"...szűk ösvényén."

Mindannyian viselünk, vagy viseltünk terheket. Úgy hiszem, a terheket, származásuk alapján három csoportba tudom besorolni. Azt hiszem a legtöbb terhet tudatlanságból, elvakítva saját önzésünktől rakjuk rá másokra. Nagyon sok esetben, nem csak a következményekkel nem vagyunk tisztában, de még annak sem vagyunk tudatában, hogy terhet raktunk a másik emberre. A másik csoportba tartoznak azok a terhek, melyeket Istentől kapunk. Ezek lehetnek időlegesek, melyet valamilyen nevelési céllal rak ránk, s amint megtanultuk, amit kellett, ezek a terhek maguktól megszűnnek, de lehet állandó is, például egy velünk született betegség, vagy szervi elváltozás, ami nem köthető emberi mulasztáshoz, de ezeket is határozott céllal kapjuk, mivel ezekkel, a terhekkel együttesen kell fejlődni személyiségünknek, válik teljessé az életünk, a folyamat végén. Egyik kedves ismerősöm rámutatott, hogy a sátántól is kaphatunk terheket, és végiggondolva tapasztalataimat, igen létezik egy harmadik csoportja is a terheknek, melyek mögött gonoszság rejlik, ami lehet emberi, vagy ördögi gonoszság, de a lényegük ugyanaz. Ebben az esetben a terheket rakó személy tisztán látja tettei következményeit, hogy mit okoz a másiknak, de azzal már nincs tisztában, hogy ez a cselekedet benne magában milyen megkötözöttséget okoz. Ezen terhek célja, hogy a kiszemelt áldozatot reménytelenségbe és sötétségbe taszítsa.

Nagyon sokan vannak keresztények között, akik terheiket összetévesztik a kereszt viselésével, és helytelenül értelmezett fatalizmussal, áldozattá téve magukat, beletörődve sorsukba, végzetszerűen viselik terheiket. Azt mondják, viselik keresztjüket, de ugyanakkor a végzetre gondolnak, valami előre elrendeltetésre, amiből nincs menekvés. A kereszt viselése azonban teljesen más, és erre maga Jézus példája a bizonyíték. Ő a keresztjét, saját szabad akaratából, önként vállalta, szeretetből meghozott áldozatként az emberek számára. Ebben rejlik a megváltás titka. Tehát a teher viselése akkor válik keresztté számomra, ha önként vállalom, határozott céllal, szeretetből, egy másik emberért, vagy akár Istenért.

A saját terheim, melyektől hosszú, évekig tartó küzdelem után sikerült megszabadulnom, az első csoportba tartoztak. Még gyerekkoromban kaptam őket, és akik rám kötözték, nem voltak tisztában azzal, hogy követ kötnek a nyakamba, amit viselnem kell. Az évek során, a gonoszság is beférkőzött a terheim közé, reménytelenségbe és ürességbe taszítottak, sokáig még azzal sem voltam tisztában, hogy terheket cipelek. A legrosszabb ezekben, a terhekben, hogy nagyon könnyű végzetként gondolni rájuk, amiből nincs menekvés, pedig van. Önerőből nehéz, emberi vagy Isteni segítséggel azonban sikerül, ehhez azonban mi magunk is kellünk.

A legelső lépés talán az, hogy beazonosítjuk, milyen jellegű terheket cipelünk, és pontosan kitől kaptuk azokat, és nem elég fizikailag megszabadulnunk a tehertől, a lelkünkben hordozott kőtől is meg kell szabadulnunk, de ez hosszú folyamat.

A szerzetes egyedül élt tanítványával, egy kisfiúval, a természet világtól elzárt részén, egy apró kolostorban. Tanítgatta a kisfiút a világ dolgaira, a maga bölcsességére, s próbált belőle egészséges fát nevelni. Történt egy napon, hogy a kisfiú kiment játszani a vízmosáshoz, s fogott egy apró halat, rákötött egy követ, elengedte, s figyelte, hogyan küszködik a kővel a hal. Mivel nagyon mulatságosnak találta a dolgot, megcselekedte ugyanezt egy békával, és egy kígyóval is, s nagyokat nevetett a látványon. A szerzetes távolabbról figyelte, mit cselekszik a fiú, de nem szólt semmit. Éjjel, amikor a kisfiú aludt, rákötözött egy követ a hátára.

Felébredt reggel a fiú, kényelmetlenül forgolódott, mivel törte hátát a kő, s nagyon zavarta a mozgásban. Megkérte a mestert, hogy vegye le róla a követ, mivel nagyon rossz neki. A szerzetes megkérdezte: Hát nem ugyanezt cselekedted te is a hallal, a békával és a kígyóval? A kisfiú bűntudatosan hallgatott. A szerzetes tovább kérdezett: Mit gondolsz, mit érezhetett a hal, a béka és a kígyó, amikor rákötözted a követ? A kisfiú továbbra is bűntudatosan hallgatott.

Most menj, keresd meg a halat, a békát és a kígyót, és szabadítsd meg őket terheiktől, s akkor én is megszabadítlak téged a tiédtől, de vigyázz, mert ha időközben bármelyikük is elpusztult, ennek a kőnek a súlyát fogod viselni a szíved alatt egész életedben.

A fiú a kővel a hátán elvánszorgott a vízmosáshoz, s kereste a három teremtményt, kikre ő maga is követ kötözött. Megtalálta a békát, s megszabadította terhétől, a hal azonban időközben elpusztult a vízben, a kígyó pedig leesett a magasból, s összezúzódott a sziklákon. Amikor a kisfiú látta cselekedete következményeit, keserves sírásra fakadt.

(részlet, a „Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz” c. filmből)

Ismerek egy nőt, kire ugyanilyen terheket kötöztek olyanok, kik önzőségükből kifolyólag, valójában nem tudják, mit cselekszenek. Amennyiben ismerném személyesen ezeket, az embereket, az lenne a helyes, ha szembesíteném őket tetteik következményeivel, de mivel nem ismerem őket, nem tudom biztosan, mit tegyek.

Egy követ leoldottam róla, de vajon életben marad-e, a többi kővel a hátán, s ha igen, milyen élete lesz így? Vagy várjak, amíg Isten szembesíti őket tetteik következményeivel, s legyek tétlen? Vannak kétségeim, de mögötte ott lapul a bizonyosság, s lassan körvonalazódik előttem, mit kell cselekednem.

Történt egyszer, hogy ez a nő, akit ismerek, hosszas vívódás után elment egy lelkigyakorlatra. Egy kör alakú kápolnában szoktak összegyűlni a közös imára, elmélkedésre, de ismerősöm már az első alkalommal olyan rosszul lett, hogy kis híján elájult, s ki kellett mennie a teremből. Második alkalommal ugyanez a rosszullét tört rá, még hevesebb intenzitással, s már kezdett elkeseredni, mivel úgy érezte, értelmetlen volt eljönnie erre a lelkigyakorlatra. Beszélgetett erről a lelki vezetőjével, aki azt tanácsolta, próbáljon meg máshova ülni a kápolnában. A harmadik alkalommal már félve ment be a kápolnába, de ezúttal máshova ült, s csodálatos módon nem lett rosszul, s ráadásul úgy érezte, Isten megszabadította őt a terheitől. A lelkigyakorlat után azonban a terhek visszatértek, s nincs belőle szabadulás.

