mélységet, ami előttem lehet. Felkapaszkodom a sziklákra, s ekkor elhagy minden erőm. A semmi határán állok, alattam szédítő mélység, körülöttem gomolygó köd, fényességnek pedig nyoma sincs. A belső énemre pillantok, s mosolyogni látom. Megdöbbenek, mert nem értem, mi mosolyogni való van ezen.

Nincs tovább út, hát nem érted? Itt állok egyedül a ködben, és nincs körülöttem semmi. A semmiért gyalogoltam volna sokszáz kilométert? Belső énem továbbra is csak mosolyog. Mérgemben visszafordulok, és egy másik utat keresek. Hátha rossz irányba fordultam be! Keresztül-kasul járom a hegyet, már alig vánszorgok, mire beletörődöm, hogy nincs itt más, csak kövek, fák és köd. Belső énem kitartó mosolygása már irritál. Még mindig nem érted? Nincsenek meg a válaszok a kérdéseimre! Hol az utam? Csak ennyi?

Most már elegem van az egészből, s vánszorogva elindulok lefelé a hegyről. Hamarosan kiérek a ködhatárból, s most már tisztábban tudok gondolkodni, mintha a köd lett volna, mely összezavarta gondolataimat, s a kétségbeesésbe kergetett. Rossz irányba fordultam, az aszfaltúton kellett volna tovább mennem, s valóban autók tömegét látom az úton kanyarogni, mindenki a naplementét szeretné elkapni.

Még egyszer összeszedem minden erőm, s továbbmegyek. Újabb kilométerkővel találkozom, a rajta lévő kagyló erőt önt belém, s hamarosan megérkezem a földnyelv végére, a nulladik kilométerkőhöz. A parkoló tömve autókkal, bóklászó, s fényképezkedő turisták fogadnak, és árusok, a mindenféle csecsebecséikkel. Áthaladok közöttük egy kőkereszt felé nyugalmat keresve, de itt is megzavarnak a fotózkodó turisták. Még tovább a tengerparti sziklákig, és itt végleg elfogy előlem az út. Nincs más előttem, csak az óceán, és ha most látnék egy utat, mely a vízben vezet tovább, belevetném magam a habokba, de nincs, s nekem bele kell törődnöm, hogy valóban itt az út vége. Mellettem a bakancsot ábrázoló szobor, s lassan lerogyom a sziklákra, ahogy úrrá lesz rajtam a testi és lelki kimerültség. Szomorú csalódottság telepszik rám, s oly mélyről feltörő fájdalom, melyet megnevezni sem tudok. A napot felhők takarják, lassan elindulok visszafelé, amikor összefutok a francia párral, zarándoktársaimmal az elmúlt napokból, kik aggódva kérdezik tőlem angolul, mi baj, de én csak intek, hogy hagyjanak, mert rajtam ember úgysem segíthet.

Ez a mély fájdalom ül most arcomra, miközben lassan ballagok vissza Finistere felé, s ez a mély fájdalom segít megértetni velem, hogy a döntés az én kezemben van. Isten nem fog helyettem dönteni, még akkor sem, ha könyörögve helyezném a kezébe az életemet, mivel a szabad akaratot szentnek tekinti, s a szabadságomat is szentnek tekinti, s nekem el kell fogadnom a kezéből a szabadságomat, s ugyanígy el kell fogadnom a kezembe helyezett döntést az életemről.

Ez a szabadság teszi az embert emberré, ez különböztet meg bennünket Isten többi teremtményétől, mert egyedül az embert teremtette szabadnak. Talán végtelen magányod miatt teremtettél szabadnak bennünket, mert egyedül érezted magad a sok akarat nélküli teremtmény között. Talán társra vágytál, akivel együtt munkálkodhatsz a teremtésben, ezt nem tudhatom. Viszont megértettem, hogy pontosan ezért a szabadságért kellett legyalogolnom kilencszáz kilométert, mert ahonnét jöttem, hol korábban éltem, nem voltam szabad, a sötétség erői tartották béklyóban a lelkem. Most itt állok porosan, fáradtan és nincstelenül a világ végén, s visszakaptam tőled a szabadságomat, mégis szomorú vagyok, mivel Te tudod a legjobban, hogy ez a szabadság épp annyira édes, mint keserű, s hatalmas felelőséggel jár, mert a szabad döntéseknek súlya és terhe van.

