Augusztus 17. Murias
A mai nap más, mint a korábbiak. Egyelőre véget ért a kemény, testet és lelket kimerítő menetelés, és újra békésen, a magam tempójában haladok az úton. Most béke és nyugalom tölti ki testem, de vajon ez valódi béke, vagy csupán belefáradtam a korábbi kétségekbe és feszültségbe. Nem tudhatom, és nem tudhatom azt sem, mostani bizalmam tartós marad-e, vagy ez is egy szalmaláng. Egyet azonban biztosan tudok. A bizalomért újra és újra meg kell küzdenem. Néha könnyebb ez a küzdelem, és néha vérrel és verejtékkel telített agónia. Mennyivel könnyebb lenne, egyszer megküzdeni valamiért, majd békésen pihenni a babérokon, ősrégi vágya ez az embernek, mely folyton megjelenik a mesékben és a regényekben, és most is jelen van bennem valahol mélyen eme naiv vágyakozás. A gyermek, aki újra gyermek akar lenni.
Egyelőre megelégszem kivívott bizalmammal, és megállok Orbigóban egy kávéra. Különös. Most nem zavar a zajongó asztaltársaság. Ugyan most is idegen számomra, és kívülállóként szemlélem, de mostani békémet nem tudja megzavarni, ahhoz nem férhet hozzá.
Az út végre elválik az autóúttól, és ismét az a csendes camino, melyet annyira szeretek. Egy kis dombtetőn lepihenek, és újra meglátogatom benső énemet. A hely vendégszerető. Ismét látom a zöld lugast, és a forrást, a barlang falai már szinte nem is látszanak, annyira tágasnak érzékelem a helyet, és világosság tölti be a teret, noha a fény forrását nem tudom felfedezni. A bejárat előtt fákat látok, majd a benső énemhez fordulok, ki egy sziklán ül a forrás előtt, a szemei csukva, épp meditálás közben látogattam meg. Már nem csupasz. Piros tóga borítja testét, melyet az ókorban viselhettek az emberek, a lábain saru, a kezében pedig egy hosszú, egyenes zarándokbotot tart. Leülök mellé, és megpihenek. A béke, mi betölt, itt sokkal erősebb, s ezáltal Teremtőmet is közelebb érzem magamhoz. A bizalom ezen a helyen élő hitté válik, s szeretném a végtelenségig elnyújtani a pillanatot, hogy ne kelljen visszatérnem oda, ahol újra kétségek, és küzdelmek végeláthatatlan sora vár rám.
Egy érintést érzek a karomon, benső énem fogja meg kezemet, hogy visszarántson a jelenbe, én felpillantok, és döbbentem bámulok a bejárat elé, mivel a fák eltűntek, és hatalmas hegyeket látok odakint. Égbe törő hideg csúcsokat, melyeket még soha nem láttam, és valami megfoghatatlan fenyegetést, vagy félelmet, melyet sem megragadni, sem felismerni nem tudok. Benső énemre pillantok, aki szemeivel szomorúan néz rám, egyetlen szót sem szól, csak bólint egyet a fejével, mi olyan érzés számomra, mint egy rám váró ítélet, vagy feladat, ami a jövőben vár rám. Visszapillantok újra a bejárat felé, de a hegyek időközben eltűntek, s én újra a dombtetőn találom magam egyedül.
Elmélyülten folytatom utam, s miközben a zarándokok lassan lehagynak, újra egyedül lépegetek, magamba mélyedve, erdőn, mezőn, dombokon keresztül. Egy domb tetején megállok, szétnézek, és visszatérek révületemből. Istenem! A hegyek időközben óriásira nőttek, és egyre közelednek. Már nem is én rohanok feléjük, ők közelednek hozzám kinyújtott karral, de nem ismerem fel őket, belső énem az imént, más hegyeket mutatott. Innét már nincs visszaút! A fizikai cél oly közel, ezzel szemben lelki céljaim még mindig megfoghatatlanok, s ez bizonyos rémülettel tölt el. A rám váró feladatokon elmélkedem, s azon, mit az út során eddig tapasztaltam.
