Szeptember 01. Santiago de Compostella
Reggelre leapadt a daganat nagy része lábamról, a mai gyaloglástól nem félek, a jól ismert úton, visszafele, pihentető tempóban, kényelmesen beérek Santiagóba. Negreira immár második alkalommal gyógyítja be testi sebeimet, s nyújt menedéket a sok megpróbáltatás közepette.
Nosztalgikus hullám söpör végig rajtam a Santiagóig vezető úton, ennek a szakasznak minden apró részlete belémívódott. Mennyire más hangulatban tettem meg ugyanezt az utat, alig egy hete! Mennyi várakozás és reménykedés töltötte el akkor a lelkem, melyekből szinte semmi nem valósult meg, és most mégsem kudarcot érzek. Szomorú vagyok igaz, de nem a csalódottságtól, mert azokat az álmokat igenis el kellett veszítenem, le kellett mondanom a naiv vágyról, hogy életem problémái, mintegy varázsütésre, megszűnnek egyik pillanatról a másikra. Helyette olyasmit kaptam, mit nemigen tudok még elhelyezni az életemben. Elfogadni az életem olyannak, amilyennek kaptam, és elfogadni a valódi növekedést, melynek nagy része szenvedés. Elfogadni, hogy nemcsak a napfény és a szeretet érlel, hanem a viszontagságok, a küzdelmek, a gyötrelmek és a szenvedés is. Hamis élettapasztalatot szereznék, és súlytalan bölcsességem lenne, ha tagadnám a szenvedést, ami szintén az élet része, s mégis, a beletörődés, és az elfogadás végtelen szomorúsággal jár.
Csak megyek visszafele az úton kényelmes tempóban, miközben tudom, mi felé tartok, mivel kell majd szembenéznem, ha visszatértem, s még egyszer nem menekülhetek el előlük. Már nem. Egyelőre azonban még csak Santiagóba térek vissza, s mivel zarándoklatom még tart, Budapestet most még eltávolítom magamtól lélekben.
A szent város már messziről megdobogtatja a szívem. Igaz, mostohagyermekként, s csalódottan menekültem el innét, mégis szívszorító várakozással térek ide vissza, mert ezt a várost gyűlölni nem tudom, csak szeretni.
Újra Santiagóban. Már nem zavar a tömeg, nem idegesítenek a turisták. Nem kell keresnem a nyugalmat sem, mert bennem van, abban a szomorúságban, mely társamul szegődött. Igaz, nem ily nyugalomra vágytam, mégis ezzel kell megelégednem, s most, hogy elfogadtam, már nem is elviselhetetlen. Nem térek vissza a katedrálisba sem, hanem azonnal a buszpályaudvar felé indulok. Lesz még időm elbúcsúzni a várostól, mert mint kiderül, autóbusz csak másnap délután indul Barcelonába.
A tér felé veszem az irányt, letelepszem az ódon macskakövekre, hátamat a falnak támasztom, figyelmemet pedig az emberekre összpontosítom. Az útjukat befejező zarándokokra, a nézelődő turistákra, és a helyiekre, kik Szombat délután lévén, szép számmal sétálgatnak a téren, fiatalok és idősebbek vegyesen. Csak nézem őket, de nem vágyom közéjük. Nem vágyakozom az élményeket kereső turisták közé, s nem vágyakozom a szórakozni és pihenni induló helyiek közé sem, s még a szemeim előtt ünneplő zarándokok is idegenek számomra, mégis jól érzem itt magam, egyedül a tömegben, s egyedül a gondolataimmal, a szomorúsággal. Már nem érzem magam körül a tömeget, csak a várost, mely több ezer éve áll már, legyűrve az idő vasfogát, s ekkor valami arra késztet, hogy feljebb nézzek, az emberek feje fölé, a magasba, hol nem a vibráló levegőt látom, hanem valami mást, melyről a Teremtés könyvének első sorai jutnak eszembe. Előkeresem hátizsákomból a Bibliát, s újra elolvasom az első sorokat. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.”
Újra a magasba nézek, hol megint valami békés lebegést látok szétterülve, és rátelepedve a városra, arra a városra, mely az évszázadok során millió és millió zarándokot látott már itt megfordulni, látta a könnyeiket, és látta az örömüket, tanúja volt emberi sorsoknak és szenvedéseknek, melyek nem múltak el nyomtalanul. Az emberek rég elporladtak már, ennek ellenére, maradandóságuk és életük lényegének esszenciája most mégis itt lebeg fölöttem. Nem érzem idegennek őket, mert én is hozzájuk tartozom. Az én szenvedésem, és a szomorúságom is közéjük való, s az én zarándoklatom esszenciája is itt marad velük, közöttük megtalálom a békét, azt a fajta beteljesült örömet, melyet csak a végleg hazaérkező vándorok élhetnek át, olyan sorstársak között, kik velük teljesen azonosak.
Isten veletek ti zarándokok, kik sírtatok az út végén, mert szomorúságot találtatok a célban, de szomorúságotok végül örök békévé változott.
A park felé indulok, hol a Szent Jakab út utolsó éjszakája vár rám a szabadban, de nem a zarándoklatomé, mivel a célban nem befejezést találtam, hanem egy másik utat, mely még ismeretlenebb számomra, mint amit most végigjártam.
(Vége az első résznek.)