Mire visszaérkezem Finisterébe rámsötétedik, mégsem a zarándokszállásra megyek. Egy internetkávézóból levelet küldök barátaimnak, most először, mióta úton vagyok, s most először kezdem magamban mérlegelni a lehetőséget, hogy talán mégis vissza kellene térnem Budapestre.

 Augusztus 27. Olveiroa

Ez a camino más, mint a „Francia út”. Az a tudat, hogy néhány napon belül döntést kell hoznom, mely kihat az egész életemre, a felgyorsult események, fizikai és lelki szinten egyaránt, érzelmi világomat helyezi előtérbe. Egyáltalán nem véletlen, hogy tegnap önkéntelenül érzelmeim teljes skáláját térképeztem fel, és mélyítettem el, mert a döntés, amit végül hozni fogok, teljes mértékben érzelmi döntés lesz. Reménykedem abban, hogy végül Isten segítségemre lesz, és nem fog teljesen magamra hagyni a döntésemben. Ugyanakkor tegnap megélt érzéseim hihetetlen erőt, s kiegyensúlyozottságot adnak a mai napon.

A természet is felfokozott lelki eseményeimet követi, a mai napon égető forróság, és már-már elviselhetetlen hőség árasztja el a vidéket, mely ilyenkor, a nyár végén, szinte természetellenesnek mondható. A tegnapi égszakadás után, a levegő is megállni látszik, s e fojtogató, vibráló levegő, mintha az időt nyújtaná ki a végtelenségig, a bennem fortyogó, döntést érlelő folyamatokkal egyetemben.

Az út néptelen, a helyiek házaik mélyére húzódtak, az elviselhetetlen hőség elől, rajtam kívül csak egy olasz lány, s egy fiatal francia pár rója az utat, beszélni nemigen beszélünk, egymást kerülgetjük, elmerülve saját lelkünk útvesztőiben, mégis összeköt bennünket az út, és ez a hosszúra nyúló végtelen nap. Zarándoktársaim kétféle életállapotot szimbolizálnak előttem, az egyedüllétet, és a párkapcsolatot, s különös módon, eme két eltérő életállapot most mégsem különbözik egymástól, talán a francia pár szótlansága miatt, kik egymás között sem beszélnek, talán más miatt, vagy talán csak azért, mert most egy rövid ideig, mindannyian egy közösséget alkotunk, egy szótlan, és néma közösséget, mely mégis kommunikál valahogy egymással egy másik szinten.

Egy patak keresztezi a caminót, rajta átívelő kis kőhíd, s a frissen csörgedező patak hűs vize most maradásra csábít a forróságban, és lemászom a mélyedésbe. Az olasz lány már megelőzött, a túlparton ül, lábait a vízbe lógatva, ugyanaz a csábító felfrissülés ösztönözte maradásra, mint engem. Levetem bakancsom, s a példáját követem, engedem, hogy a hűs áramlás, kezelésbe vegye fáradt lábaimat, s gyógyító masszázsával, friss erővel töltse fel fáradt tagjaimat. Egy vándornak a lába a legfontosabb testrésze, s kezdem érteni, mit élhettek át a tanítványok, mikor Jézus megmosta a lábukat, s most, ahogy ülök szemben az olasz lánnyal, s mindkettőnk lábát ugyanaz a patak mossa, egy érzés jár ár, mintha mindketten tanítványok lennénk, ugyanannak a Mesternek a tanítványai.

