Augusztus 29. Muxia
Nem tudhatom, mit tartogat számomra a mai nap, főleg azok után, hogy céljaim már bennem vannak, s a döntés is kezembe került. Dönteni itt is tudnék Fisterrában, mégis továbbmegyek, mivel döntésemet mégiscsak az úton szeretném meghozni, igazi zarándokként, ha nem ma, akkor holnap, ám sokáig nem halogathatom.
Az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben Muxia, ahova reményeim szerint ma este megérkezem, s hogy innét merre tovább, erről kell egy látszólag egyszerű döntést hoznom, mely mégis kihat egész további életemre.
Egyelőre két utat látok magam előtt. Amennyiben a visszatérés mellett döntök, elsődleges úticélom Santiago, ha a további zarándoklást választom, legcélszerűbb egy északi kikötőváros felé vennem az irányt, ebben az esetben, La Coruna városa lenne a legkézenfekvőbb úti cél, ahol talán lenne esélyem egy hajón munkát találni.
A töprengést későbbre halasztom, visszatérek a jól ismert, s megszokott gyalogláshoz, a camino kilométerköveihez, melyek biztonságérzetet, s kapaszkodót nyújtanak, és főleg haladékot, ezekben a nehéz napokban. A közeli óceán megbabonázza lelkem, önkéntelenül is hatása alá kerülök, végtelen fensége teljessé teszi saját kicsiny végességemet. Vágyakozom utána, az élet után, mit adhatna nekem, egyszerű és küzdelmes életet, mely azért is vonzó, mert hiányzik belőle a nagyváros bonyolultsága, ármánya és csalfasága. Az óceán szeszélye kegyetlen ugyan, de tisztességes, időnként életeket vesz el, ugyanakkor teljes életet is kínál, s amikor meghalok, síromról is gondoskodna. A közös hullámsír millióknak adott már végső nyughelyet előttem, s még fog is hosszú ideig, amikor én már nem leszek.
Az út hamarosan visszakanyarodik a szárazföld belseje felé, egy időre búcsút intek az óceánnak, s visszatérek a szelíd dombok, völgyek, és hosszú, egyenes utak világába. A végtelen ismét rabul ejt, egy sokkal szelídebb végtelen nyújtja ki felém kezét, s én boldogan elfogadom.
A látóhatárt nem töri meg semmi, óriási térséget képes befogni tekintetem, s e végtelen rónán egyetlen teremtett lélek sem található rajtam kívül, egészen addig, míg a távolban fel nem tűnik előttem egy aprócska mozgó pont, mely egyre közeledik. Egy ember közeledik felém az ellenkező irányból, s ettől érthetetlen izgalom lesz úrrá rajtam. Az apró pont lassan emberalakot kezd ölteni, s én találgatni kezdek, vajon férfi vagy nő, idős vagy fiatal, vajon melyik náció gyermekét sodorja utamba a véletlen. Megállunk-e vajon, vagy szó nélkül elmegyünk egymás mellett? Ez utóbbit nem hiszem. Egy néptelen vidéken két ember találkozása nagy esemény, de hogy mitől, nem tudnám megmagyarázni.
Egy középkorú férfi tart felém, arcán a találkozás izgalmával, s amikor egymás közelébe érünk, mindketten lassítani kezdünk. A spanyollal próbálkozunk, ám rögtön észreveszem rajta a nyelvi nehézséget, még rosszabbul beszéli e nyelvet, mint én. Zavarában keresgéli a szavakat, próbál kommunikálni, én pedig elhallgatok, s inkább némán, de annál tüzetesebben, szemügyre veszem zarándoktársamat, tetőtől-talpig. Ekkor akad meg tekintetem az övébe tűzött aprócska zászlón, mely nagyon is ismerős számomra, s hirtelen magyarul kezdek beszélni.
Nehezen tér magához a döbbenettől, s nem is a furcsa véletlenen csodálkozik leginkább, hogy a világ végén, Európa legtávolibb, néptelen szegletében, pont két magyar fut össze, hanem az én reakciómon, hogy milyen egyszerű természetességgel kezelem ezt a szituációt.
Rövid beszélgetés után elválnak útjaink, ám velem marad az anyanyelv üzenete, s vele a keserédes otthon üzenete, mely nem követelőzik, s nem is kérlel, mégis szívfacsaró nyomot hagy bennem.
E találkozás nem a véletlen műve, szelíd figyelmeztetés arra a nyelvre, melyen ki tudom fejezni érzéseimet, papírra tudom vetni gondolataimat, és megosztani tudom általa legmélyebb énemet.
A gyönyörű vidék ellenére meglepően kevesen járnak a camino eme szakaszán, néhány zarándokkal még összefutok, de az első találkozás izgalmát nem hozza vissza egyikük sem, s nem hagynak maradandó nyomot bennem.
Az út ismét az óceán partján vezet, a tengerparti fövenyen gyalogolok, a dagályból visszamaradt tengerszemeket kerülgetve, s én ismét a hatása alá kerülök. A hatalmas víztömeg mellett eltörpülnek saját érzéseim, létfontosságú döntéseimmel egyetemben, a sóval telített tiszta levegőtől tüdőm is szabadabban lélegzik, ám testem fáradtságára még a tiszta levegő sem talál gyógyírt. Lábaimban újra jelentkezik az intenzív fájdalom, az ismerős fáradtság, melyet Negreira óta most érzek először. Az aznapi hosszú siesta csak rövid időre hozta rendbe lábaimat, s most új kérdéssel szembesülök a régiek mellett. Vajon lábaim meddig bírják még? Mennyi ideig szolgálnak, s könnyen lehet, hogy végül ők hozzák meg helyettem azt a bizonyos döntést.
Megmártom a lábam az óceánban, érintése jéghideg, a nyári hőség ellenére borzongás fut rajtam keresztül, halálos szépség a tiéd, csak messziről csodálhatlak, a fodrodózó hullámok ellőttem valóban a halált rejtik, s az alatta lévő iszonyatos mélységet. A lábaimban lévő fáradtságot még a jéghideg víz sem tudja kiűzni, oly mélyen gyökerezik már bennem, lelkem is megfásult a rengeteg utazástól, a sok-sok kilométer belémívódott, kitörölhetetlen nyomot hagyva bennem.
Így érkezem meg fáradtan és fásultan Muxiába, az alkonyi napfényben fürdő tengerparti városkába. Fehér kövekből épült házai vakítók, a félig üres albergue maradásra csábít, s én már csak az éjszakai jótékony álomra vágyom, hogy legalább néhány órára feledtesse velem ezt az óriási fáradtságot.