Megkérdeztem tőle, a rosszullét alatt pontosan hova ült a kápolnában? A bejárattól jobbra. Érdekes, s amikor helyet változtattál, hova ültél? A bejárattól balra. Nem lehet, hogy azért lettél rosszul, mivel férfi terheket vagy kénytelen cipelni? Szimbolikus értelemben ugyanis a jobboldal a férfi oldalunk, míg a baloldal a női. Ez így van – válaszolta – de mit tehetnék ellene? Tudom, hogy nehéz, de legközelebb, ha döntéshelyzetbe kerülsz, kérdezd meg magadtól, hogy nőként hogy cselekednél az adott szituációban? Szomorúan rám nézett. Már olyan régóta viselem ezeket, a terheket, hogy elfelejtettem, hogyan kell nőként gondolkodni.

Az életben nem minden esetben jönnek vissza, s teszik jóvá hibáikat, akik azokat elkövették, sőt vannak esetek, amikor hibát hibára halmoznak. Nekem sikerült leoldanom magamról a saját kövemet Isten segítségével, de neki sikerülni fog-e?

Vannak kétségeim, de mögötte ott lapul a bizonyosság, s lassan körvonalazódik előttem, mit kell cselekednem.

...viszont a helyes indokból meghozott áldozat olyan forrást fakaszt a lélekben, mely mindig tiszta vizet ad, és nem apad el soha.

Mit sem ér az a szeretet, mely nem képes áldozatot hozni a másikért.

Már három hónap eltelt a dobogókői lelkigyakorlat óta, az emlékek mégsem fakulnak, mivel léteznek olyan meghatározó élmények, melyek az idő múlásával új és új jelentéssel töltődnek, s oly erővel égetik magukat a lélekbe, hogy nem fakulnak meg soha.

Mintha tegnap történt volna a beszélgetésem Jézussal, amikor az imában megkérdeztem tőle, lehetnék-e a tanítványa, mire ő egyszerűen csak annyit mondott: igen. Mintha tegnap történt volna utam lefelé a szurdokba, mikor az ösvény elején megpillantottam azt a bizonyos fát, melynek szikla az alapja, s gyökerei oly erővel fonták át az alatta lévő sziklát, mintha eggyé vált volna vele. Csak álltam némán a fa előtt, s lassan megtanultam látni, mert nem elég nézni a világot, a belső szemnek is ki kell nyílnia, s látnia kell, felismerni mindenben az Isten keze nyomát, és ha egy embertársammal találkozom, látnom kell a valódi lelkét, mert csakis ily módon tanulom meg őt igazán szeretni. Az ösvény kanyarogva vezetett lefelé, a vége az ismeretlenség homályába veszett előttem, s miközben lassan kerülgettem a vihar által kidöntött fatörzseket, kezdett elfogni a félelem. Mert minden útnak van egy bizonyos pontja, ahol még visszafordulhatok, a saját erőmre támaszkodva visszaérhetek a kiindulópontig, az ismerős biztonságba, s a félelem akkor jelentkezik, ha ezt a bizonyos szakaszt elérem, s minden további lépéssel erősebb és erősebb lesz bennem. Az akadályok pedig nem múlnak, néha át kell másznom fatörzseken, vagy átbújnom alattuk, s a szakadék, a meredély is egyre félelmetesebb alattam. Még néhány métert, még egy kanyart, még néhány percet, mielőtt visszafordulnék, biztatom magam, s kezdek semmi másra nem gondolni, csakis az előttem tornyosuló akadályra, s lassan eljutok addig a pontig, ahol már nem akarok visszafordulni, s csodálatos módon, a félelem nemhogy erősödne bennem, de egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül teljesen eltűnik. Csodálatos paradoxon. Amikor elengedem a saját végletes kis elmémmel kiszámítható dolgokat, a saját magam épített menedékeimet, s egyedül a legnagyobb kiszámíthatatlanságba, az ismeretlenbe, magába Istenbe kapaszkodom, aki a legnagyobb rejtély előttem, akkor tölt el a legnagyobb biztonságérzet.

Már három hónap eltelt a lelkigyakorlat óta, s én megkaptam első feladatomat Istentől. Ez a feladat akkora súllyal nehezedett rám, oly kicsinek és szánalmasnak éreztem magam, a feladat nagyságához képest, hogy először szabadulni szerettem volna tőle. Miért engem választottál erre a feladatra, kérdezgettem tőle, de választ nem kaptam, s végül elfogadtam eszemmel és akaratommal is azt, ami a szívemben már rég megszületett. Egyszerű áldozatot kell hoznom, csak feladni régi, megszokott biztonságérzetemet, s az újba, Istenbe kapaszkodnom, de mégis mily nehéz.

Látást adtál nekem, hogy felismerjem a feladatot, s szívet és lelkiismeretet is adtál nekem, hogy helyesen cselekedjem, s most nem tekintek másra, csak az előttem álló feladatra. A Te munkád nagy része ismeretlen marad számomra, mint ahogy utam is rejtve van előttem, de megértettem, csakis az által erősödhet bennem a remény és a hit, ha bizonytalanságban tartasz, s nem ismerem előre az út végét.

Keresgélem a szavakat, mintha olyan nyelven írnék, mit rég elfelejtettem, s csak néha villan lelki szemeim elé egy-egy szó, ebből a rég elfeledett nyelvből.

Soha nem jutott eszembe párhuzamot vonni szerzetesek és szinglik között, míg nem akadt kezembe Anselm Grün egyik könyve, melyben pont ezt a kérdést feszegeti néhány sorban. Valójában én már 42 év óta cölibátusban élek, még akkor is, ha ezt a cölibátust nem szabad akaratomból, hanem kényszerűségből élem már régóta.

…és ott van a lelkigyakorlaton kapott kegyelem ígérete, amikor Isten megígérte – lesz családom.

…és ott van egy lelkemhez igen közel álló ember, akinek élete csapdába került, és én kicsi vagyok ehhez a csapdához.

Már egy ideje készültem a lelki lépés megtételéhez, melyre tegnap este került sor. Elképzeltem, hogy azzal az emberrel élem az életem, akit Isten nekem rendelt, egy igazi társsal, gyermekeink, és otthonunk van, majd áldozatul lemondtam minderről azért az emberért, akin egyedül Isten képes segíteni. Milyen üres, semmitmondó ez a szó – lemondás, és milyen sokat nem fejez ki abból az érzésből, mi bennem kavargott, eme aprócska szó miatt.

Az éjszaka álmodtam. Álmomban novíciusjelölt voltam, s egy kolostorba tartottam, ami szülőföldemen, egy aprócska vajdasági faluban található, mely Mária-kegyhelyéről nevezetes. (A valóságban nem található ott kolostor, álmom szempontjából azonban ez lényegtelen.) Idegennek éreztem az élethelyzetet, melybe kerültem, s mikor megérkeztem az első nap, maradt még néhány szabad órám, s elöljáróim kiküldtek a faluba, hogy nézzek körül.