Az eddigi legfontosabb tanulság, hogy fölösleges túl sokat aggodalmaskodni, a szállás, az élelem és a víz miatt, kétségbeesni a fizikai nehézségek megoldhatatlanságán, mert ezek a gondok mindig megoldódnak valahogy. Amikor az én erőm véget ér, Ő avatkozik közbe, s kipótolja azt, ami még szükséges. De csak ennyit! Mindig annyit segít, amennyire épp abban a pillanatban szükségem van, semmivel sem többet. Mégis, eme alapszükségletek kitölthetnek egy egész emberi életet, s még hátravan az utódokról való gondoskodás és nevelés. Homályosan érzem, nem ez az út vár, de hogy milyen feladatok várnak még rám, azt nem tudhatom. Hiszem, hogy nem véletlenül születtem, hanem céllal, és ha a célt nem is tudom, valamit kezdenem kellene az életemmel. Egy pillanatra belém villan a benső énem kezében látott zarándokbot, és megrémülök, mert az a zarándokbot túlmutat a mostani caminón, jelentése súlyos, és olyan feladatokat szimbolizál, melyhez én túlságosan kicsinynek érzem magam. Ilyen feladatokra csak azok a tanítványok voltak képesek, akik Jézus korában éltek, én soha nem nőhetek fel hozzájuk. Feladták mindenüket, amijük csak volt, s elindultak egy ígéret nyomán, mert hittek abban az emberben, aki több volt, mint ember.
És mit tettem én? Feladtam mindenem, amim csak volt, a régi életemet, s elindultam egy ígéret nyomán, mert hittem abban, hogy rátalálhatok arra az emberre, aki igazán vagyok. És most itt vagyok. Szeretnék lefeküdni a földre, és zokogni, de nincsenek könnyeim, s inkább befelé sírok. Aztán eszembe jut, hogy Ő jobban ismeri az erőmet, hogy mire vagyok képes, mint én magam, s csupán olyan feladatokat szán nekem, amit képes is leszek elvégezni. Ettől a gondolattól megnyugszom, sőt ebbe a gondolatba kapaszkodom, és nem eresztem sehova. Lezárom magamban a további gondolkodást, folytatnom kell utam, mert az edénynek, mi bennem van, ki kell ürülnie, és meg kell tisztulnia.
Az utolsó domb, és az utolsó fennsík. Hátam mögött egy hatalmas kőkereszt, előttem Astorga, és Astorga mögött a hegyek. Indulok lefelé, s velem együtt lépked benső énem is. Astorga, a díszes katedrálisával, középkori templomaival, római kori múzeumával, hemzsegő turistáival, méregdrága éttermeivel és kávézóival, nem az a hely, hol babér teremhet számomra. Ezek a csodák nem ejtenek rabul, s eszembe jut régi álmom, amikor azt feleltem Moliérnek, a katolikus vallás nem erről szól. Vallás csak addig létezik, ameddig a hit, remény és szeretet, ha ezek meghalnak, meghal a vallás is, de eddig minden korban születtek olyan emberek, akik válaszoltak a Teremtő hívására, még a legsötétebb korokban is. A vallás tulajdonképpen a Teremtőnek adott egyfajta válasz, s egyáltalán nem mindegy, milyen választ adunk mi a Teremtő hívására. Ez már a mi felelősségünk. A camino is csak addig létezik, amíg lesznek emberek, kik megtöltik élettel, s most már az én életem is itt van, a többieké mellett, kik előttem jártak, s hozzáadtam az úthoz azt a keveset, amit tudtam, a saját életem lényegét.
Megkérdezem benső énemet, menjünk-e tovább, s ő rábólint, menjünk. Az út vár, s vele a jól ismert, és szeretett délutáni gyaloglás. A léptek ilyenkor már lassulnak a fáradtságtól, de nem baj, a délutáni napfény az, melyben a nyugati égtáj, ragyogóvá válik, s az én utam pontosan arra vezet. Muriasban vár a szendvics és a pohár bor, melytől új erőre kapok, a falucskán túl vörös agyagos dombok láncolata húzódik, hosszú, hullámzó fűvel, virágokkal, gyér bokrokkal és törpe fákkal, mely ideális az éjszakázásra.