Olveiroában, a zarándokszálláson már népesebb társaság vár, ezt a caminót mindkét irányban járják, s a Fisterrából érkező zarándokok között egy ismerősre bukkanok, az olasz lányra Melidéből. Az a gyötrelmes nap számára is emlékezetes maradt, s széles mosollyal üdvözöl. Busszal mentek ki Fisterráig, s onnan gyalogol visszafele Santiagóba, ám ez a gyaloglás már a hazatérés, ez látszik minden porcikáján, én pedig még csak most tartok az ismeretlen felé, ez az eltérő irány határozza meg találkozásunkat, és a búcsúzás, mely teljesen eltér attól a búcsútól, amikor két hazatérő válik el egymástól, ez a búcsú fájdalmasabb, s ez érződik a kézfogásunkon is.

Az éjszaka közeledtével újra előtérbe kerül a bennem rejlő nyugtalanság, küzd a reménnyel, s újra felidéződik látomásom, melyet még az út elején éltem át, amikor megláttam az óceánt, a hatalmas kőkeresztet, és a fényességet, ami ott várt rám. Újra ebben kezdek reménykedni, hogy Fisterrában, az óceán partján megtalálom a békét, a fényességet, s én is hazaérkezem. Talán mégsem kell döntenem, talán elég lesz csak végigjárnom az utat, s minden megoldódik.

Összekuszálódnak bennem az érzelmek, s már nem tudom eldönteni melyik a pozitív, a bennem eluralkodó reménykedés, vagy pedig a nyugtalanító kétség, amit most elnyomtam magamban.

Eluralkodik bennem a vágy, hogy hazaérkezzem végre, hogy megszűnjék ez az örökös vándorlás, hogy megtaláljam végre a valódi otthonom, s békére leljek, ám az éjszaka nem válaszol, s én csak nézek égő, könnyes tekintettel a sötétségbe, s kezdek félni a holnaptól.

Augusztus 26. Negreira

Az eső éjszaka megérkezett, ám különösebben nem zavarta meg álmomat, mivel nem jutott át, a magam építette vízfogó barikádon.

Reggel mosdatlanul és porosan, s mégis boldogan ébredek. Még nem vesztem el, az utam folytatódik, és a kelő napot újra igazi zarándokként üdvözlöm arról az útról, ahol valójában lennem kell. Haladékot kaptam az élettől, s most úgy iszom magamba zarándokutam biztonságot adó, friss reggeli levegőjét, mint a lábadozó nagybeteg, ki súlyos műtéten esett át.

Reggel kilenc körül épp elcsípem az utamba eső kis falucska kávézójának nyitását, s így gyomrom is megkapja napi boldogságadagát, kávé, frissítő és reggeli formájában. Az emberek errefelé kedvesek, mosolyognak, mi által jó hangulatom tovább emelkedik. Egy idősödő angol házaspár, s egy olasz lány kivételével, senkivel sem találkozom, az egyedüllétem újra teljes, a camino újra azt a hangulatát idézi, mit annyira megszerettem még az út elején, a Pireneusokban és Navarrában.

Gyönyörű erdők, hegyek, vízesések, s folyók váltják egymást, s néha egy-egy meseszép házikó mellett haladok el, melyek tökéletesen illeszkednek a természet rendjébe. Lelkembe béke költözik, semmi más dolgom nincs, mint jelen lenni a mai napban, amit Isten ajándékozott számomra, hogy újra önmagamra találjak. A hegytetőn kútra, és forrásra bukkanok, s testem is alapos tisztálkodásnak vetem alá, ő is követeli magának a megtisztulást, nemcsak a lelkem, s most neki is szüksége van egy kis dédelgetésre, nemcsak a lelkemnek.

Kora délután érek Negreirába, a zarándokszállás békés és csendes, nyoma sincs tömegnek, ideális menedékhely egy testileg s lelkileg meggyötört zarándok számára.