Zarándokokkal találkoztam, s emberek tömegével, mivel búcsú lévén, vásárt is tartottak. Ellátogattam a kegyhelyre is, s találkoztam egy velem, egyidős asszonnyal, ki a szülőfalumból látogatott el ide. Az élete romokban hevert, és ömlött szájából a panasz, mire én néhány szívhez szóló gondolatot mondtam neki, mitől sírva fakadt, s végül arra intettem, próbáljon meg csendben maradni, és beszéd helyett inkább figyeljen az Istenre.

Végül kikeveredtem a vásárba, az árusok közé, hol szerbek és magyarok árulták vegyesen portékáikat. Rajtam novíciusruha. Egy szerb ember odaintett magához, majd frissítővel, és étellel vendégelt meg, én pedig keresgéltem a szavakat, mivel soha nem beszéltem jól ezen a nyelven, és ráadásul a Budapesten eltöltött idő alatt rengeteget felejtettem.

Majd hirtelen, anyanyelvi szinten, szerbül beszélni kezdtem nekik az ortodox szentekről, az életükről, a hitükről, mivel ezek a történetek a vallásukban csak a népszokások szintjén maradtak fenn. Majd arról kezdtem nekik beszélni, hogy ők csak azt látják szemeikkel, amik elválasztanak bennünket, én azonban azt is látom, mi az, mi összeköt bennünket. Egyre több ember sereglett körém, s hallgatták szavaim, én pedig felébredtem…

Furcsa álom. A nyilvános szereplés, melytől mindig idegenkedtem, és a szerzetesi élet, melytől úgyszintén idegenkedem.

Ismeretlen dolgok vannak elrejtve bennem, melyeket nincs bátorságom felszínre hozni, ugyanakkor, anélkül, hogy elkötelezném magam, önkéntelenül is a remete szerzetesek életét élem. Megszüntettem a Facebook oldalam, a telefonom néma, e-mailes postafiókom csupán hirdetésektől hemzseg, és nap mint nap, csupán a munkatársaimmal érintkezem személyesen. Valami mély csend van bennem. Várakozás. Ugyanakkor végtelen bizakodás, mert tudom, annak az embernek az élete, ki most legközelebb áll szívemhez, kifele tart a zsákutcából, még akkor is, ha ez jelenleg nem látszik.

Korábban soha nem gondolkodtam még el azon, vajon miért szentség a gyónás. A bűn állapotában való létezést talán egy iszapos gödörrel tudnám leginkább kifejezni, mely újra és újra leránt magával a mélybe, és a bűn iszapos, sikamlós karjaival nehezen megy a birkózás, nehéz rajta fogást találni, és sokszor alulmaradunk ebben a birkózásban. Eddigi életem során, amit megismertem belőle, a bűnöket természetüknél fogva, két nagy csoportba tudnám sorolni. Első csoportba tartoznak az embertársak ellen elkövetett bűnök, a második csoportba pedig kizárólag az önmagam ellen elkövetett bűnök, és végső soron, mindkét fajta bűn közvetlenül vagy közvetve az Isten ellen irányul, amikor az ember, a teremtést elutasítva, rombolni kezd. Az első csoportban fizikailag, létezik bűnös és áldozat, a második csoportban a bűnös és az áldozat ugyanaz a személy. Szörnyű végeredményként azonban a bűnös áldozatát is magával ragadja a sötétség birodalmába, ahol a létezésnek egy mélyebb szintjén, egy láthatatlan kötelék keletkezik közöttük, egy bűntudattal és gyűlölettel átitatott kötelék, mely ott a mélyben, eltéphetetlen. Mindkettőjük mellkasán egy láthatatlan szikla fekszik, mely fogva tartja őket, és legördíthetetlen. Áldozatként korábban volt alkalmam megismerni ennek a köteléknek a természetét, és nem értettem, miért kell az áldozatnak együtt szenvednie a bűnössel, miért húzza vissza az áldozatot ez a kötelék, az ellene elkövetett bűn.

A lelkigyakorlaton találkoztam ezzel a kifejezéssel: „adósság-elengedés”, s ez a kifejezés az óta életre kelt bennem, új jelentéseket találok ebben a csodálatos kifejezésben, mert ezzel a cselekedettel valóban megszüntethető az iszonyatos kötelék, bűnös és áldozat között. A valódi adósság elengedése elvágja ezt a köteléket, s az áldozat legördítve magáról a sziklát, újra kikerül a fénybe, immár szabadon, ugyanakkor a bűnösnek is megadatik ugyanez az esély, mert a láthatatlan kötelék nem csak az áldozatot húzta vissza a mélybe, a bűnöst is fogva tartotta.

Úgy hiszem az önmagam ellen elkövetett bűnöknél, ahol a bűnös és az áldozat ugyanaz a személy, szintén létezik ez a láthatatlan kötél, mely gúzsba köt, s ebben az esetben is az adósság elengedésével (a megbocsátással) kell kezdeni, és csak utána következhet a bűnbánat, azaz a gyónás. Úgy érzem, Krisztus áldozatával kaptuk meg az esélyt, legördíteni magunkról a sziklát, e nélkül, talán esélyünk sem lenne a szabadulásra, s ugyanakkor figyelmeztetnem kell magam, a húsvét nem jelent automatikus szabadulást, csupán esélyt, mellyel én szabadon élhetek, ugyanakkor vissza is utasíthatom.

A fogságból való szabadulás, a szikla legördülése, s utána a megkönnyebbülés, annyira csodálatos érzés, amelyre azt kell mondanom, igen, ez valóban szentség.

A munkahelyem, a biztonság mellett, kereteket is ad az életemnek. E keretek nélkül mindennapjaim szétfolynának, mint ahogy a homok lassan kipereg ökölbe zárt ujjaim közül.

Rájöttem, hogy vallási életemnek, a hitemnek, ugyanilyen keretekre van szüksége, egy üvegedényre, melyben tárolni tudnám a homokot. Milyen nagy a kísértés, és mindig apró dolgokkal kezdődik, amikor a méreg lassan szivárog a szervezetbe, egyre mélyebbre. Kimarad egy ima, elmarad a mise, vagy az istentisztelet, majd következik a halogatás. Majd holnap. Majd holnap megteszem, s a holnap egyre késik. A következő stádium az alkudozás. Tulajdonképpen nincs is szükségem imára, elég, ha néha Istenre gondolok. Ugyanígy nincs szükség a vallásgyakorlásra, hisz Isten a vallások fölött van. Végül Isten is eltűnik a mindennapjaimból, s marad helyette egy szétkenődött massza, mely megbénít minden cselekvést. Nem. Ezt nem engedhetem. Nem lesz többé holnap, most rögtön neki kezdek az imának. Még ebben a percben.

