Augusztus 25. Santiago de Compostella
Éjszaka többször is felriadtam a fölöttem siető zarándokok csörtetésére, villogó zseblámpáik ugrándozó szentjánosbogarak módján hoztak fényt az éjszakába, de nyugtalan álmom mégsem ők okozták, a bennem dolgozó idegek, és a feszültség tartotta nyitva szemeimet, hatalmas kimerültségem ellenére.
Nehezen indul a reggel. A szokásos lassú, és körülményes szedelőzködés, mit fájó lábaim okoznak, kedvetlenítnek el, vagy valami más, nem tudom. Valójában nem is akarok erre gondolni, egy kis vízre vágyom, tiszta vízre, hogy lemossam magamról az út porát, felfrissüljek, és végre megszabaduljak szúró borostámtól, ami a beleragadt, izzadságtól vegyes portól, kellemetlenül ingerli arcom. Éjszakai táborhelyemen a zavaros, agyagos forrás erre korántsem volt alkalmas, s most sántikálva vágyakozom a felfrissülésre, ami végül nem sokáig várat magára, egy falucska temploma mellett kútra bukkanok, s a reggeli tisztálkodás után, újra embernek érzem magam. A jéghideg víztől a gondolataim is frissebbek és tisztábbak, bár így válna valóra minden vágyam. Sokszor egészen kis apróságok képesek örömet okozni, melyek mellett hajlandó vagyok elsiklani, de ma nem. Meg kell becsülnöm minden örömet, még a legapróbbat is. Sikerül megnyugodnom, a magabiztosság a lépteimen is látszik, sokkal kevésbé bicegek, mint reggel.
Szinte fel sem ocsúdom a délelőttből, már megérkezem Monte Gozóba, Santiago előcsarnokába. Meg kell állnom, és rá kell hangolódnom az útra, mivel lelkileg nem állok még készen, hogy begyalogoljak a szent városba, Jeruzsálem és Róma után a kereszténység legszentebb zarándokhelyére. Egyénileg sem állok készen, a saját zarándoklatommal, sokáig időzöm a dombon az emlékmű árnyékában, próbálom rendbe szedni a testem és a lelkem, a gondolataimban a zűrzavart, a két óriási zarándokszobor mellettem lelkesülve üdvözli a távoli várost, ám én még mindig nem tudom rászánni magam az utolsó öt kilométer megtételére.
Látom magam előtt a délelőtti napsütésben a szent várost, de a saját célomat nem, s eme dilemma, lelki zűrzavart okoz, s gyomorszorító érzéssel ajándékoz meg.
Belső énemre pillantok, aki mosolyog, s ettől megdöbbenek. Ideje nekem is felhagynom ezzel a mogorva arckifejezéssel, s most már vidámabban, ugyanakkor mégis egyfajta elszántsággal elindulok az úton.
Santiago óriási területen fekszik, nagy része igazi kertváros, rengeteg parkkal, az én fizikai úticélom azonban a katedrális, és Szent Jakab sírja. Az óvárost megpillantva már hatalmas megrendülést érzek, végigsuhan rajtam az eddig megtett út, a kilométerek sokasága, a rengeteg öröm és bánat, ami az úton ért, a megszerzett tapasztalatok, a kegyelmek, amiket kaptam, és most valami gyermeki ártatlanság lesz úrrá rajtam, reményteli várakozás önti el a szívemet, s e várakozás kiszorít minden mást belőlem. Egyre energikusabban lépkedek, feledve minden fáradtságomat, s fájdalmamat, és így érkezem meg a térre, a katedrális elé.
Pont egy mise kezdetére érkezem, a templom tömve zarándokokkal, a szövegből ugyan nem sokat értek, a hangulat az, mi magával ragad, és a liturgia, ami egyetemes minden nyelven.
A mise végeztével látom elérkezettnek az időt, hogy magamba tekintsek, imádkozni kezdjek, és elkezdjek kutakodni magamban a válaszok után, amiért valójában végigjártam ezt a hosszú utat.
Hiábavaló reménykedés itt csendre, és békére vágynom, a mise után turisták tömegei lepik el a katedrálist, beszélgetnek, járkálnak, fényképeznek, s a tömegtől elszokott zarándoklelkem nem tud békére lelni. Néhány meddő próbálkozás után feladom, felállok a padból, és engedem sodortatni magam én is a tömeggel, mely az alagsoron, és Szent Jakab sírján keresztül, végül kisodor a térre. Hát nem így képzeltem a nagy pillanatot. A sírból turistalátványosság lett, s valójában meg sem tudom magamban fogalmazni, mit jelent számomra, amit szimbolizál.