A forró zuhany, és a nagymosás után elégedett sóhajjal dőlök hátra a megkönnyebbüléstől, végre testem is megkapta az annyira óhajtott hosszú, és kényelmes siestát.

A nap hátralévő részében semmi más dolgom nincs, csak békésen heverészni, töltődni, zarándoktársaimmal ismerkedni, s lassan megbarátkozni az új caminóval, mely már nem a „Francia út”, a neve is más: Camino de Fisterra y Muxia. Szállásadónk is bekapcsolódik csendes társalgásunkba, tervezgetéseinkbe, prospektusokkal, tanácsokkal lát el bennünket az előttünk álló úttal kapcsolatban.

A hivatalos zarándokút egy képzeletbeli, egyenlő oldalú háromszögre hasonlít, melynek hosszan kikunkorodó farka kinyúlik egész Santiagóig. Itt vagyunk mi. Hamarosan kettéválik az út, a „háromszög” egyik oldala Fisterrába vezet, az út eme része könnyűnek nevezhető a sok útjelző miatt, a zarándokok többsége Fisterrában be is fejezi útját, mely Európa legnyugatabbi csücske, s a világ végének is nevezik. A „háromszög” másik oldala Muxiába visz, mely szintén az óceán partján található. Ez az út kevéssé ismert, és kevésbé népszerű, mint a másik, útjelzők is ritkábban találhatók, szállásadónk szerint többen is eltévedtek már, kik ezt az útvonalat választották. A képzeletbeli „háromszög” két oldalát összekötő átló, pedig nem más, mint a Fisterrát Muxiával összekötő camino, mely végig az óceán partján vezet.

Az útvonal-tervezgetés csendes, közösségépítő foglalatossága után, újabb csendes foglalatosság vár rám. Eljött az ideje, hogy magamba tekintsek, és számvetést készítsek az érzelmeimről, melyek segítenek, vagy épp hátráltatnak majd az úton. Számba kell vennem pozitív és negatív érzéseimet is, s megdöbbenek, az érzelmek mily széles skáláját fedezem fel magamban.

Pozitív érzelmeim a hit, szeretet, bizalom, a remény, öröm, erő és bátorság; negatív érzelmeim a nyugtalanság, a félelem, az aggodalom, a gyengeség és a bánat. Mindegyik érzelmembe bele tudok állni, és időzni tudok bennük, elfogadom őket, a pozitívakat, és negatívakat egyaránt, most békében megférnek egymás mellett az ellentétpárok, az öröm a bánattal, az erő a gyengeséggel, a bátorság a félelemmel, reményeim az aggodalmammal, és a bizalom a bennem rejlő nyugtalansággal. Ebben a megbékélésben negatív érzelmeim sem tekinthetők rossznak, melyektől szabadulnom kellene, inkább testembe épített fékek ők, melyek óvatosságra intenek. Két pozitív érzelmemnek, a hitnek és a szeretetnek, viszont valóban nem találtam meg az ellentétpárját, tőlük sikerült megszabadulnom, s ők azok, melyek a halálba vinnének. Az egyik a tagadás, a világban való létjogosultságom tagadása, vagy Isten szeretetének tagadása, ami tulajdonképp egy és ugyanaz. Hinni csakis Isten szeretetében lehet, ha nem hiszem Isten szeretetét, megtagadom őt. Ha nem hiszem el, hogy Isten igenis szeret, teret engedek magamban az ürességnek, a nihilnek, a rombolásnak, és ezt nevezném igazi istentagadásnak, a Káini átoknak, aki nem hitte el, hogy Isten őt is ugyanúgy szereti, mint Ábelt. Ha nem hiszem el, hogy nekem személy szerint keresnivalóm, s dolgom lenne ezen a világon, ugyanúgy megtagadom az Isten szeretetét. Isten létében vagy nemlétében hinni értelmetlen, egyedül az Isten szeretete az, mely meghatározza a hitet. A másik érzelem, melytől sikerült megszabadulnom, az öngyűlölet, vagy önemésztés, s e két halált hozó érzelem valójában egy, mert az igazi öngyűlölet a szeretet tagadásából fakad, a puszta ürességből, mely végül önmaga ellen fordul. Ebből a betegségből is ki lehet gyógyulni, a szeretet az orvosság, s az Isten szeretete az igazi gyógyító erő. A szeretet és a hit is valójában egyek. Nem létezhet az egyik, a másik nélkül. Valódi hit nélkül nem lehet igazán szeretni, ugyanakkor az igaz hit, egyedül a szeretetből fakad.

