Augusztus 28. Fisterra
A tegnapi forró napsütés és a hőség immár a múlt, a természet valami mást tartogat számomra a mai napon. A napot felhők takarják, a hegytetőkön köd gomolyog, s az utam a fennsíkon vezet tovább a sziklák között. Egyedül menetelek, sem előttem, sem mögöttem nincs nyoma az embernek, az életet itt rajtam kívül, csak kiszáradt fű, s csenevész bokrok képviselik. Még a szél is eláll, s a hirtelen beálló nagy csendben, a lépteim keltette neszek már-már fülsértők. Megállok, mert hallgatnom kell ezt a némaságot, s látnom kell az előttem feltűnő völgyet, ami már nem is evilági. A völgy mögötti dombok lassan eltünedeznek a leereszkedő ködben, s nem marad más előttem, mint e különös völgy, s egy hirtelen rámtörő furcsa érzés, valami vár rám Fisterrában.
A lábaimból elszáll minden erő, ezért le kell ülnöm, lehunyom a szemem, s újra meglátogatom belső énemet. Anélkül, hogy különösebben a válaszok után kutatnék, testem és lelkem átengedem az események folyamának. Egyesülök belső énemmel, kitekintek a barlangomból, és újra a völgyet látom, amint lassan ellepi a köd. Kilépek a bejáraton, a köd egyre sűrűsödik körülöttem, már csak árnyakat látok, s rövid idő elteltével, már árnyakat sem. Sűrű köd gomolyog körülöttem, mely egyre szürkül, és sötétedik. A völgyben újra árnyakat látok, emberi alakok járkálnak, kezükben lámpás, arcukat csuklya fedi, a szemükben reménytelen kétségbeesés ül, melyből egyre inkább érződik a beletörődés, és a lemondás. Reménytelenül eltévedtek a kezükben lévő lámpás ellenére, s csak némán bolyonganak, mint a völgy fogságába ragadt kísértetek.
Az én kezemben nincs lámpás, szükségét sem érzem, az itt bolyongó emberektől útbaigazítást hiába kérnék, ezért áthaladok közöttük. Csak egyetlen irányba haladhatok, a sűrűsödő sötétség irányába a ködön túl. A sötétség lassan feketévé változik, olyan feketeséggé, melyhez képest a legsötétebb éjszaka is világosság. Még a lélegzet is némává, s hangtalanná válik ebben a feketeségben. Akaratommal próbálom elűzni magam körül a sötétséget, ám az én akaratom szánalmasan kevés ehhez. Belső énemhez fordulok, de ő is tehetetlennek bizonyul. Egy mély, belső ösztönzést, késztetést érzek a továbbhaladásra, mely nem a belső énemtől ered, hanem máshonnan, melynek nem ismerem a forrását. Továbbindulok, de oly sűrű a sötétség, hogy fel sem tudom mérni, mennyit haladok előre. Hosszú ideig nem történik semmi, s magam sem értem, miért nem adom fel, csak megyek és megyek előre, s végül előttem a fekete kezd szürkévé változni. Továbbhaladok, s a szürkeség mögött egyre inkább sejtem a fény forrását, hatalmas és csodálatos fény lehet, ha még ezt a sötétséget is képes megtörni. Minden vágyam meglátni, hogy mi van a sötétségen túl, ám ekkor egy erő arra kényszerít, hogy kinyissam a szemem.
Újra a völgyet látom magam előtt, s a völgy mögött a sűrűn gomolygó ködöt, amerre az utam vezet. Egy mély sóhajjal felkelek, keresztülvágok a völgyön, s belegyalogolok a ködbe.
