Augusztus 22. Portomarin
Hajnali ébresztő. A házigazda bejön az alvóterembe, felkapcsolja a villanyt, majd mély, öblös hangján elkiáltja magát: Buenos diás! Zúgolódva dörgölöm ki az álmot a szememből, odakint sötétség honol, majd zarándoktársaimmal együtt kapkodva csomagolok. A katonaságnál volt részem legutoljára ily „gyengéd” ébresztésben.
A városkában tanácstalanul álldogálok a sötétben, a toronyóra világító számlapja reggel hatot mutat, még legalább másfél óra, mire Európának eme nyugati csücskében világosság váltja fel a sötétséget. Gyalogolni még nem tudok, s inkább csak sétálgatok a néptelen utcákon, a kihaltságot csak néha töri meg egy-egy mellettem elsiető zarándok. Legnagyobb meglepetésemre egy nyitva tartó vendéglőre bukkanok, ám meglepődésem tovaszáll, amint bekukkantva az üvegajtón, zarándokokat látok üldögélni az asztaloknál, kik mogorva, álmos arckifejezéssel kavargatják kávéjukat. A tulajdonos ügyesen alkalmazkodott a samosi zarándokszállás katonás ébresztéseihez, amit egyáltalán nem bánok, mivel néhány pillanat múlva, már én is azzal foglalatoskodom, mint a többiek, s morgolódva várom, hogy felkeljen végre a nap.
A napkeltére még várnom kell egy ideig, mivel odakint elered az eső, újabb adalékot adva lehangoltságomhoz. Még reménykedem egy ideig, hátha futó zápor csak, mi végigsöpör most a vidéken, végül sóhajtva felkelek, s beletörődöm az újabb esős napba. Második napja gyalogolok Galíciában, és második napja esik, s így, a bakancs és az esőkabát válik mindennapos, s nélkülözhetetlen ruhakellékemmé. Lehangolva lépegetek a lassan áztató esőben, az út hamarosan egy erdőben folytatódik, s újra a hideg és a sár állít próba elé. Ilyen időben az emberek otthon, a családi tűzfészeknél melegednek, a vígan lobogó tűz mellett, s történeteket mesélnek egymásnak. („A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”)
És te vándor? Neked mi marad? Melegedj a belső tüzednél! Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem megvetendő. Minden tűz kialszik egyszer, de az a belső tűz, amit Ő táplál, nem alszik ki soha. A valódi otthonom így mindenhova magammal vihetem, és így el sem veszíthetem soha.
Aprókat lépegetek a sárban tocsogva, sietségre semmi okom, mivel Sarriától még hosszú tizenkét kilométer választ el. Újra taizéi dallamok jutnak eszembe, s ezúttal nem töredékek, hanem egy egész versszak, s énekelni kezdek.
„Ó halld meg Uram! Ó halld meg imám!
Kérlek, jöjj, válaszolj!
Ó halld meg Uram! Ó halld meg imám!
Kérlek, tekints reám!”
Szünet nélkül énekelek, hol hangosan, vagy csak magamban dúdolgatva, de nem tudom abbahagyni. Mint a tartós elemmel működő játék, amit egyszer felhúznak, én is csak ismételgetem újra, és újra. Lemerülni nem tudok, mivel az elem, amellyel működöm, nagyon is tartósnak bizonyul.
A kilométerek fogynak, a lehangoltságomat pedig csendes beletörődés váltja fel, amiben ott bujkál a bizalom. Nem is beletörődésnek, inkább belenyugvásnak mondanám, a dolgok elfogadásának, az élethelyzet elfogadásának.
Kemény próba elé lettem állítva, de azt hiszem, nem véletlenül kaptam tőle e próbát. Mindennek oka van, még akkor is, ha nem találom a magyarázatot, jelenleg csupán egy dolgot érzékelek biztosan, az éltető napfény nélkül, a gyaloglásom sem a régi, és a kimerültség jeleit kezdem érezni magamban. A mélyúton egy hatalmas fára bukkanok, melynek védelmében aprócska száraz hely hívogat pihenőre. A hátizsákkal együtt valósággal lehuppanok a földre, és csupán a hideg az egyetlen kényszerítő erő, mely most időben gátat szab a siestámnak.
Néhány óra múlva az eső ugyan eláll, de a felhőzet csak nem akar felszakadozni, s az éltető napfényre így várnom kell még egy ideig. Sarriában újra embertömegbe kerülök, a két párhuzamos út egyesül, s lassan hömpölyög a zarándokfolyam az óceán felé. Én is hömpölygöm velük együtt a zarándokszállásokig, melyek felszippantják a tömeg jelentős részét, ám még így is marad délutánra épp elég zarándok. A csendes délutáni gyaloglások így véget értek, de nem bánom, beletörődöm ebbe is, s én is sodródom tovább a tömeggel Santiago felé, mintha nem lenne más célom, csak beérni Santiagóban a katedrálisba.