Érzelmeim számbavétele után nyilvánvaló, hogy életre születtem, ebből az új életből azonban csak három napot látok előre: Olveiroa, Fisterra, Muxia, a többit köd rejti el előlem.

Estére megérkezik az igazi, nagy zivatar, melynek felhőit az óceán küldte, s ahogy nézem az ég csatornáit megnyílni, a biztonságot adó fedél alól, arra gondolok, talán hosszú ideig ez lesz az utolsó menedék, ami megadatik számomra a közeljövőben.

Augusztus 25. Santiago de Compostella

Éjszaka többször is felriadtam a fölöttem siető zarándokok csörtetésére, villogó zseblámpáik ugrándozó szentjánosbogarak módján hoztak fényt az éjszakába, de nyugtalan álmom mégsem ők okozták, a bennem dolgozó idegek, és a feszültség tartotta nyitva szemeimet, hatalmas kimerültségem ellenére.

Nehezen indul a reggel. A szokásos lassú, és körülményes szedelőzködés, mit fájó lábaim okoznak, kedvetlenítnek el, vagy valami más, nem tudom. Valójában nem is akarok erre gondolni, egy kis vízre vágyom, tiszta vízre, hogy lemossam magamról az út porát, felfrissüljek, és végre megszabaduljak szúró borostámtól, ami a beleragadt, izzadságtól vegyes portól, kellemetlenül ingerli arcom. Éjszakai táborhelyemen a zavaros, agyagos forrás erre korántsem volt alkalmas, s most sántikálva vágyakozom a felfrissülésre, ami végül nem sokáig várat magára, egy falucska temploma mellett kútra bukkanok, s a reggeli tisztálkodás után, újra embernek érzem magam. A jéghideg víztől a gondolataim is frissebbek és tisztábbak, bár így válna valóra minden vágyam. Sokszor egészen kis apróságok képesek örömet okozni, melyek mellett hajlandó vagyok elsiklani, de ma nem. Meg kell becsülnöm minden örömet, még a legapróbbat is. Sikerül megnyugodnom, a magabiztosság a lépteimen is látszik, sokkal kevésbé bicegek, mint reggel.

Szinte fel sem ocsúdom a délelőttből, már megérkezem Monte Gozóba, Santiago előcsarnokába. Meg kell állnom, és rá kell hangolódnom az útra, mivel lelkileg nem állok még készen, hogy begyalogoljak a szent városba, Jeruzsálem és Róma után a kereszténység legszentebb zarándokhelyére. Egyénileg sem állok készen, a saját zarándoklatommal, sokáig időzöm a dombon az emlékmű árnyékában, próbálom rendbe szedni a testem és a lelkem, a gondolataimban a zűrzavart, a két óriási zarándokszobor mellettem lelkesülve üdvözli a távoli várost, ám én még mindig nem tudom rászánni magam az utolsó öt kilométer megtételére.

Látom magam előtt a délelőtti napsütésben a szent várost, de a saját célomat nem, s eme dilemma, lelki zűrzavart okoz, s gyomorszorító érzéssel ajándékoz meg.

Belső énemre pillantok, aki mosolyog, s ettől megdöbbenek. Ideje nekem is felhagynom ezzel a mogorva arckifejezéssel, s most már vidámabban, ugyanakkor mégis egyfajta elszántsággal elindulok az úton.

