Augusztus 31. Negreira
A mai nap csakis a túlélésről szól. Lábaim teljesen kikészültek, már csak vánszorogni tudok. Minden egyes kilométerért fájdalommal kell fizetnem, s fájdalommal kell fizetnem a döntésért is, mit végül meghoztam. Szellemi energiám teljes egészét az előrehaladás emészti fel, maradék pénzemhez nem nyúlhatok, így is kétséges, marad-e elég pénzem a hazaútra, ám ezek a problémák most nem emésztenek, túlságosan fáradt vagyok, még a gondolkodáshoz is.
Egyre sűrűbben akadok falvakra, a sok kérdezősködés is meghozza gyümölcsét, s végül délután visszatalálok az ismert útra.
Negreiráig még hosszú út vár rám, kétszeresen hosszú, mivel feldagadt lábaimmal már alig vánszorgok. Ilyenkor nem tudok gondolkodni a dolgok miértjén, miért e sok gyötrelem, csakis egyetlen dolog foglalkoztat, be kell érnem Negreirába, az ismerős alberguébe, az egyetlen helyre, ahol néhány órára menedéket lelhetek.
Késő este, sötétedéskor érkezem meg az alberguébe. Az ismerős látvány megnyugtat, szétterülök az ágyon, a zuhanyzásra is alig marad erőm, de megmenekültem, s még lábaimra is kapok valami gyógyító kenőcsöt, amiért igen hálás vagyok.
Írásra sem marad erőm, az ágy mágnesként húz magához, szinte azonnal birtokába vesz az öntudatlanság, s elrepít messzire, távol minden gyötrelemtől, az álmok birodalmába.