A Vasárnap reggeli ima az utolsó, a kápolnában. János 21/3-14, Jézus megjelenik a tanítványainak. A mondat, ami megragad: „az Úr az!”, mivel korábban én sem ismertem fel Jézust személyesen, egyetlen alkalommal sem. Ahogy belehelyezkedem a történetbe, mintha megosztott képkockát látnék magam előtt. Látom magam előtt a Tibériás-tavat, ahogy a tanítványokkal együtt ringatózom a csónakban, a lágy hullámverésben, s ugyanakkor látom magam előtt életem nyomorúságos időszakát, amikor nem tudtam albérletet fizetni, s régi munkahelyemen, a könyvesbolt raktárában aludtam napról napra. Akkor megkaptam a kegyelmeket, amik kiragadtak nyomorúságos helyzetemből, de nem ismertem fel bennük Jézust, csak közvetve tapasztaltam meg bennük Isten jelenlétét, és így ezek a kegyelmek nem is maradtak tartósak. Akkor még nem tudtam kérni, néha fohászkodtam ugyan, de igazán szívből, nem mertem soha Isten elé állni, és kegyelmet kérni tőle. Még a tanítványok sem mindig ismerték fel Jézust halála után, kik személyesen ismerték, s ez számomra is intő jel, mert nekem sem lesz könnyű, ha visszatérek Budapestre. Lelki vezetőmmel való utolsó beszélgetésem is ez irányba folytatódik, mert ami itt, a lelkigyakorlatos házban egyszerű és világos, visszatérve Budapestre, már nem lesz olyan egyértelmű. Könnyű megmaradnom az ösvényen, ha nappal van és világos, de nehéz a helyes úton járnom, sűrű ködben. Kitekintek az ablakon, s valóban, a tegnapi napsütés után, most köd gomolyog a fák között. A kísértőt sem szabad félvállról vennem, itt, védett környezetben, erőtlennek éreztem a kísértéseket, de odakinn, Budapesten kiszolgáltatottabb leszek a kísértésekkel szemben, de ne csüggedjek, mert Isten ott van a felhőben, ami eltakarja a napot, és ott van a ködben, akkor is, ha nem mindig látom.

Az ebéd már a búcsú ideje, a csendnek vége, most valahogy megint másnak látom társaimat, amikor újra beszélnek. A silentium idején jobban kiült arcukra, a lelkükben lejátszódó folyamat, meg is mondom nekik észrevételemet. Nevetnek. Hát igen, beszéddel sok mindent el lehet leplezni. Rajtam viszont nem láttak semmilyen változást, mivel folyton mosolyogtam. Igen, a mosolyom a maszkom, sokszor még akkor is mosolygok, amikor sírnom kellene, s lelki vezetőm volt az egyetlen, aki észrevette rajtam a különbséget, amikor a minap e szavakkal fogadott: a mai mosolyom teljesen más, mint a tegnapi.

Nehéz a visszatérés. A HÉV-ből kiszállva, Budapesten, már hiányozni kezdenek lelkigyakorlatos társaim. Annak ellenére, hogy nem beszélgettünk, közel érzem magamhoz őket, s most fáj az elválás. A szürke, októberi Budapest, és a szürke albérleti szobám, melyet most idegennek látok magam előtt. Nekem kell otthonosabbá tennem, vendégül kell látnom Jézust ebben a szobában nap, mint nap, s nemcsak a szobámban, az életemben is. Elönt a szomorúság, amikor régi, gyerekkori fényképek akadnak kezembe, de leküzdöm lehangoltságomat, s végül berendezek egy kis sarkot az imáimhoz, háttal a számítógépnek. Nehéz megmaradnom az imában, a város zajai folyton elvonják figyelmemet, de kitartok, mivel holnap már talán könnyebb lesz, s holnapután még könnyebb. Most ebbe kapaszkodom, s hálás vagyok, amiért Isten távol tartja tőlem a kísértőt, mivel itt, ahol oly könnyen kicsúsznak a dolgok az ujjaim közül, nagyon nehéz ellene küzdenem, s valóban nem vagyok vele egy súlycsoportban. Változni soha nem könnyű, de a tanítványság most ezt jelenti számomra. Minden nap egy picit változom, minden nap tanulok valamit Jézustól, s nem nézek hosszan előre, csak az előttem lévő akadályra, melyet abban a pillanatban le kell küzdenem.

Újabb imához készülődöm. A helyszín újra a kápolna. A szentírási rész, Lukács 6/47-49, példabeszéd az emberről, aki sziklára építette házát. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt… Mélyre hatolt. A gyomrom összeszorul az elfojtott sírástól. Könnyeimmel küszködve alig tudom tovább olvasni, mégis elolvasom, újra és újra, míg eggyé nem válok a szöveggel. Lassan készülődöm a kéréshez, el szeretném mondani az előttem ülő Jézusnak, szívem legtitkosabb vágyát, küszködöm a gátlásaimmal, miközben ő a szemeivel bátorít, s egyre buzdít, mondjam ki végre. Szeretnék egy társat, aki hozzám illő, családot és gyermekeket. Végre kint van. Jézus a szemeivel mosolyog, és még nem szólal meg. Belehelyezkedem a történetbe. Én vagyok az, ki ás, egyre mélyebbre, egy hatalmas gödörből lapátolom a földet, sárosan és megszállottan, s egyre mélyebbre hatolok. Körülöttem mások is ásnak, de ők hamarabb abbahagyják az ásást, házat építenek, családot alapítanak, munkahelyük van, gyerekeik, akik vidáman szaladgálnak a kertekben. A boldog idilli környezetet egyedül az én gödröm csúfítja el, és én, aki félőrülten még mindig tovább ásom. Szégyenkezem is, hogy kilógok a többiek közül, de hamarosan sziklán koppan ásóm, s lázas idegeim végre megnyugszanak. Én is építek egy házat, ami a felszínről szemlélve kicsi, és szerény, de a felszín alatt hatalmas és tágas földalatti csarnok, melynek szikla az alapja. Most végre megszólal Jézus, s megnyugtat. Meg fogom kapni, amit kértem, s már azt is látom, miért nem kaptam meg eddig. Ő azt szeretné, hogy sziklára alapozzam családomat. Elönt a békesség és az öröm, végre megosztottam Jézussal igazi vágyam, s most megnyugszom benne.

Süt a nap. Először, mióta itt vagyok Dobogókőn. Végre a napfényt érzem bőrömön, a hideg szél helyett. Újra a mélyúton tartok lefelé a saját „csarnokomba”. Megpillantok egy fát, melynek láttán ujjongás tör elő belőlem. Gyökereivel és alsó törzsével körbefonta az alatta lévő sziklát, szinte eggyé vált vele. Csodálatos. Tudom, ezt a fát nem döntheti ki egyetlen vihar sem, s érzem, én is ilyen fa leszek. Felülről nézve egy jellegtelen, hétköznapi fa, csak alulról látni a csodát. Magával ragadnak az érzelmek, s ezúttal örömömben sírok.