Hamarosan feltámad a szél, s felerősödik, a köd nyirkos és rideg, rajtam pedig borzongás fut keresztül. Reszketek, de nem a félelemtől, csak a hidegtől. Félelmeim a kétségeimmel együtt jelentkeznek, ám most nincs bennem kétely, a tennivaló egyértelmű és világos. Keresztül kell gyalogolnom a ködön, mely folyamatosan sűrűsödik, a látótávolság pedig egyre csökken. A körülöttem lévő ötméternyi látótér marad meg számomra a világból, ami hamarosan lecsökken három méterre. A szél újabb ködfelhőket sodor rám oldalról, a bal arcom átnedvesedik, a jobb oldali arcom ellenben száraz marad, s ugyanez történik az egész testemmel. Bal kezem reszket a nyirkos nedvességtől, jobb kezemben, mely zarándokbotomat markolja, égő forróságot érzek. Megállok, s próbálom rendbe szedni magam. Kardigánomból kifacsarom a nedvességet, bal oldalamra egy törölközőt tekerek, túraszandálomat pedig újra bakancsra váltom.
A ködből hirtelen egy zarándok bukkan elő rövidnadrágban és szandálban. Kérdezem tőle, nem fázol, de ő csak annyit válaszol angolul, őrült egy idő ez. Sok szerencsét kívánok neki, de ő csak ezt a szót hajtogatja magának: crazy, crazy, s még akkor is visszhangzanak bennem e szavak, mikor már rég eltűnt a ködben. Az égre tekintek, de csak tejfehér masszát látok. Vajon miattam támasztottad az őrült időjárást? Mit tartogatsz még számomra a mai napon?
A pihenőm lejárt, továbbhaladok, az eltévedéstől mégsem félek, időnként egy-egy sárga nyíl erősít meg, a jó úton járok, önbizalmam most mégsem a sárga útjelzőkből adódik, a természetellenes köd annyira nyilvánvalóan az ő műve, nem lehet véletlen, ő itt van a közelemben, s figyel rám. Egyetlen mondatot ismételgetek újra és újra. Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és kinyittatik nektek.
A köd hirtelen szakad fel, egyik pillanatról a másikra, a látótávolság néhány száz méter, azon túl még mindig köd. A látvány nem épp szívderítő. Körülöttem megfeketedett, kopár fatörzsek ölelkeznek groteszk pózban, mintha szürreális festményben sétálnék, a földön elszenesedett gallyak hevernek mindenütt, s az életnek semmi jele. Erdőtűz pusztíthatott itt nemrégen. A látvány nem tör le túlságosan, s a kopár, élettelen vidék nem tud gyökeret verni lelkemben. Ha ezen a halott vidéken kell keresztülgyalogolnom, akkor itt fogok gyalogolni. A lépteim nem lassulnak, néha egy-egy fűcsomót látok zöldellni, s amikor jobban odafigyelek, a gyökerek között friss hajtásokat fedezek fel, ami számomra az élet mindent elsöprő erejét bizonyítja. A természet élniakarása erősebb az erdőtűznél, s az élet, erősebb a halálnál.
A köd újra leereszkedik, mintha incselkedne velem. Íme megmutattam, milyen halott tájon gyalogolsz keresztül. Ez az út nem vezet sehova. Nem akarsz megállni, és visszafordulni?
Az incselkedést válasz nélkül hagyom, mire a köd még jobban sűrűsödik. Már csak egy méter a látótávolság, az utat még szélességében sem látom, sem a köveket a lábaim alatt. Botladozva és bukdácsolva, mégis továbbhaladok, araszolva előre az úton, mert a félelem nem bennem van, hanem körülöttem, s amíg nem tud gyökeret ereszteni belém, hatalma sincs rajtam. A köd nem tágít, kitartóan gomolyog, fogást keres rajtam, néha fekete törzsek kísértetként nyújtogatják felém karjaikat, s hívnak maguk közé, de nem engedek. Belőlem nem válik olyan emberkísértet, mint amit a látomásban láttam, s nem fogok lámpásommal reményvesztetten a ködben bolyongani.
Az út hamarosan kétfelé ágazik, s nekem döntenem kell. Nem látok jelzéseket, s ezért az egyenes utat választom. Kis idő múlva egy elmosódott sárga nyilacska megerősít döntésemben. Az egyetlen szín, melyet látok néha, a feketén, a szürkén és a fehéren kívül. A köd minden más színt kirekesztett az életemből, de én csak haladok tovább előre, az ismeretlen felé, s még sejtésem sincs arról, valójában mi vár rám.