Santiago óriási területen fekszik, nagy része igazi kertváros, rengeteg parkkal, az én fizikai úticélom azonban a katedrális, és Szent Jakab sírja. Az óvárost megpillantva már hatalmas megrendülést érzek, végigsuhan rajtam az eddig megtett út, a kilométerek sokasága, a rengeteg öröm és bánat, ami az úton ért, a megszerzett tapasztalatok, a kegyelmek, amiket kaptam, és most valami gyermeki ártatlanság lesz úrrá rajtam, reményteli várakozás önti el a szívemet, s e várakozás kiszorít minden mást belőlem. Egyre energikusabban lépkedek, feledve minden fáradtságomat, s fájdalmamat, és így érkezem meg a térre, a katedrális elé.

Pont egy mise kezdetére érkezem, a templom tömve zarándokokkal, a szövegből ugyan nem sokat értek, a hangulat az, mi magával ragad, és a liturgia, ami egyetemes minden nyelven.

A mise végeztével látom elérkezettnek az időt, hogy magamba tekintsek, imádkozni kezdjek, és elkezdjek kutakodni magamban a válaszok után, amiért valójában végigjártam ezt a hosszú utat.

Hiábavaló reménykedés itt csendre, és békére vágynom, a mise után turisták tömegei lepik el a katedrálist, beszélgetnek, járkálnak, fényképeznek, s a tömegtől elszokott zarándoklelkem nem tud békére lelni. Néhány meddő próbálkozás után feladom, felállok a padból, és engedem sodortatni magam én is a tömeggel, mely az alagsoron, és Szent Jakab sírján keresztül, végül kisodor a térre. Hát nem így képzeltem a nagy pillanatot. A sírból turistalátványosság lett, s valójában meg sem tudom magamban fogalmazni, mit jelent számomra, amit szimbolizál.

Még nem adom fel. Muszáj találnom egy csendes helyet, ahol végre békére lelek, és önmagamra, mivel az embertömeg kezd magába szippantani, és feloldani, s félek, nem marad belőlem más, csupán gondolatok nélküli báb. A karomat hotelek és panziók ügynökei rángatják, s próbálnak magukkal csábítani, ám nem egy hotelre vágyom, s valójában ki sem tudnám fizetni, még egy szerényebb panzió költségét sem engedhetem már meg magamnak.

Követem a többi zarándokot, s végül sorbaállok én is a zarándokiroda előtt, anélkül, hogy valójában tudnám, miért is jöttem ide. Hosszú sorba állás után, egy tágas terembe érek, ahol nyolc ügyintéző foglalkozik az okiratok kiadásával, melyek tanúsítják a zarándoklat megtételét. Még fel sem ocsúdom a döbbenetből, amit a terem száraz és rideg adminisztratív légköre áraszt, már sorra is kerülök. Az ügyintéző hölgy szakavatott mozdulattal végiglapozza a zarándokútlevelem, majd megjegyzi, hogy az utolsó két napból hiányzik a pecsét, és végül meggyanúsít, hogy Portomarinból busszal jöttem idáig, mivel két és fél nap alatt nem tudtam volna gyalog megtenni 90 kilométert. Szólni sem tudok a döbbenettől. Melidében a tornateremben nem pecsételtek, utána pedig a szabadban aludtam, valójában az utolsó két nap testi és lelki megpróbáltatásai közepette eszembe sem jutott pecsételni, ezt azonban személyes magánügyemnek tekintem, s inkább meg sem szólalok. Egyébként nem ismerek olyan épelméjű embert, aki legyalogolna hétszáz kilométert csak azért, hogy az utolsó kilencven kilométert busszal tegye meg Santiagóig. Valószínűleg erre a megállapításra jut a szomszéd ügyintéző is, aki elkéri zarándokútlevelem, majd rászól a velem foglalkozó hölgyre, hogy adja ki az okiratot.