Az ebéd, azon ritka alkalmak egyike, amikor együtt vagyok társaimmal. Elnézem arcukat, vidámak, szomorúak, vagy csak magukba mélyednek, s látni rajtuk a bennük munkáló mély folyamatokat. Az étkezést befejezve néhány percig csak ülünk szótlanul, magunkba mélyedve, mintha nehezünkre esne elszakadni egymástól, végül mindenki megy tovább a saját útján. Az enyém a kápolnába vezet. Nehéz igeszakasz vár rám, Lukács 15/11-32, a tékozló fiú története. Olvasom, a történetet távolítom magamtól, a tékozló fiúval nem tudok azonosulni. Amikor az utolsó mondathoz érek: „vigadnod, és örülnöd kellene…”, szúrást érzek a szívem táján. Megfogalmazom kérésemet Jézusnak, múljék el szívemből, az irigység és féltékenység. A múltból két személy bukkan elő emlékeimben, kiknek el kell engednem az adósságát, pontosan még nem tudom felfogni miért, de mikor megteszem, mintha egy súly gördülne le mellkasomról. Elkezdődik a tékozló fiú története, s én az idősebb fiú szemével látom az eseményeket. Atyámmal ülök a szobában, az asztalnál, aki dühbe gurul a szégyenletes hírek hallatán, mik kisebbik fiáról jönnek, majd szomorú lesz. Én vigasztalom, s próbálom kisebbíteni a hírek súlyát, azt mondom atyámnak, nem biztos, hogy igazak a hírek, de titokban örülök, hogy atyám szeretete egyedül az enyém. A mezőn dolgozom, mikor értesítenek az öcsém hazaérkezéséről. Benn a házban vigadoznak, de én nem megyek be, csak állok kinn a sötét estében, és dühös vagyok, mert úgy hiszem, atyám a kisebbik fiút jobban szereti nálam, sőt már abban sem vagyok biztos, hogy atyám szeret engem. Hamarosan kijön hozzám az atya, néhány percig melegen néz rám tekintetével, majd ezt mondja: „van egy hely a szívemben, ami egyedül a tiéd, senki másé, s ugyanígy minden ember számára megvan ez a hely, mivel elég nagy az én szívem”. Ekkor elpattan bennem valami, és sírva a nyakába borulok, az atya lassan átváltozik előttem az „igazi Atyává”, egyre idősödik, már nem tudom, férfi vagy nő, sőt egy hatalmas, ősöreg hegynek látom, mely él és dobog, mintha belül, csak szív lenne. Én pedig magamat egy kicsiny szívnek látom, mely úgy pihen a hatalmas „hegyen”, mint a csecsemő az anyja ölén. A kép hirtelen változik, s én újra a kápolnában térdelek, előttem Jézus ül a földön, s most, ahogy a szívemben megszületik a vágy, azonnal kimondom, és megkérdezem Jézust: mindezek után, ami történt, lehetnék-e a tanítványa. Ő egyszerűen csak ennyit mond: igen, s én ettől az igentől megint sírva fakadok, és a nyakába borulok.

Lassan lépegetek lefelé a mélyúton, a szurdokba, és már tudatosul bennem, miért nehezteltem arra a két emberre, kiknek elengedtem az adósságát. Nem az engem ért sérelmek miatt. Úgy éreztem, ők nem sziklára építették házasságukat, mégis újabb és újabb kegyelmeket kaptak, hogy ne dőljön össze házuk, családjuk, gyerekeik vannak, miközben én csak álltam a sáros gödröm mellett kegyelmek nélkül. Valójában nem is rájuk nehezteltem, hanem Istenre, de már nem számít, mert én is a gyermeke vagyok, engem is szeret, és megkapom tőle én is a kegyelmet. Az ösvény keskeny, egyik oldalán a meredek lejtő, s óvatosan kell lépkednem, mivel előttem kidőlt fák fekszenek keresztben az úton, melyeket vihar döntött ki. Hatalmas fák, s mégis kidőltek, mert gyökereik nem mélyre nyúltak, és nem a sziklába kapaszkodtak, csak a földbe. Egyre több az akadály előttem, de nem fordulok vissza, hatalmas biztonságérzet tölt el, leküzdöm őket, egyiket a másik után, s nem nézek előre, nem gondolok arra, mennyi akadály lehet előttem még az úton. Még egy harmadik személy neve is felmerül előttem, kinek szintén elengedem az adósságait, s ettől még vidámabb leszek, végül a vidámságot felváltja bennem egyfajta csendes derű, mely az élet szeretetéből fakad. Most már tudom szeretni az utam, és a fatörzsek is elfogynak, nincs több akadály, és zavartalanul élvezhetem szépségét.

Harmadik imámra nem találtam magamnak szentírási részt, hiába forgattam a Bibliát, ezért elhatároztam, egyszerűen csak hálát adok. Elteltem a mai nappal, magamnak már nem tudtam semmit kérni, most másoknak kértem kegyelmet Istentől. Az Atyát hatalmas fényességnek láttam szemeim előtt, ki testetlenül lebegett Jézus mögött, akivel beszélgettem. Vidámnak láttam őt, kérdezgettem az életemről, néha adott válaszokat, néha nem, s én is felszabadultam, míg meg nem jelent a kísértő, ki megint csak oda nem illő gondolatokat ültetett a fejembe. Már zavart ez az otrombaság, végül Jézusra néztem, s mondtam neki, tulajdonképpen szánalmas dolog ez, amit a kísértő cselekszik. Jézus azt felelte, ezt ne neki mondjam, hanem a kísértőnek, így hát meg is mondtam neki. Jézus nem volt híján a humornak, mert mikor hallottam, hogy csendben mások is belépnek a kápolnába, s megkérdeztem tőle, nem kellene most másokkal foglalkoznia, ő nevetett, azt felelte, ne aggódjak, tud ő egyszerre több emberrel foglalkozni, majd visszakérdezett: ennyire fájnak már a lábfejeim? Mire én hősködtem, „á nem, dehogy”, pedig lábfejeim már sajogtak, s figyelmeztettek az idő múlására. Erre beleegyezően bólintott: akkor most magadra hagylak picit a kísértővel. Újabb oda nem illő gondolatokkal próbálkozott, de az Atya fényessége mindvégig szemem előtt lebegett, s eszembe jutott, ahogy ezek a gondolatok beröppentek a fejembe, ugyanúgy el is szállhatnak. Engedtem, hogy súlytalanná váljanak, s így lassan tovaúsztak a fejemből, mert nem tudtak mibe megkapaszkodni. Végül elmondtam az Úr imáját, mely csodálatos volt, mivel minden egyes sora képként jelent meg szemeim előtt, s pontosan tudtam, miért imádkozom. Az esti szentmisén már nem meghívott vendégként éreztem magam, hanem hozzátartozóként, aki hosszú távollét után, végre betöltötte üresen maradt helyét.

