Augusztus 16. San Martin del Camino
Rengeteg alvás után frissen és kipihenten ébredek, s azonnal megkezdem újabb napi gyaloglásomat. Ötödik napja tart immár rettenthetetlen menetelésem, melynek úgy hiszem, célja van. A test fájdalmaira gyaloglással válaszolok, és a lélek kétségeire szintén gyaloglással válaszolok. A gyaloglásban találtam meg a fegyvert, mi képes átlendíteni holtpontokon, mivel rájöttem, akkor is tudok előrehaladni, amikor éppen nem hiszek, s nincs látható cél, figyelő tekintetem előtt.
Mai legfontosabb felismerésem éppen saját gyengeségem elfogadása. Elfogadom, hogy egy gyenge testbe teremtettél, kitéve az elemek szeszélyeinek, a betegségeknek, a fáradalmaknak. Határozott korlátok közé születtem, s lelkem ugyanilyen törékeny és gyenge. A hit és bizalom szakaszait, felváltja a hitetlenség és kétségbeesés. Az erőt felváltja az erőtlenség, de végül az erőtlenség is újult erőre kap.
Világunk éppoly törékeny, mint mi magunk, minden véges, és ezen a világon semmi sem végtelen, megszületünk és meghalunk, de épp ez a törékenység rejti a legnagyobb erőt, mert nemcsak a jónak, a rossznak is vége szakad egyszer, s erre bizton számíthatok. Nincs a kétségbeesésnek oly mélyen gyökerező formája, mely képes lenne túlélni e világ törékenységét, vége szakad egyszer, mint itt mindennek.
Korábban küzdöttem a kétségbeesés ellen, ma megértettem, legyőzni nem tudom, csak túlélni, s most épp a gyaloglásban, az előrehaladásban találtam meg az áthidaló megoldást, mely képes átjuttatni a mélység szakaszain.
Te úgy teremtettél meg, hogy képes legyek együtt élni ezzel a „gyengeséggel”, s most érzem, a gyaloglás újra bevált, mert az elmúlt napok kétségekkel teli időszakait, újra bizalom váltja fel.
Végre megpillantom Leónt, a városok óriását, s most megértem a rengeteg politikai célzatú grafitit. Egy ekkora város, hol királyokat temettek el, s lépten-nyomon a múlt dicsőségébe botlik az ember, méltán akar külön tartománnyá, és tartományi székhellyé válni. A múlt dicsősége azonban elmúlt, s engem egy táblácska figyelmeztet, már csak 300km a hátralévő távolság Santiagóig, számomra ez a jelen, s oly mámor kerít hatalmába, melytől bátrabban és magabiztosabban lépegetek.
Magabiztosságom tiszavirág-életűnek bizonyul, a nagyvárosban ismét eltévedek. Minden sárga nyíl egy-egy alberguébe vezet, mintha csak szálláshelyek lennének ebben a városban. A város incselkedik velem, maradásra ösztönöz, és sehogy sem engedi megtalálni a rajta keresztülvezető utat. Ilyen körülmények között elmegy a kedvem a városnézéstől, és amikor végtelen kóválygások után már harmadszor érek vissza ugyanazon albergue elé, kezdek elbizonytalanodni.
Két lányt látok kilépni a szálláshelyről, és mivel zarándokoknak nézem őket, követni kezdem őket. Ők biztosan tudják az utat. Ismét csalódás a kenyerem, és a buszállomáson, ameddig követtem őket, döbbenek rá, a saját útjukat ismerik, de nem az enyémet, és embereket követve, soha nem fogom megtalálni a saját utam.
Elindulok hát nyugat felé, kínosan ügyelve arra, hogy mindig a bal arcomat süsse a nap, és amikor sikerül átérnem a folyó túlsó oldalára, a sárga nyilak nélkül is érzem, lassan kikeveredem a nagyváros dzsungeléből. Eltűntek mellőlem a camino útjelzői, s mégsem esem kétségbe, még csak nem is bizonytalanodom el, ez a bizalom, amire most rátaláltam, nem belőlem ered, és nem is a környezetemből, hanem odafentről. Nem tévedtem el, mert határozott irányban, nyugat felé, a célom felé haladok, függetlenül attól, hogy látom-e a biztonságot adó útjelzőket, avagy sem.
Eltévedni a nagybetűs életben is lehetséges, a megszokott és kényelmes környezet ellenére, az ismerős arcok, a bíztató rokonok és barátok ellenére. A valódi biztonságérzet oly mélységben lakozik, hogy az már odafenn van, és nem idelenn. Először lefele kell haladni a saját mélységeim felé, és utána nézni felfelé, ha e nélkül teszem meg, nem látok odafenn mást, csak felhőket, és vibráló levegőt. Most azonban mást látok. Olyasmit, mi ellene mond minden logikának, mert a bizonytalanság kellős közepén is biztonságot ad, és a legnagyobb viharban is menedéket.
Nem lepődöm meg, mikor újra rámtalálnak a sárga útjelzők. Igen, ők találnak most rám, mert nem én kerestem őket, és a messzi távolban a hegyek is rámtalálnak, várnak és hívogatnak, mert dolgom lesz velük, valamikor a jövőben.
Lassan a sárga nyilak válnak számomra a megszokott és kényelmes környezetté, az élet kereteivé, amit az otthon, és a biztos munkahely szokott általában nyújtani, és a távoli hegyek most rokonaim és barátaim, kik bíztatnak, s mégsem ezek adják valódi biztonságérzetem. Ez a biztonságérzet törékeny még, nincsenek illúzióim, kemény időszakok várnak még rám, amíg sikerül megerősödnie, s állandó társamnak mondhatom majd, valamikor a jövőben.
Újra végiggyalogolom az egész napot, s megint a szálláshely talál rám, anélkül, hogy keresgélnem kellene. Negyven kilométer fáradtsága a lábamban, de nem számít, mert most hiszek, és végre a pénzemet sem számolgatom.
