A magyar nemzeti identitás
Nemzeti identitásunk lényegében hasonlóan fejlődött a többi európai nemzetével egészen 1867-ig. A kiegyezés több szempontból is sajátságos helyzetet teremtett. Magyarország klasszikus nemzetállamként próbált meg működni nyugati mintára egy többnemzetiségű Monarchiában, ami feszültséget teremtett a nemzetiségekkel. Ugyanakkor a kiegyezés részeként Magyarországnak nem lehetett önnálló külügye és hadügye. Nem rendelkezett önálló hadsereggel és önálló diplomáciával. A diplomácia elvesztése hosszútávon mérhetetlen károkat okozott az országnak. A nemzetközi szimpátia, ami 1848 után a magyarokat övezte Európában, a század végére eltűnt, Magyarországra hosszú ideig úgy tekintettek mint Bécs és Berlin csatlósára. A magyarság egyre inkább befelé fordulóvá vált, s ez később megkönnyítette az áldozatszerepbe való csúszást. Diplomáciai téren még ma is a leggyengébbek között vagyunk Európában. A kiegyezés másik lényeges hatása, hogy a magyarság kollektív össznemzeti céljai egyre inkább eltértek a realitástól és illúzióvá kezdtek válni. A valóságban kifelé kiszolgáltuk Bécs és Berlin balkáni és kelet-európai terjeszkedésre irányuló céljait, ami újabb ellenségeket szerzett számunkra, befelé ugyanakkor egy idejétmúlt eszmével, a szent korona misztikumával próbáltuk meg egybetartani az országot, a nemzetiségekkel való kiegyezés helyett. Született ugyan egy nemzetiségi törvény, ám ez a gyakorlatban nem lett megvalósítva. Azok a képviselők, akik felszólaltak a nemzetiségek védelmében, hazaárulónak lettek bélyegezve. A huszadik század elejére véglegesen megromlott a viszonyunk a nemzetiségekkel, akik egyre kevésbbé tekintették otthonuknak a Monarchiát.
Az első világháború kitörését a magyar közvélemény ugyanolyan kitörő lelkesedéssel üdvözölte, mint szerte Európában mindenki. Példa nélküli addig a világtörténelemben az a katonai mozgósítás mely az első világháborúban történt, (a Monarchiában 8,3 millió) s amelyre csak a nemzeti identitás volt képes, s ugyanakkor példa nélküli az az esztelenség, amivel milliókat hajtottak a géppuskák és a tűzérség irányába, hogy ott leljék halálukat a haza nevében értelmetlenül. A hadszinterek csatáinak statisztikáit olvasva borzalmasak a veszteségek, s mai szemmel szinte képtelenség felfogni a történteket.
A magyarok a Monarchia hadseregének 23 százalékát tették ki, ami körülbelül tükrözte a nemzetiségi viszonyokat. A magyar katonák hazafias érzelmektől felszítva harcoltak Szerbiában, a mai Ukrajnában és később az olasz fronton idegen érdekekért. Ezrek haltak, sebesültek meg vagy estek hadifogságba egy-egy támadásban kopár hegyekért, ukrajnai falvakért, hogy aztán az ellentámadás nyomán mindezeket elveszítsék. A nemzetiségek között még rosszabb volt a helyzet, hisz könnyen előfordulhatott hogy lengyelek, románok, szerbek és olaszok harcoltak egymás ellen. Nem véletlen, hogy körükben volt legmagasabb a dezertáltak aránya.
A végeredmény csak Európát tekintve 8 millió halott, 20 millió hadirokkant, valamint sok millió ember vált földönfutóvá és veszítette el az egzisztenciáját. Természetesen ilyen borzalmas pusztulást nem lehet semmivel megindokolni sem megmagyarázni. A háborút lezáró békekötés ezért arra irányult, hogy a győztesek a felelősséget teljes mértékben a vesztesekre hárítsák, ezért illuzió volt igazságos békében reménykedni.
A magyar nemzeti identitás a teljes huszadik században a bűnbak és a totális áldozat szerepkörében vergődött.
A bűnbakképzésre közvetlenül a második világháború utáni korszak és a szocializmus kora jellemző. A legismertebb fogalmak: Hitler utolsó csatlósa, háborús bűnökben való részvétel, irredenta, soviniszta nacionalizmus, antiszemitizmus. A nemzeti identitás egyenlővé tétele a soviniszta, idegengyűlölő nacionalizmussal.
Az áldozat szerepkörre a két világháború közötti időszak, valamint 1989-től napjainkig terjedő időszakra jellemző. Ehhez kapcsolódó fogalmak. Trianon, nemzet szétszakítása, nemzetközi összeesküvések Magyarország ellen, gonosz antant és Kis-Antant, idegen megszállások, a magyar nemzetiségek ellen elkövetett atrocitások, kitelepítések, népirtások.
A bűnbakképzésre és áldozatszerepbe való becsúszásra is erős túlzások jellemezhetők, ami erősen beteggé tette nemzeti identitásunkat. Az áldozatszerepre különösen jellemző a felelősségtől való menekülés, az üldözési mánia, félelem az önnállóságtól és a kishitűség abban, hogy képesek vagyunk a tartós szuveneritásra.
Trianon leválasztása az első világháborúról is az áldozatszerepre való ráerősítés. Áldozati szerepkörből sokkal könnyebb elfogadni, hogy Trianon egy gonosz, magyarság elleni összeesküvés, mint észrevenni benne a saját felelősségünket is. Az előzményeket, háborús szerepvállalásunkat, beismerni a felelősségünket, hogy mi is részesei vagyunk a szomszédos népekkel való viszony megromlásának. Aminek oka beteges félelmünk a bűnbakká válástól.
Ilyen áldozatszerepre való ráerősítés a második világháború alatt visszacsatolt területek leválasztása magáról a második világháborúról és a nácizmusról. A korszakra jellemző antiszemitizmus tagadása, vagy Magyarország részvételét a második világháborús hadműveletekben megszállással igazolni.
És ugyanilyen áldozatszerepre való ráerősítés a feltételek nélküli,minél gyorsabb csatlakozás a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ma előállt olyan abszurd helyzet, hogy ugyanaz a népes tömeg, amely fél az Európai Uniótól és elégedetlen, semmi áron nem lépne ki a szövetségből, ugyancsak félelemből.
Láttuk már, hogy a bűnbakképzés és az áldozatszerep mennyit ártott, illetve betegítette meg nemzeti identitásunkat, s ez ugyanúgy jellemző az anyaországi és a határon túli magyarokra is. A fejlődésben azonban van egy lényeges eltérés, mely a huszadik században keletkezett.
A határon túli magyarok nemzeti identitását elsősorban az anyanyelv és az anyanyelvhez való ragaszkodás, az anyanyelv szeretete jellemzi. Az anyaországbeli magyarság nemzeti identitását elsősorban misztikus eszmeisége határozza meg, melyet egyre inkább a jobboldali konzervativizmus ural, olyannyira, hogy sokak számára a konzervatív ideológia és a nemzeti ideológia ugyanazt jelenti. Természetesen ez a helyzet újabb problémákat vet fel, újabb ellenségképeket, mivel megjelent egy új fogalom a politikai terminológiában, a nemzetidegen magyar fogalma.
A kollektív gyógyuláshoz szükség lenne a múlt reális, indulatoktól mentes feldolgozására, felelősségünk múltbeli és jelenbeli elfogadására, szomszédainkkal való megbékélésre, erre azonban a mai időkben nagyon kevés az esély. Egyéni gyógyulások a nemzeti identitás területén azonban lehetségesek ma is, és a jövőben is.