Egyedül a kápolnában. A 139.-ik zsoltárt olvasom. Egyszer, kétszer, s várom, melyik mondata fog megérinteni. Te formáltál anyám méhében, csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam. Valami összeszorítja a mellkasomat e szavaknál, de nem tudom átengedni magam az érzésnek, csak küszködöm önmagammal, a nyugtalanságommal, s végül a csenddel. Nem tud bennem megszületni az, minek meg kell születnie, s nem tudom mi az, csak érzem. Ennek az érzésnek engedem át magam, miközben szobámba távozom, s rajzolni kezdek anélkül, hogy pontosan tudnám, mit rajzolok. Egy fát rajzolok, és egy hatalmas mély gyökeret, ami lefelé tör a mélybe, s nem látni a végét. A kinti sétán aztán, az erdő fái között, végre átjutnak a képek a testemben lévő akadályokon, és már tudom, mit rajzoltam, s Isten az értelmét is megvilágítja előttem.

Egy hatalmas fa vagyok, egy élő és érző fa, melyet Isten kétféleképpen táplál. A hatalmas gyökéren keresztül, ami fut le, egyenesen a mélybe, és közvetlenül hozzá köt, és a napfényen keresztül. Határozottan érzem, nekem mindkettőre szükségem van. A napfény jelenti az emberi kapcsolataimat, a közösségeket, a gyökér pedig a belső elcsendesedést, a belső imát, a bennem állandóan jelen lévő Istent. Szinte érzem magamban a hatalmas gyökeret, ami biztonságot ad, ami táplál, és ami a közelmúltban elzáródott, amikor nem tudtam imádkozni, és a napot is felhők takarták el. Valami történik bennem, már rá merek nézni társaimra, és az ebédnél már egy-egy mosolyt is küldök feléjük.

Újra a kápolnában. A szentírási rész: Mózes 1/32, Jákob küzdelme Istennel. Elszánom magam a küzdelemre, és elhatározom, addig küzdök, míg meg nem áld engem. A küzdelem elején azonban elbizonytalanodom. Ki vagyok én, hogy harcolni kezdjek az Úrral? Félelmemben abba akarom hagyni az imát, ekkor azonban érzem, hogy Isten megragad, és nem enged. Azt mondja, ha már egyszer elszántam magam a küzdelemre, látni akarja, menyire tudok kitartani az imában, mennyire tudok küzdeni. Így hát küszködöm. Jönnek a kísértések, oda nem illő gondolatok, melyek elvonják figyelmemet, fájdalom a lábfejemben, majd álmosság és fáradtság, görnyedni kezd a testem, de újra és újra kiegyenesedem, mert küzdenem kell. Görnyedés, kiegyenesedés, s a legrosszabb, hogy nem látom az idő múlását, nincs nálam óra, s nem tudom, meddig kell küzdenem. Isten azonban azt mondja, ne törődjek az idővel, az idő nála van, s rám bízza, meddig küzdök. Hamarosan a bal arcomon is érzem a meleget, a napfényt, amit korábban csak a jobb arcomon éreztem, kinyitom a szemeim, s látom, sokkal világosabb lett a kápolnában, mint imám kezdetén, s ebből tudom, abbahagyhatom a küzdelmet. Megint csak érzek valamit, anélkül, hogy pontosan tisztában lennék értelmével, s megint újabb kegyelmet kaptam Istentől, anélkül hogy értelmemmel felfognám mibenlétét.

Újabb séta az erdőben. Ezúttal kemény, és hosszú túrára szánom rá magam. Elindulok a Mária-úton, falom a kilométereket, miközben próbálom lecsendesíteni a bennem lévő zűrzavart. Valami megszületett a testemben, de továbbra is akadályokba ütközik, nem tud szabadon áramolni, s főleg nem ér el értelmemig, ahol fel tudnám dolgozni. Négy kilométer után végre megnyugszom, visszafordulok, lépteim meglassulnak, az előttem lévő ösvényt figyelem, ami mintha életre kelne, s figyelne engem, s mélyéről maga Isten hívogatna magához. A múltam képei úsznak el előttem lassan, s próbálom megtalálni azt a pontot, amikor így eltávolodtam Istentől, és egyben az emberektől, a barátaimtól is. Végül két szó bukkan fel előttem, melyet kelletlenül megragadok: önzés és féltékenység, mely ugyanannak az érzésnek két oldala, s azt is tudom, a szeretetre irányul. Most azonban már túlságosan fáradt, s kimerült vagyok, eme érzéseim kibogozásához.

Harmadik imára már nem marad erőm, mégis bemegyek a kápolnába, mert eszembe jut, akármilyen fáradt is legyek, időmet akkor is fel tudom ajánlani Istennek. Így csak ülök csendben, a megtalált testtartásommal, néha álomképek úsznak el előttem, mintha ébren álmodnék, s álmomban társaimmal beszélgetek. Fáradtságomat Istennek adom, aki elfogadja, s csodálatos módon, a vacsoránál már egyre kevésbé érzem az álmosságot, a szentmise kezdetére pedig teljesen kitisztul a fejem. Ahogy tekintetem az oltárra, a rajta lévő oltáriszentségre emelem, meghívott vendégnek érzem magam, s végig meghatott áhítattal térdelek, a megtiszteltetés feletti örömömben. Az esti exament elvégezve, csodálkozva állapítom meg, a napom minden órájában jelen volt Isten.

Végigaludtam az éjszakát, s reggel frissen ülök a kápolnában a többiekkel együtt a közös ima kezdetén, melyet egyre inkább otthonomnak érzek. A szentírási rész: Lukács 5/17-26, Jézus meggyógyítja a bénát. Ignáci szemlélődés. A mondat, ami megérint, szinte a vesémig hatol: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! Látom magam a történetben, egyszerű szemlélődő vagyok, látom Jézust a sokaság közepén, de nem merek odamenni hozzá, félek az írástudóktól, és félek a tömegtől, félek attól, mit mondanak majd rám. Elszégyellem magam, amikor látom azok hitét, akik odaviszik hozzá a bénát, s végül, amikor már a tömeg is oszladozni kezd, oda merek menni Jézushoz, aki azt mondja nekem: ha veled vagyok, le tudod küzdeni a félelmedet.

Valami arra indított, hogy a bakancsom is vigyem, ezen a hűvös, szeles reggelen. A hideg szinte csontomig hatol, s valami arra indít, ezúttal menjek le a mélyúton, a szurdokba. A bűntudat hajszol egyre lejjebb, miközben egyre ismételgetem: emberektől való félelmemet, mindig álszerénységgel palástoltam. Megérkezem a sziklákig, felmászom, s az erős szélben még mindig ismételgetem. Félelem, álszerénység, önzés, féltékenység. Jézus rám szól, s arra int, maradjak csendben, és hagyjam abba az önmarcangolást. Körülnézek, látom a fák gyökereit, melyek a sziklába fúrták magukat, úgy érzem, mintha a saját gyökerem mélyén ülnék, az igazi önmagamban, és az erős szél most ezt a gyökeret tisztítja, a sok rárakódott portól, piszoktól. Csak ülök szótlanul a sziklán, és a természet hangjaiban, végre rátalálok a valódi csendre. A visszaúton nem tudok betelni a sok gyökér látványával, a mélységnek ezzel a szépségével, a fák és sziklák gyökerei olyan ősi erőt sugároznak magukból, ami még magán viseli a teremtés keze nyomát. Mire felérek a kilátóhoz, a kezeim forrók, s olyan melegség önt el, mintha valaki felkapcsolta volna bennem a fűtést.

