Augusztus 14. El Burgo Ranero
Megviselnek ezek a hirtelen hangulatingadozások. Napról-napra érzelmi mélypontok és csúcspontok váltogatják egymást bennem, ami előjele lehet annak, hogy közeledem saját korlátaim végéhez. Újabb nap a mélyponton, és újabb nap, amikor nehezen viselem a fizikai és lelki megterheléseket.
Minden egyes nap egy újabb próba, egy új küzdelem, és egy újabb kísértés, melyekből most a félbizalom visel meg leginkább, a félelemnek eme köztes állapota, amikor sem bízni, sem pedig nem bízni, nem merek, ehelyett inkább próbálom bemesélni magamnak, hogy én tulajdonképpen bízom.
Nem akarom a pénzem számolgatni, ennek ellenére gondolataim folyton a pénz körül járnak. Ismételgetem magamnak az egyedüllét fontosságát és hasznosságát, mely által fejlődik az önismeretem, mégis szenvedek a magánytól. Senki sincs itt, akit bevonhatnék egy játszmába, s így önmagamat sem tudom becsapni, és mivel nem tudok most bemesélni magamnak semmi pozitívat, semmi fennköltet, a fájdalom ismét eluralkodik rajtam.
León megyében járok, az út mentén hemzsegnek a graffitik, többségük politikai tartalmú, ám találkozom eggyel, mely valósággal szíven üt: Camino de Marketing. Az üzleti szellem, mely egyenesen a zarándoklat lelke ellen indít alattomos támadást. Minden faluban és kisvárosban szembesülök ezzel a szellemiséggel, mindenhol, ahol pénzzel kell fizetnem, és hogy nem a szubjektív pillanatnyi lehangoltságom eredményezi a szomorú felismerést, bizonyítja a sok graffiti, mellyel egyre többször találkozom, s amit néma tiltakozásul festettek ismeretlen kezek a falakra. Camino de Marketing.
Azt hiszem, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedek. El Burgo Raneroban a vendéglőt messzire elkerülöm, a belülről kiszűrődő kocsmai hangzavartól, a részeg ricsajtól összerándul a gyomrom, s inkább megelégszem hideg ennivalóval a ma estére.
A szálláson sem különb a helyzet. Egyedül vagyok a rengeteg spanyol között, kik korántsem látszanak zarándoknak. Egy nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű középkorú férfi nagy hangon veszekedik a szállásadónővel. Nem értem a vita tárgyát, de talán jobb is, a hangnemből, és a hangerősségből ítélve elég vaskos durvaságokat vághatnak egymás fejéhez.
Elérkezik az éjszaka nyugalom és béke nélkül. „Zarándoktársaim” lármáznak, vihognak, a villanyt kapcsolgatják, serdülő kamaszok húsz-harminc éves emberek bőrébe zárva. Emberek, kik megrekedtek egy korai életszakaszban, s képtelenek felnőtté válni. Összehúzom magam az emeletes ágy legfelső részén, s megpróbálom kizárni magamból a külvilágot, és a sarkamba nyilalló fájdalmat egyaránt. Ez utóbbi különösen aggaszt. Miközben azon kezdek tűnődni, hova tűntek mellőlem az igazi zarándokok, kezdem visszasírni a szabadban alvásokat, s ugyanakkor kezdem értékelni az igazi egyedüllétet is.
