Augusztus 11. Itero de la Vega
Semmi nem változott a tegnaphoz képest. Csigalassú előrehaladás a tűző napon, ugyanazok a kétségek, ugyanaz a szomorúság, nincsenek képek, sem érzések, csak a végtelen, poros út, s egy kiaszott múmia, aki némán vánszorog előre, mert elveszítette a hangját. Szinte végtelennek tűnik az a kilenc kilométer, mely elválaszt Castrojeriztől. Mindenütt néma csend, kívül is, belül is hallgat minden, és odafentről sem hallok hangokat. Mintha minden megszűnt volna rajtam kívül, s az üres, semmitmondó csend már kezd elviselhetetlenül fájni. A magány éhsége pontosan olyan, mint a gyomor éhsége, falni akar, hogy betöltse a benne támadt ürességet. Immár harmadik napja nem szól hozzám senki, s én sem szólok senkihez, s nincs mivel elűznöm éhségemet. Már ez a köszönés: „Buen Camino!”, is olyan semmitmondóvá vált, nincs mögötte tartalom, csak egy morgás, mely arra még jó, hogy megrezegtesse a berozsdált hangszálakat. Eszembe jutnak az út elején megismert zarándoktársak, felidézem arcukat, beszédüket, ezzel is csak magamat kínzom, minél többet gondolok rájuk, annál elviselhetetlenebb az éhség, az egyedüllét.
Castrojeriz. Itt aztán részese leszek a zajnak, a kocsmában hangoskodó, nevetgélő asztaltársaság, a legtávolabbi sarokba űz, ahol gyomrom éhségét sikerül csillapítanom, ám lelkem továbbra is éhes marad, s most rá kell döbbennem, az üres csendnél elviselhetetlenebb az üres zaj, s a magánynál is elviselhetetlenebb, a semmitmondó társaság. Nem értem, miért csodálkozom ezen, egy nagyvárosból jövök, ahol az emberek tökélyre fejlesztették a semmitmondást, s még nevet is adtak neki: udvarias társalgás. Lehetne a neve: lélektelen társalgás, ilyen üres beszélgetésekkel telik el egy egész élet, s ha lenne olyan rostám, mely képes lenne szavakat rostálni, nem sok minden akadna fenn elmúlt életemből, pelyva az egész.
Most már elviselhetetlenül fáj, s én nemigen tehetek mást, engedem, hadd fájjon! Délután fel a hegyre, s én még tartom magam. Nem értem, honnan e tartás, mintha a gyaloglás, a mozgás lenne az egyetlen, mely egybetartja ezt a szétfolyni készülő tömeget. Hegy után végtelen völgy, sehol egyetlen fa, csak a forróság katlana, s ebben a forróságban értem meg, a fájdalmat nem tudom legyőzni, csak túlélni. Milyen sokat tanulhatnék a régi öregektől, akik túléltek két nagy világháborút. Volt akinek sikerült, s volt akinek nem. Mégis a felmenőim túlélték, különben nem lennék itt, s ha egyebet nem is örököltem, a túlélést igen, ami itt kell legyen a génjeimben. A kínzó magányt sem lehet legyőzni, csak túlélni, csakúgy, mint a gyászt, a veszteséget, a kísértéseimet, és a mai napot.
Megérkezem a Pisuerga nevű folyócskához, mely elválasztja Burgos megyét Palenciától. Valahol félúton lehetek, ám céljaimat nem érzem közelebb, továbbra is elérhetetlen messzeségben rejtőznek, ködbe burkolózva. Talán rossz kérdéseket tettem fel. Talán olyan kérdéseket tettem fel, melyekre valójában nem is várok választ.
Újabb kísértések részeként pénzszámolgatáson kapom magam. 452 euróm és 50 centem maradt, ami annyit jelent, hogy több mint felére olvadt aprócska tőkém. Újra és újra megszámolom, le is írom, de ettől nem lesz több, csak önmagamat kínzom az újabb aggodalommal. Ugyan mit érek vele, az elkövetkező néhány hetet kiszámíthatóvá tehetném, egy egész életet viszont nem. A jövőm továbbra is ismeretlen, bizonytalan és kiszámíthatatlan, ám hiába próbálom elhessegetni, az aggodalom marad, s én nem tehetek mást, ezt is túlélem valahogy.
Elhagyom a következő kis falut, melynek neve Itero de la Vega, s az erdő szélén alvásra való helyet keresek magamnak egy kis mélyedésben. Lefekvés előtt még megvárom a naplementét, de még mielőtt álomra hajthatnám fejem, feltámad a szél, s távolról gyanús morajlásra leszek figyelmes.
Úgy kezdek kapkodni, mintha láthatatlan óriás rázott volna meg erőteljesen. Magamra rántom a bakancsom, a cipőfűzővel nehezen boldogulok, remegő kézzel keresem a lyukakat, újabb mély fenyegető mordulás, melyre összerándulok. Egyre közeledik a vihar. Mire összetekerem a hálózsákom, felveszem az esőkabátom, és menetkész állapotba hozom magam, rámsötétedik. Sem megijedni, sem gondolkodni nincs időm. Elindulok előre az úton, a vaksötétben botorkálva, a mögöttem lévő falu két kilométerre, az előttem lévő háromra, a nyugati égbolt fekete, időnként villámok jelennek meg, mint haragvó sárkányok, s tűzvörösen világítják meg az eget, és a földet, éles csattanás kíséretében. A kísérteties fényben igyekszem felmérni az előttem álló utat, majd megint vaksötét, és újra villámok, s én pontosan ezek felé a villámok felé menetelek előre az úton.