A napjaim ezen a lelkigyakorlaton nem a reggellel kezdődnek, s az estével végződnek, lelki vezetőmmel való beszélgetéseim jelentik napom végét, és az új nap kezdetét. Csendben hallgatja beszámolómat, kérdései megdöbbentenek, s olyan irányba visznek, amit még eszembe sem jutott átgondolni (vagy nem mertem átgondolni): Miért nem merek Istentől kérni? Miért várok arra mindig, hogy ő segítsen előbb, és miért nem kérem előtte a kegyelmet? A kérdések új rugókat mozgatnak meg testemben, melyeket eddig nem használtam, s feladatokat is adnak a következő napra. Mikor ahhoz a részhez értem, hogy Istennel küzdöttem, s ő megragadott, tovább akartam ugrani beszámolómban, de lelki vezetőm szeme felcsillant, s nem engedett továbblépnem. Igen? És hogyan ragadott meg? Megdöbbenek, mert erről az oldalról, még nem is mertem ránézni a szituációra, s villámként hasít belém a felismerés: a szívemet ragadta meg. És hogyan ragadta meg? Újabb döbbent csend, s végül kimondom: kinyitotta, s szavaim itt már zokogásba fúlnak. Lelki vezetőm lassan előveszi jelentkezési lapomat, s emlékeztet arra, mit odaírtam. Azt szeretném, ha Isten ezen a lelkigyakorlaton megérintene. És mit tett most Isten? Én pedig kimondom: megérintett. A zokogás csak nem tud abbamaradni. A beszélgetés végén megkapom az újabb szentírási részeket következő imáimhoz, s miközben szobám felé sietek, hogy jól kisírjam magam, csak arra tudok gondolni, a bal arcom, a bal oldalam volt árnyékban, a női oldalam, ahol az érzelmeim lakoznak, s Isten pontosan azon az oldalamon érintett meg, ami eddig sötétségben volt.

Az úton pici gyomorgörcs. Nem tudom, mi vár rám a lelkigyakorlaton. Korábban érkezem Dobogókőre, így kisétálok a kilátóig, s letelepszem egy padra. Most végre megnyugszom. Nincsenek bennem elvárások, csak várakozás. Miközben magam mögött hagyom Budapestet, csendesen szemlélődöm, s engedem a fény és árnyék időszakait váltakozni az arcomon. Jobb arcomon meleg napfény, a bal arcomon hideg szél, és árnyék. Egyik pillanatban, alkonyatban érzem magam, a másik pillanatban, déli órákat felidéző verőfényes napsütésben.

A vacsoránál keveset beszélek, már kezdem gyakorolni a csendet. A kör alakú kápolna egyszerű, és dísztelen, hogy semmi ne vonja el a figyelmet a belső csendtől. A társaim, fiúk és lányok vegyesen, szimpatikusak, az elkövetkező három napot együtt töltjük, de egyedül, mivel a napi félórás lelki beszélgetések kivételével szigorú silentiumnak leszünk alávetve. A rövid bemutatkozás után beosztanak bennünket lelkivezetőinkhez, akik eligazítást tartanak számunkra az elkövetkező napokra, majd szobánkba vonulunk a lelki gyakorlat kezdetét elindító kérdésekkel.

A szobámban halotti csend, ugyanakkor belül, teljes a zűrzavar, és a káosz. A vasárnapi Láthatatlan Színházon történtek, a mélypontra került Istentapasztalatom és imaéletem, a múlt sebei, melyeket papíron, szárazon és tudatosan feldolgoztam, de érzelmileg nem, most lázas nyugtalansággal tartanak ébren, s nem hagynak aludni. Az éjszaka sötétsége, a saját sötétségem. A hajnali néhány órányi alvás kivételével csak forgolódom ágyamon, s nem jön a megnyugvás.

A reggel. Körben ülünk, illetve térdelünk a vezetett ima kezdetén. Az imazsámollyal, ezzel a kicsiny jezsuita segédeszközzel, azonnal megtalálom a tökéletes pozíciót az elcsendesedéshez. A lábszáramra ülök, miközben testem súlypontját az imazsámoly fogja fel, a tökéletesen kényelmes testtartásom, ahol szabadon áramlik testemben az energia. Ezt a tartást korábban sikertelenül kerestem a meditációmban, most ő talál rám. A 23.-ik zsoltárt hallgatom, azt a bizonyos zsoltárt. Még ha a halál völgyének árnyékában járok is… Árnyék. A szó magával ragad a mélybe, abba a mélységbe, ahol a képeim születnek. Hatalmas völgyben gyalogolok. Bal oldalamon hatalmas sziklafal vet árnyékot, jobb oldalamon verőfényes napfény, és tágas térség. Az árnyék peremén gyalogolok, azon a keskeny peremen, ahol a fény elválik a sötétségtől. Hiába próbálok elszakadni az árnyéktól, és kilépni a fénybe, nem sikerül. Valamilyen láthatatlan erő fogva tart. Megpróbálom más szögből szemlélni gyalogló testemet, s végül sikerül találnom egy biztos pontot, a magasból, Isten közeléből. Embereket pillantok meg az árnyékban, kiket gyalogló testemből nézve nem láttam, csak innét, a magasból. Embereket, akik engem néznek, mert azt hiszik rólam, a fényben vagyok, pedig nem vagyok a fényben, s hiába próbálom nekik elmagyarázni, nem tudok megszólalni.

Reggeli. Alig néhány falat megy le torkomon, de nem bánom, a diétámat itt is tartom, amit még korábban elkezdtem. Kimegyek sétálni, s próbálok készülni a tíz órakor kezdődő lelki beszélgetésre, de nem megy. Nem tudom lecsendesíteni a bennem uralkodó káoszt, ami az ima óta még inkább növekedett bennem. Félek a beszélgetéstől, de alaptalan a félelmem, lelki vezetőm egy idősebb nő, Szociális Testvér, maga a megtestesült nyugalom és kedvesség. Néha ő kérdez, néha én beszélek, megint csak összefüggéstelenül, ahogy jön elő belőlem a zűrzavar, de lelki vezetőmet nem lehet megingatni. Okos reflexiókkal rávilágít a bennem rejlő önellentmondásokra, melyekkel dolgoznom kell, megkapom tőle a szentírási részeket, a következő ignáci imáimhoz, és hozzájuk egy útmutatást. Legközelebbi imámban próbáljak meg rajzolni, a képek segíthetnek kibogozni a bennem uralkodó zűrzavart, s végül tanáccsal lát el. Az imámban próbáljak meg birkózni Istennel, és ne adjam fel könnyen.

Nem értem a körülöttem történő eseményeket. Egyrészt a fizikai valóságomban kiválóan mennek a dolgok, szinte minden összejön, ugyanakkor tudat alatt a mélyben sűrűsödnek a sebek és a problémák. Kíváncsi vagyok, mi lesz a holnap kezdődő lelkigyakorlaton.

