-
Család
Az egzisztenciához hasonlóan a család is óriási változásokon ment keresztül az utóbbi ötven évben. A család mint közösség, az ősi törzsközösségek illetve klánok mintáját vitte tovább. A családhoz, a szülőkön, a gyerekeken kívül, hozzátartoztak a nagyszülők, a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, sok helyen még a másodfokú rokonságot is számon tartották, de akár idetartozhattak a család közeli barátai is. Az ilyen népes családok nemcsak erős identitást biztossítottak, de szociális hálót is vontak tagjai köré. Jellegzetesen egy falusias környezetbe ágyazódtak bele ezek a családok, mivel milliós nagyvárosok, néhány ritka kivételtől eltekintve nem alakultak ki egészen a huszadik századig. A legtöbb város, alacsony lélekszámából kifolyólag, inkább a vidéki létformát közvetítette.
Igen erős közösségi lét folyt az ilyen népesebb családokban. A közösen megélt családi ünnepek a szakralitást, de a nagyobb, közösen elvégzett munkák is a családi identitást erősítették. Ebben az időszakban a családi viszály bomlaszthatott fel egy ilyen közösséget.
Az iparosodással, a technikai civilizációval a család is megváltozott. A nagyvárosok kialakulásával, és a belső munkaerővándorlással, előbb a rokoni kapcsolatok hígultak fel, a távolságok miatt, majd a család fogalma is kezdett egyre szűkűlni. Ma már gyakorlatilag a nagyszülők sem tartoznak a szigorúan vett családba. Legtöbb esetben a család egy vagy két agyonhajszolt, kimerült szülőből és a gyerekekből áll. A családi identitás is átalakult, egyre inkább individualizálttá, énközpontúvá fejlődött. Az új kihívásokra még nem sikerült megoldást találnia.
A nagyvárosokban megjelent a szingli létforma, ami szintén a nagyvárosi életmódból fakad. Azelőtt is léteztek emberek, kik nem házasodtak meg, de ők ennek ellenére, a rokonsági kötelékből kifolyólag egy-egy családhoz tartoztak. A szingli létforma legnagyobb kihívása az elmagányosodás, a kapcsolatok felszínesek maradnak, egy bizonyos pontnál tovább nem tudnak mélyülni.
Akár egzisztenciáról, akár családról legyen szó, a nagyvárosi ember egyik legnagyobb félelme, a lecsúszástól való félelem. A társadalom peremére szorulás a kiközösítést is eredményezi. Korábbi kapcsolatok megszűnnek, az ilyen emberek szinte láthatatlanná válnak a társadalom számára. A lecsúszásnak különböző fokai vannak, a legvégső a hajléktalanság.
Ami a megmaradt, elöregedő falvakat illeti, többnyire itt sem tudott megmaradni a régi családmodell. A fiatalok elvándorlásával, az egyensúly megbomlott, a régi családok afféle nyugdíjas klubokká alakultak. A kapcsolatok itt is felhígultak, és átalakultak.
Az egyéni identitás különösen fontos az ember életében. Egzisztencia és család nélkül, az identitásválság nagyon súlyos lelki, érzelmi válsággal párosul, ami felgyorsítja a társadalom peremére szorulást.
Jómagam megismertem és elveszítettem a régi családi identitást. A kilencvenes évekig még működött ez a modell. Azután megtapasztaltam a szingli létformát. Majd a legsúlyosabb identitásválságok egyikét. Megtapasztaltam a társadalom peremére szorulást is, az emberi kapcsolatok elhalását. Majd újra rátaláltam valamiféle egzisztenciára. Kapcsolatok feltámadtak, majd elhaltak. Azon gondolkodom, létezik-e még valamiféle személyes identitás az egzisztencián és a családon kívül. Vannak-e az embernek rejtett tartalékai?
Nemrégen egy beszélgetés során szóba kerültek ezek a dolgok, és ösztönösen akkor ilyesmit válaszoltam, hogy amennyiben nincs sem egzisztencia, sem család, meg kell tanulnom, elfogadni a kibékíthetelen ellentéteket önmagamban, illetve meg kell tanulnom megbékélni a saját démonaimmal. Hogy ez lehetséges-e?
Azt hiszem igen. Minden kapcsolatot megelőz egy ősi kapcsolat, ami az embert saját személyiségéhez, a valódi belső énjéhez fűzi. Nem invidualizmusról beszélek. A belső én nem jelenti a felszínes én világlátását, világhoz fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor ezen ősi kapcsolat felélesztésével újraírhatom identitásomat, a világhoz fűződő érzelmi és értelmi kapcsolatomat. Nem mondanám, hogy könnyű út, de járható út. Sőt...