A köd oly hirtelen szakad fel, mint ahogy érkezett, s már csak a távoli hegytetők úsznak a fehér masszában, és ekkor, hirtelen megpillantom magam alatt Cee városkát, és mögötte a végtelen óceánt. A színek újra visszatérnek életembe, s különösen az óceán kéksége babonázza meg lelkem.
A meredek lejtőn, félúton egy kis üvegszekrényben Mária szoborral találkozom. A testi és lelki fáradtság hosszabb pihenőre kényszerít, ugyanakkor eljött az ideje a hálaimának is. Kikeveredtem a ködből, nem vesztem el, s még mindig úton vagyok a fény felé. Már semmi más vágyam nincs, csak meglátni a fényt az életemben, azt a mindent elsöprő fényforrást, mely képes elűzni a legmélyebb sötétséget is. A Mária-szobor arcvonásait tanulmányozom. Vajon mi mondanivalód lehet egy vándor számára, ki elszakadt az otthonától? A te fiad is elindult egy vándorútra, ahonnét nem tért többé vissza, s aztán mégis visszatért, csak nem úgy, ahogy elképzelted. Vajon megértesz-e engem? Megérted, hogy miért kellett eljönnöm, hogy mit keresek, mi után vágyakozom, s vajon visszatérek-e valaha, rátalálok-e az otthonra?
A pihenőnek vége, az út folytatódik. A városkában sem időzöm, mivel minden egyes porcikám a várakozás izgalma uralja. Az óceán vonzza a tekintetem, időről-időre oldalra kell pislantanom, a végtelenségét látva átjár az öröm, mert ebben a végtelenben az Ő végtelenségét látom, az Ő közelségét, s utam végének közelségét. Arra vágyom, hogy végre célba érjek, hogy megérkezzek. Az út erdőben folytatódik, ám az ima, mely felfelé törekszik bennem folytonos, s az erdőnek is oly hirtelen szakad vége, mint ahogy felbukkant.
Előttem újra a végtelen látóhatár, itt már egyértelműen az óceán uralkodik, bármerre tekintek, a végtelenségét látom, s előttem egy hosszú földnyelvet Finistere városával, melyet minden oldalról az óceán ölel körbe, egy picinyke szakasz kivételével, mely összeköti a szárazfölddel. A nap kisüt, fényessége a vízben tükröződik, s én látom az út végét. Újra elönt a reménykedés, mely minden mást kiszorít belőlem, és már nem is gondolok semmire. A tengerparton vezető út, már könnyű kis séta, késő estére járhat, amikor megérkezem Finisterébe, de itt még nappali világosság honol, a nap addig nem hajlandó lebukni a látóhatár mögött, amíg célba nem érek. Keresztülvágok a városon, nem állok meg szállást keresni, csak lépkedek megbabonázva a földnyelv vége felé.
Az út hamarosan kettéválik. Az aszfaltút tovább vezet egyenesen, egy földút pedig felfelé kanyarog a hegyre. Mivel a jelzések nem egyértelműek, a földútra térek, s nekivágok az emelkedőnek. Félúton kifulladok, és lábaim is elkezdenek sajogni. A fáradtság hirtelen tör rám, mégis továbbhaladok felfelé, és hamarosan ismerős környezetben találom magam, újra ködbe kerülök. Ismét körbeölel az ismerős tejfehér massza, és kétségbeesés környékez. Hát nem így képzeltem el utam végét! Most már dacból megyek tovább, s kezdek szétrobbanni a méregtől. Felfedezek egy sárga nyilat, de ez visszafele mutat, arra, amerről jöttem. Hamarosan elfogy előlem az út, azon túl sziklák, s a sziklákon túl már csak a gomolygó massza, mely elfedi előlem az iszonyatos mélységet, ami előttem lehet. Felkapaszkodom a sziklákra, s ekkor elhagy minden erőm. A semmi határán állok, alattam szédítő mélység, körülöttem gomolygó köd, fényességnek pedig nyoma sincs. A belső énemre pillantok, s mosolyogni látom. Megdöbbenek, mert nem értem, mi mosolyogni való van ezen.