Még nem adom fel. Muszáj találnom egy csendes helyet, ahol végre békére lelek, és önmagamra, mivel az embertömeg kezd magába szippantani, és feloldani, s félek, nem marad belőlem más, csupán gondolatok nélküli báb. A karomat hotelek és panziók ügynökei rángatják, s próbálnak magukkal csábítani, ám nem egy hotelre vágyom, s valójában ki sem tudnám fizetni, még egy szerényebb panzió költségét sem engedhetem már meg magamnak.
Követem a többi zarándokot, s végül sorbaállok én is a zarándokiroda előtt, anélkül, hogy valójában tudnám, miért is jöttem ide. Hosszú sorba állás után, egy tágas terembe érek, ahol nyolc ügyintéző foglalkozik az okiratok kiadásával, melyek tanúsítják a zarándoklat megtételét. Még fel sem ocsúdom a döbbenetből, amit a terem száraz és rideg adminisztratív légköre áraszt, már sorra is kerülök. Az ügyintéző hölgy szakavatott mozdulattal végiglapozza a zarándokútlevelem, majd megjegyzi, hogy az utolsó két napból hiányzik a pecsét, és végül meggyanúsít, hogy Portomarinból busszal jöttem idáig, mivel két és fél nap alatt nem tudtam volna gyalog megtenni 90 kilométert. Szólni sem tudok a döbbenettől. Melidében a tornateremben nem pecsételtek, utána pedig a szabadban aludtam, valójában az utolsó két nap testi és lelki megpróbáltatásai közepette eszembe sem jutott pecsételni, ezt azonban személyes magánügyemnek tekintem, s inkább meg sem szólalok. Egyébként nem ismerek olyan épelméjű embert, aki legyalogolna hétszáz kilométert csak azért, hogy az utolsó kilencven kilométert busszal tegye meg Santiagóig. Valószínűleg erre a megállapításra jut a szomszéd ügyintéző is, aki elkéri zarándokútlevelem, majd rászól a velem foglalkozó hölgyre, hogy adja ki az okiratot.
Végtelen szomorúsággal ballagok kifelé, és elsősorban önmagamra haragszom, mert nem egy darab papírért tettem meg az utat, hanem önmagamért, a lelkemért, s teljesen felesleges időpocsékolás volt ezért sorbaállni. Most, hogy kezemben tartom az okiratot, nem lettem sem boldogabb, sem elégedettebb, és semmivel sem jutottam közelebb a céljaimhoz. Valójában a melegség hiánya fáj, az emberi szó hiánya, az emberi együttérzés hiánya, mégis mit vártam, a tömegeffektus itt is ugyanúgy érvényesül, mint a világ bármely nagyvárosában, ahol az önzés és a ridegség az úr.
Még mindig nem adom fel a reményt, hogy békére leljek, fáradó léptekkel kószálok az utcákon, s végül kijutok a hatalmas térre, ami Santiago másik nagy nevezetessége, hol hatalmas tömeg vár, harsány zene szól, a téren árusok kínálják portékáikat, szuvenírek minden mennyiségben, díszített zarándokbotok, kagylók, zarándokfigurák, a zarándokok ünnepelnek, magasba dobálják pólóikat, kitárt karokkal lefekszenek a földre, vagy egymást fényképezik. Néhányan már az autóbusz-pályaudvar felé szállingóznak, a hazatérésen gondolkodva. A hangos, fülsértő ricsajtól megfájdul a fejem, s szédülni kezdek. Egyetlen csendes zugot sem találok az egész városban, hol elmondhatnék egy imát, s az ujjongó tömeg közepén hirtelen rámtör egy rossz érzés, a reménytelenség, s a céltalanság érzése, a kívülállásé és a hontalanságé, nem találok egyetlen okot sem az ünneplésre, s nem tudom hova menjek, hogy végre békére leljek. Irigylem azokat a zarándokokat, akik most boldogan, és elégedetten térnek haza a fárasztó zarándoklat után.
Nem tudom, hogy kerültem ide én is a pályaudvarra, de most itt vagyok, s a hazakészülő zarándokokat figyelve, óriási kísértés tör rám. Hatvankilenc euró Barcelonáig az autóbusz, s már ma délután indul egy, s még maradt annyi pénzem, hogy repülőjegyem korábbra tételével visszajussak Budapestre. Két nap múlva már ott lehetnék, de utána mihez kezdjek? Menjek vissza a könyvesboltba, üljek a számítógép elé, s játsszam, mintha mi sem történt volna?
A teljes elveszettség érzése kerít hatalmába, a sárga nyilak véget értek a katedrálisnál, s az életemből is eltűntek, Isten arcát pedig eltakarja előlem a tömeg moraja, a fülsértő hangzavar. Már tudom, ennek a kegyetlen próbának az előérzete kerített tegnap hatalmába, de nem látok kiutat.