A napfény nélküli, délutáni gyaloglásom vánszorgásra hasonlít, kilométerenként kell pihennem, egyedül a kagyló jelével díszített kilométerkövek öntenek belém lelket, melyek a hátralévő távolságot jelzik Santiagóig. Már csak 108 km a hátralévő távolság, csak 107, már csak 106 km-t kell kibírnom a célig, mondogatom magamnak, s valójában nem tudom megfogalmazni, miből is áll pontosan ez a cél, és inkább nem gondolok rá. Oldódj csak fel a tömegben, és akkor gondolkodnod sem kell!
Már benne járok a késő délutánban, amikor végre kisüt a nap, s vele visszatér a jókedvem. Újra rácsodálkozom az egyszerű dolgokra, jókat derülök az aszfaltút mellé kitett figyelmeztető jeleken, melyek teheneket ábrázolnak piros háromszögben. Az otthoni kresszkönyvek hiányosak ebből a szempontból, ám hamarosan jogosnak érzem a figyelmeztető jelzéseket, amikor egy pásztor nélkül ballagó tehéncsordával kerülök szembe, kik békésen ballagnak hazafelé az úton.
Az út mentén szederbokrok kínálják gyümölcseiket, az érett, zamatos szedrektől felfrissülök, ugyanakkor egy figyelmeztető csengő is megszólal bennem. Hamarosan itt az ősz, a meleg, és a forróságok időszaka elmúlik, egyre többször kell számítanom hidegre, és nekem nincs meleg ruházatom. Hagyom elszállni a gondolatot, és inkább élvezem a meleget, az újra néptelenné vált utat, már csak egyetlen lány siet el mellettem, időnként megáll néhány pillanatra, a fényképezőgépével kattint párat, majd rohan tovább. Újra egyedül. Különös érzés olyan úton járni, ahol néhány órával azelőtt még embertömeg hömpölygött.
Az este közeledtével ismét visszatér az erőm, bátrabban lépegetek, és az énekhangom is újra megtalálom. Tekintetem a nyugaton lassan alábukó napra emelem, a szívemben bizalom, a lábaimban új, friss erőt érzek, miközben tudom, bármi történjék is, nekem tovább kell mennem. Az utolsó öt kilométert, nagyokat lépve, szinte száguldva teszem meg Portomarinig, ám a város előtt még egy újabb csoda vár rám, a Mino folyó, mely nem afféle aprócska kasztíliai folyó, szélességében a Dunával vetekszik. Ahogy elnézem méltóságteljes hömpölygését, hatalmas megrendülést érzek, mert tudom, ez a folyó hamarosan az óceánba ömlik, abba az óceánba ahova én is tartok, s talán nekem is így kéne tennem. Békésen, és méltóságteljesen engedni, hogy lábaim célba vigyenek, és végre én is megpihennék az óceánban. Nem tudom, a naiv vágyakozás mondatja-e velem ezt a gondolatot, miközben lassuló léptekkel haladok keresztül a hatalmas hídon, mely mögött, a dombtetőn ott fürdik az alkonyi napfényben Portomarin, egy város a sok közül, melyeken keresztülhaladtam, ahol épp csak megpihentem, mert végül mindig tovább kell mennem.
Ragyogó szemekkel, ugyanakkor mégis égő szomorúsággal haladok keresztül az utcákon, mert ez a város is hamarosan magam mögött lesz, mint a többi, és az emberek is magam mögött lesznek mind, kivétel nélkül. Talán ez a legfájóbb ebben a szomorúságban.
A zarándokszállás felé lépegetek, nincs bennem semmi várakozás, és már vágyakozás sem. Ilyen későn a szállások már mind beteltek, csak épp benézek, és megkérdezem az asztal mögött ülő srácot, ugye nincs hely, s amikor bólint, már épp indulnék is tovább. A szállásadónő jön ki a belső helyiségből, s nagy meglepődésemre odahív magához. Az alvószobába vezet, és rámutat egy üres ágyra. Látom a szemén, hogy tudatosan tartotta fenn ezt az ágyat, mert várt valakit, de nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő személynek tartotta fenn. Nem én vagyok az, kire vártál, és ha tudnék annyit spanyolul, meg is mondanám neki, de amikor a szemeibe nézek, ezekbe a tiszta tükrökbe, szemernyi kétséget sem látok benne, és én is csak a szemeimmel mondok köszönetet.
Csak fekszem szótlanul az ágyon égő szemekkel, és arra gondolok, holnap tovább kell mennem, de ez a búcsú fájdalmas lesz, mert itt jót tettek velem.