Nincs tovább út, hát nem érted? Itt állok egyedül a ködben, és nincs körülöttem semmi. A semmiért gyalogoltam volna sokszáz kilométert? Belső énem továbbra is csak mosolyog. Mérgemben visszafordulok, és egy másik utat keresek. Hátha rossz irányba fordultam be! Keresztül-kasul járom a hegyet, már alig vánszorgok, mire beletörődöm, hogy nincs itt más, csak kövek, fák és köd. Belső énem kitartó mosolygása már irritál. Még mindig nem érted? Nincsenek meg a válaszok a kérdéseimre! Hol az utam? Csak ennyi?
Most már elegem van az egészből, s vánszorogva elindulok lefelé a hegyről. Hamarosan kiérek a ködhatárból, s most már tisztábban tudok gondolkodni, mintha a köd lett volna, mely összezavarta gondolataimat, s a kétségbeesésbe kergetett. Rossz irányba fordultam, az aszfaltúton kellett volna tovább mennem, s valóban autók tömegét látom az úton kanyarogni, mindenki a naplementét szeretné elkapni.
Még egyszer összeszedem minden erőm, s továbbmegyek. Újabb kilométerkővel találkozom, a rajta lévő kagyló erőt önt belém, s hamarosan megérkezem a földnyelv végére, a nulladik kilométerkőhöz. A parkoló tömve autókkal, bóklászó, s fényképezkedő turisták fogadnak, és árusok, a mindenféle csecsebecséikkel. Áthaladok közöttük egy kőkereszt felé nyugalmat keresve, de itt is megzavarnak a fotózkodó turisták. Még tovább a tengerparti sziklákig, és itt végleg elfogy előlem az út. Nincs más előttem, csak az óceán, és ha most látnék egy utat, mely a vízben vezet tovább, belevetném magam a habokba, de nincs, s nekem bele kell törődnöm, hogy valóban itt az út vége. Mellettem a bakancsot ábrázoló szobor, s lassan lerogyom a sziklákra, ahogy úrrá lesz rajtam a testi és lelki kimerültség. Szomorú csalódottság telepszik rám, s oly mélyről feltörő fájdalom, melyet megnevezni sem tudok. A napot felhők takarják, lassan elindulok visszafelé, amikor összefutok a francia párral, zarándoktársaimmal az elmúlt napokból, kik aggódva kérdezik tőlem angolul, mi baj, de én csak intek, hogy hagyjanak, mert rajtam ember úgysem segíthet.
Ez a mély fájdalom ül most arcomra, miközben lassan ballagok vissza Finistere felé, s ez a mély fájdalom segít megértetni velem, hogy a döntés az én kezemben van. Isten nem fog helyettem dönteni, még akkor sem, ha könyörögve helyezném a kezébe az életemet, mivel a szabad akaratot szentnek tekinti, s a szabadságomat is szentnek tekinti, s nekem el kell fogadnom a kezéből a szabadságomat, s ugyanígy el kell fogadnom a kezembe helyezett döntést az életemről.
Ez a szabadság teszi az embert emberré, ez különböztet meg bennünket Isten többi teremtményétől, mert egyedül az embert teremtette szabadnak. Talán végtelen magányod miatt teremtettél szabadnak bennünket, mert egyedül érezted magad a sok akarat nélküli teremtmény között. Talán társra vágytál, akivel együtt munkálkodhatsz a teremtésben, ezt nem tudhatom. Viszont megértettem, hogy pontosan ezért a szabadságért kellett legyalogolnom kilencszáz kilométert, mert ahonnét jöttem, hol korábban éltem, nem voltam szabad, a sötétség erői tartották béklyóban a lelkem. Most itt állok porosan, fáradtan és nincstelenül a világ végén, s visszakaptam tőled a szabadságomat, mégis szomorú vagyok, mivel Te tudod a legjobban, hogy ez a szabadság épp annyira édes, mint keserű, s hatalmas felelőséggel jár, mert a szabad döntéseknek súlya és terhe van.
Mire visszaérkezem Finisterébe rámsötétedik, mégsem a zarándokszállásra megyek. Egy internetkávézóból levelet küldök barátaimnak, most először, mióta úton vagyok, s most először kezdem magamban mérlegelni a lehetőséget, hogy talán mégis vissza kellene térnem Budapestre.