Már nincs szükség botorkálásra, a villámlás folyamatos, csak ez a kísérteties vörös fény ne lenne, úgy érzem magam, mintha Marsbéli tájon sétálnék. Minden egyes mennydörgésre összerándul a gyomrom, akárha gyorsliftben lennék, ami időnként meglódul lefele vagy fölfele. Így érezhették magukat távoli őseim, kik még a természetben éltek, s babonás félelemmel tekintettek e vad erőre.
Az egyik villámlásnál, egy sötét tömegre leszek figyelmes, s amint közelebb érek, örömteli csodálkozás árad szét bennem. Nini, egy kunyhó! Aprócska, fedett, talán 2, 5 x 2, 5 méteres, ablakai nincsenek, csak egy bejárati nyílás, de számomra tökéletes, mivel itt átvészelhetem a vihart. A padló döngölt föld, a végében rossz hordó, egy nyaláb régi nád, s egy kevés szemét. Időnként szerszámokat tarthat itt a gazda. Bevackolom magam a bejárat melletti sarokba, és hálát adok Istennek a menedékért. A vihar elvonul dél felé, én csak a szélét kapom, egy közepes zápor kíséretében.
Kis idő múlva lefekszem, de mintha motozást hallanék a kunyhó átellenes végéből, a hordó felől. Előveszem a zseblámpám. A fene egye meg! Hatalmas pókok mászkálnak a falakon, és egy egér kandikál ki a hordó mögül. (Talán patkány is van!) Pókocskáim, szépen osztozzunk meg a helyen, csak a mai éjszakára maradok itt, én itt leszek a bejárat mellett, ti a szemközti falon, és ne zavarjuk egymás köreit. Hiába beszélek, a hatalmas, dagadt pókok (biztosan emberhúson híztak meg), nem tartják be az egyoldalú megállapodást, csak mászkálnak mindenfelé. Mivel épp elállt az eső, idegességemben kimegyek a kunyhó elé, s rágyújtok egy cigarettára.
Azért ez mégsem járja, hogy nyamvadt pókok kiűzzenek az istenadta menedékhelyemről! Dúlva-fúlva visszamegyek a kunyhóba, és lefekszem. Aludni azonban nem tudok. Elképzelem, amint a pókok lassan megközelítenek, rámmásznak, bele a hajamba, a fülembe, az orromba, a számba… Elég! Felkapcsolom a zseblámpám, és újra a pókokra irányítom.
Ez már kezd nevetségessé válni. Egész éjjel mégsem éghet a lámpa, és aludnom is kellene néhány órát. De így? Kirámolok a kunyhó elé a búzatarlóra. Alulra laticel, rá az esőkabát, belebújok a hálózsákba, magamra húzom a cipzárt… és újra elered az eső.
Hogy az a…! Öklömmel dühösen megfenyegetem az eget! Jól van Uram, értelek. Méregzsákként pakolok vissza a kunyhóba.
Különösnek találom, hogy ebben az abszurd szituációban az Apostolok Cselekedetei jut eszembe a Bibliából, s azon belül Péter látomása, amikor egy lepedő ereszkedett alá az égből, benne a föld minden csúszómászójával, s közben egy hang arra bíztatta Pétert, hogy egye meg. Amikor Péter, érthető okból, vonakodott eleget tenni a felszólításnak, a hang újból megszólalt: Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak.
Ha jól belegondolok, a pókok is Isten teremtményei, és így semmi okom félni tőlük. Igen ám, de ha jól emlékszem, az a történet szimbolikus, egy sor teológus már végigrágta jobbról és balról, s arról szól, hogy a pogányok is megkaphatják a keresztséget, nemcsak a zsidók.
Nem lehetnének a pókok is szimbolikusak a szemközti falon? Ígérem, Uram, majd nagyon is valódinak fogom őket értelmezni.
Néhány pillanat múlva, újra a szemközti falra irányítom zseblámpám fényét, és szomorú belenyugvással veszem tudomásul, a pókok sajnos nem szimbolikusak, mozgásuk nagyon is valódinak látszik. Valószínűleg halálra lehetnek rémülve. Lássuk csak, hogyan élhetik át ők ezt a helyzetet. Hirtelen megjelenik egy hatalmas óriás, megzavarva békés nyugalmukat, s folyamatosan erős fénycsóvát irányít a falra, ami csak tovább fokozza a rémületet.
Igen, ostobaság azt gondolnom, hogy éjszakai póktámadásnak esem áldozatul, s a másnapi híradó, meghökkentő halálesetek rovatában szerepelek, mint szenzáció. Ilyen hírnévnek örvendeni egyébként sem vonzó számomra. Igen, a pókok sokkal rémültebbek, mint én, lekapcsolom a lámpát, belebújok a hálózsákomba, azért biztos, ami biztos, a hátamat fordítom a kunyhó belseje felé, tekintve, hogy felzaklatott idegeim nem könnyen hatódnak meg a logikus érveléstől, s végül sikerül is aludnom néhány órát.