A próbatételre gondolok, s ekkor eszembe jut, ha valóban próbatételről van szó, akkor a döntés még mindig az én kezemben van, s még nincs minden teljesen elveszve. Hátat fordítok a pályaudvarnak, s lassan elindulok vissza a városközpont felé. Az egyházi, ingyenes szálláshelyek dugig beteltek, de már nincs is maradásom, s ekkor villámcsapásszerűen tudatosul bennem, én még mindig zarándok vagyok, s a zarándoklatom még korántsem ért véget. Fisterráig még kilencven kilométernyi gyaloglás vár rám.
Újra visszamegyek a katedrálishoz, ezúttal határozott céllal, a sárga nyilakat keresve, hogy folytatni tudjam utam. Hosszas keresgélés után végül feladom, s beletörődöm, a sárga nyilak mindegyike csak a katedrálisig vezet, onnét tovább nem. Zarándokutam azonban nem adom fel ily könnyen, ha szemem nem is látja őket, a sárga útjelzők már a szívembe vannak vésve, s rá fogok találni az útra.
Megacélozom testem és lelkem, és határozott léptekkel elindulok a délutáni forróságban. Térképem ugyan nincs a további útra, mégis ismerem a következő megállót, a kis falu neve Negreira. Minden utcakereszteződésnél kérdezősködöm, s végül sikerül elvergődnöm a külváros nyugati részéig.
Santiago eme része teljesen más arcát mutatja. Beton, beton hátán, melyből ömlik a forróság, a közeli autópályáról pedig benzingőz szaga száll a levegőben. Ideje felfrissülnöm, s végül rábukkanok egy vendéglőre, az ajtaja azonban zárva, dacára annak, hogy nyitva feliratú táblácska lóg a kilincsen. Bekukkantok az üvegajtón, a helyiségben hangosan szól a tévé, a csapos pedig egy széken ülve alszik. Zörgetek, kiabálok, de hasztalanul, s végül egy újabb táblán akad meg a szemem, melyre kiírták az esti focimeccs közvetítését. Este nyolc órakor Real Madrid – Athletico megy a tévében. Most már mindent értek. Ezt az alakot este nyolcig, még ítéletnapi harsonaszóval is nehezen lehetne felébreszteni, ezért továbbmegyek.
A kis közjáték most némi vidámságot cseppentett acélos keménységembe, s ettől az önbizalmam is kezd visszatérni. A néptelen utcák ellenére mindig találok valakit, kitől útbaigazítást kérhetek. A város szélén egy csendes aszfaltútra irányítanak, s rövid ideig tartó gyaloglás után egy elmosódott sárga nyilat találok, mely befele mutat, a mellettem lévő erdőbe. Hatalmas szívdobbanás remegtet meg! Csak nem?
De igen, s valóban néhány lépés megtétele után ott állok az ismerős kilométerkő előtt, rajta a szívemhez oly közelálló kagyló jelével. Térdre rogyok előtte a megkönnyebbüléstől, áhítatos lélekkel megcsókolom, és zokogni kezdek. Könnyeimmel eltávozik belőlem a magamra erőltetett keménység, lágyságommal visszatérnek érzelmeim, melyek közül most a hála áll az első helyen. Ez a kis ösvény jelenti számomra az egész életet, a biztonságot, a reményt, minden egyes leágazás, mely eltérítene ettől az ösvénytől, tévútra, s végül a halálba vezetne.
Minden egyes útba ejtett kilométerkő előtt keresztet vetek, könnybe lábadt szemmel gyalogolok, mert látom a reményt ezekben a kilométerkövekben, mik egyre sűrűbben szegélyezik utamat. Néhány százméterenként dobogtatják meg szívemet, pedig tulajdonképpen mik is ezek, egyszerű kődarabok, s mégis többek ennél, az utolsó szalmaszálat jelentik egy fuldokló számára.
Elönt a boldogság, nem számít hova vezet ez az út, merre visz, a lényeg, hogy rajta vagyok, a távolban esőfelhők gyülekeznek, de mit számít most eső, hideg vagy sár, nem számít hol ér az éjszaka, amikor a jó úton járok, a saját utamon. Ezen az úton nem érhet semmi baj, mert tudom ki az, ki vigyázza minden léptemet. Nem jár most ezen az úton senki más, csak mi ketten, én és Ő, s ez számomra bőven elegendő. Keleten esőfelhők gomolyognak, előttem nyugaton a nap süt, a remény napja.
Egy pihenőhelyhez érkezem, s itt megállok éjszakára. Egy kőasztal, körülötte padokkal. A kőasztal lesz most az odvam, az esőköpenyem kifeszítem az oldalára, védelmül az eső ellen, én magam pedig bekúszom az alacsony kőasztal alá. Ma éjszakára ez a menedékem, s nem ajánlom egyetlen állatnak sem, hogy ugyanezt a helyet szemelje ki magának, mert ma éjjel nem osztozom meg rajta senkivel.