Végtelen szomorúsággal ballagok kifelé, és elsősorban önmagamra haragszom, mert nem egy darab papírért tettem meg az utat, hanem önmagamért, a lelkemért, s teljesen felesleges időpocsékolás volt ezért sorbaállni. Most, hogy kezemben tartom az okiratot, nem lettem sem boldogabb, sem elégedettebb, és semmivel sem jutottam közelebb a céljaimhoz. Valójában a melegség hiánya fáj, az emberi szó hiánya, az emberi együttérzés hiánya, mégis mit vártam, a tömegeffektus itt is ugyanúgy érvényesül, mint a világ bármely nagyvárosában, ahol az önzés és a ridegség az úr.

Még mindig nem adom fel a reményt, hogy békére leljek, fáradó léptekkel kószálok az utcákon, s végül kijutok a hatalmas térre, ami Santiago másik nagy nevezetessége, hol hatalmas tömeg vár, harsány zene szól, a téren árusok kínálják portékáikat, szuvenírek minden mennyiségben, díszített zarándokbotok, kagylók, zarándokfigurák, a zarándokok ünnepelnek, magasba dobálják pólóikat, kitárt karokkal lefekszenek a földre, vagy egymást fényképezik. Néhányan már az autóbusz-pályaudvar felé szállingóznak, a hazatérésen gondolkodva. A hangos, fülsértő ricsajtól megfájdul a fejem, s szédülni kezdek. Egyetlen csendes zugot sem találok az egész városban, hol elmondhatnék egy imát, s az ujjongó tömeg közepén hirtelen rámtör egy rossz érzés, a reménytelenség, s a céltalanság érzése, a kívülállásé és a hontalanságé, nem találok egyetlen okot sem az ünneplésre, s nem tudom hova menjek, hogy végre békére leljek. Irigylem azokat a zarándokokat, akik most boldogan, és elégedetten térnek haza a fárasztó zarándoklat után.

Nem tudom, hogy kerültem ide én is a pályaudvarra, de most itt vagyok, s a hazakészülő zarándokokat figyelve, óriási kísértés tör rám. Hatvankilenc euró Barcelonáig az autóbusz, s már ma délután indul egy, s még maradt annyi pénzem, hogy repülőjegyem korábbra tételével visszajussak Budapestre. Két nap múlva már ott lehetnék, de utána mihez kezdjek? Menjek vissza a könyvesboltba, üljek a számítógép elé, s játsszam, mintha mi sem történt volna?

A teljes elveszettség érzése kerít hatalmába, a sárga nyilak véget értek a katedrálisnál, s az életemből is eltűntek, Isten arcát pedig eltakarja előlem a tömeg moraja, a fülsértő hangzavar. Már tudom, ennek a kegyetlen próbának az előérzete kerített tegnap hatalmába, de nem látok kiutat.

A próbatételre gondolok, s ekkor eszembe jut, ha valóban próbatételről van szó, akkor a döntés még mindig az én kezemben van, s még nincs minden teljesen elveszve. Hátat fordítok a pályaudvarnak, s lassan elindulok vissza a városközpont felé. Az egyházi, ingyenes szálláshelyek dugig beteltek, de már nincs is maradásom, s ekkor villámcsapásszerűen tudatosul bennem, én még mindig zarándok vagyok, s a zarándoklatom még korántsem ért véget. Fisterráig még kilencven kilométernyi gyaloglás vár rám.

Újra visszamegyek a katedrálishoz, ezúttal határozott céllal, a sárga nyilakat keresve, hogy folytatni tudjam utam. Hosszas keresgélés után végül feladom, s beletörődöm, a sárga nyilak mindegyike csak a katedrálisig vezet, onnét tovább nem. Zarándokutam azonban nem adom fel ily könnyen, ha szemem nem is látja őket, a sárga útjelzők már a szívembe vannak vésve, s rá fogok találni az útra.

Megacélozom testem és lelkem, és határozott léptekkel elindulok a délutáni forróságban. Térképem ugyan nincs a további útra, mégis ismerem a következő megállót, a kis falu neve Negreira. Minden utcakereszteződésnél kérdezősködöm, s végül sikerül elvergődnöm a külváros nyugati részéig.

Santiago eme része teljesen más arcát mutatja. Beton, beton hátán, melyből ömlik a forróság, a közeli autópályáról pedig benzingőz szaga száll a levegőben. Ideje felfrissülnöm, s végül rábukkanok egy vendéglőre, az ajtaja azonban zárva, dacára annak, hogy nyitva feliratú táblácska lóg a kilincsen. Bekukkantok az üvegajtón, a helyiségben hangosan szól a tévé, a csapos pedig egy széken ülve alszik. Zörgetek, kiabálok, de hasztalanul, s végül egy újabb táblán akad meg a szemem, melyre kiírták az esti focimeccs közvetítését. Este nyolc órakor Real Madrid – Athletico megy a tévében. Most már mindent értek. Ezt az alakot este nyolcig, még ítéletnapi harsonaszóval is nehezen lehetne felébreszteni, ezért továbbmegyek.

A kis közjáték most némi vidámságot cseppentett acélos keménységembe, s ettől az önbizalmam is kezd visszatérni. A néptelen utcák ellenére mindig találok valakit, kitől útbaigazítást kérhetek. A város szélén egy csendes aszfaltútra irányítanak, s rövid ideig tartó gyaloglás után egy elmosódott sárga nyilat találok, mely befele mutat, a mellettem lévő erdőbe. Hatalmas szívdobbanás remegtet meg! Csak nem?

De igen, s valóban néhány lépés megtétele után ott állok az ismerős kilométerkő előtt, rajta a szívemhez oly közelálló kagyló jelével. Térdre rogyok előtte a megkönnyebbüléstől, áhítatos lélekkel megcsókolom, és zokogni kezdek. Könnyeimmel eltávozik belőlem a magamra erőltetett keménység, lágyságommal visszatérnek érzelmeim, melyek közül most a hála áll az első helyen. Ez a kis ösvény jelenti számomra az egész életet, a biztonságot, a reményt, minden egyes leágazás, mely eltérítene ettől az ösvénytől, tévútra, s végül a halálba vezetne.

Minden egyes útba ejtett kilométerkő előtt keresztet vetek, könnybe lábadt szemmel gyalogolok, mert látom a reményt ezekben a kilométerkövekben, mik egyre sűrűbben szegélyezik utamat. Néhány százméterenként dobogtatják meg szívemet, pedig tulajdonképpen mik is ezek, egyszerű kődarabok, s mégis többek ennél, az utolsó szalmaszálat jelentik egy fuldokló számára.

Elönt a boldogság, nem számít hova vezet ez az út, merre visz, a lényeg, hogy rajta vagyok, a távolban esőfelhők gyülekeznek, de mit számít most eső, hideg vagy sár, nem számít hol ér az éjszaka, amikor a jó úton járok, a saját utamon. Ezen az úton nem érhet semmi baj, mert tudom ki az, ki vigyázza minden léptemet. Nem jár most ezen az úton senki más, csak mi ketten, én és Ő, s ez számomra bőven elegendő. Keleten esőfelhők gomolyognak, előttem nyugaton a nap süt, a remény napja.

Egy pihenőhelyhez érkezem, s itt megállok éjszakára. Egy kőasztal, körülötte padokkal. A kőasztal lesz most az odvam, az esőköpenyem kifeszítem az oldalára, védelmül az eső ellen, én magam pedig bekúszom az alacsony kőasztal alá. Ma éjszakára ez a menedékem, s nem ajánlom egyetlen állatnak sem, hogy ugyanezt a helyet szemelje ki magának, mert ma éjjel nem osztozom meg rajta senkivel.