Ma este Láthatatlan Színház volt Lágymányoson, az Életút darabbal, és én hosszú idő után most vándorként vettem részt. Nem tudom lesz-e erőm leírni, ami velem történt, mert még mindig abban reménykedem, hogy ez nem én vagyok, én már túljutottam ezeken, én már kimásztam a gödörből, és nem, mégsem. Az idegenség érzése visszatért, és én újra kívülálló lettem.

Már várakozás közben is a poharat szorongattam, melyben a mécses égett, és csakis arra tudtam gondolni, a fényt én mindig a pohár koszos üvegfalán keresztül látom, nem pedig színről színre. Nem tudtam mi vár rám odabenn a teremben, de a testem figyelmeztetett. A gyomrom zsugorodni kezdett a félelemtől.

Rögtön a mélyvízbe kerültem. Már a születésben idegennek éreztem magam. Az „anyaméhet” hidegnek éreztem, nem találtam meg benne a biztonságot adó meleget. (Nem tudom, mi játszódhatott le a lelkemben, ha egy puha plédet hidegnek érzek.) Már ekkor sem kötődtem senkihez és semmihez. A születésben ugyanaz az idegenség, melyet nem tudok más szóval kifejezni. A gyerekkorban mindez folytatódott, majd átéltem életem minden egyes állomását, és rá kellett jönnöm, valójában legbelül mélységesen egyedül vagyok, még a legintimebb pillanatokban is. (Ugyanakkor reménytelenül vágyakozom, hogy mindez megváltozzon.) És Istentől ugyanez az idegenség érzése választ el, mely ellen nem tudok mit tenni.

Mire a „Jónás állomáshoz” érkeztem, már ott tartottam: Igen, dobjatok a tengerbe, legalább vége lesz mindennek! (Odakint a valóságban eközben tombolt a vihar, én ugyanezt a vihart a lelkemben éreztem.). Végül a koporsó, és nincs feloldozás. Korábban azt hittem, ha keresztülvágom magam a legmélyebb sötétségen, meglátom a fényt. Aztán megtettem, és most újra elbizonytalanodtam. Amit én fénynek gondoltam, lehet, hogy illúzió. Amikor kivezettek a teremből, és levették szememről a kendőt, sokáig nem tudtam, hol vagyok. Egy pillanatra megrémültem, mert azt hittem, újra a bejáratnál vagyok, s újra végig kell mennem mindenem.

Most csak ülök itt a szobámban a számítógép előtt, csak írom a szavakat, ahogy jönnek, és nem tudom van-e értelme. Hihetetlenül távolinak érzek mindenkit, és nincs semmi, ami ezen a tényen változtatna. Korábban azt írtam, ha újra kezdeném, megint ezen az úton mennék végig, most tudom: ha újra kellene kezdenem, belepusztulnék ebbe az útba, mert még egyszer képtelen lennék végigcsinálni. Azok az évek véglegesen megsebeztek. Valahol mélyen van bennem egy seb, ami soha nem gyógyul be teljesen, és ez a seb azon a helyen található, ahol az Istennel kellene egymást megérintenünk. Üvegbúra. Ugyan mi értelme lenne bárkit is megölelnem, az üvegbúrámat ölelné meg, nem engem. És Csütörtökön kezdődik még egy lelkigyakorlat. Nem tudom mi lesz. Az a seb nem engedi, hogy közel kerüljek valakihez. És ha mindaz, amit végigküzdöttem, teljesen értelmetlen volt? Isten, miért nem nyúlsz keresztül ezen a seben, és érintesz meg? Érints meg akkor is, ha elvérzem belé. Miért csak a fájdalmon keresztül tudlak meglátni? Miért? Miért? Miért?

Hazafele bevágtam egy tábla csokoládét, a diétám ellenére. Muszáj bevinnem valami boldogsághormont. Nem biztos, hogy mai írásomat fel kéne tennem a blogomra. Talán ki kellene törölnöm. (Az életemet nem nyomhatom ki egy „delete” gombbal.) Majd reggel eldöntöm.

Ma reggel már picit árnyaltabban látom az eseményeket, és higgadtabban tudom elemezni a tegnap történteket.

• első állomás: születés – valóban hidegnek éreztem az anyaméhet, és idegennek, éppen ezért a születés nem volt számomra traumatikus. A világtól való elidegenedés érzését nem kisgyermekkoromban kaptam, az csak rásegített. Valójában sokkal korábban.

• második állomás:gyermekkor – amikor a kezembe kaptam a kisautót, olyan érzésem volt, mintha anyám szabadulni akarna tőlem, ezért eldobtam a kisautót, és őt kezdtem szorongatni, de a közelség ellenére távolinak éreztem. Egyedül voltam.

• harmadik állomás:barátság – Kamaszkori barátom jutott eszembe, és valóban van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél, de a terhet, amit éreztem, egyedül hordoztam, szinte agyonnyomott a súlya. Más valóság ekkor már nem létezett számomra, és a barát is hihetetlenül messzire került tőlem, mert ezt a terhet, amit hordoznom kellett, nem tudtam megosztani senkivel.

• negyedik állomás:szerelem – a kötélpályán azon az úton voltam, amikor elhagytam otthonomat, és önmagamat kerestem, így a szerelem állomás váratlanul, és felkészületlenül ért. A nőt is távolinak éreztem. Hiába érintettük meg egymást, egy világ választott el tőle. A szavak fájdalmasak voltak, mert tudtam, ezek csak szavak, és nincs mögötte valódi tartalom.

• ötödik állomás:Jónás – a kötélpályán még az előző állomáson voltam, azt a nőt kerestem, akitől nem választ el egy egész világ, s hirtelen a viharban találtam magam. Jónás viharában. A legmélyebb depresszióban. A vihar ekkor kezdett tombolni odakint, én belül éreztem, a teremben.

• a hatodik állomásra nem emlékszem, az Istennel kellett volna találkoznom, de csak a vihart éreztem magam körül, a hangja távoli volt, és én nem hallottam.

• utolsó állomás: halál – a koporsót otthonként üdvözöltem, végre ott voltam, ahova vágytam, végre megpihenhettem, de innét is kiszakítottak, mert újra élnem kellett, de nem tudtam miért, és mi végre.

• A kivezetés volt a legtraumatikusabb élmény számomra. Mikor levették a kendőt, sokáig nem tudtam kinyitni a szemeimet, valahonnan nagyon mélyről kellett visszajönnöm. Nem ismertem meg a révészt, aki állt előttem, a terem hullámzott, mintha egy spirálban lennék, és most újra a bejárat előtt állok, mert az a sorsom, hogy ugyanazt az utat járjam végig újra, és újra, ami a sötétségbe vezet. Nagy nehezen felismertem az előcsarnokot, és azt, hogy visszatértem.

Valahogy abban bíztam, odabenn Istennel találkozom majd, ehelyett életem első harmincegynéhány évét, és legmélyebb gödreit éltem újra, de ennek már vége, és nem értem, a nyári nagy önelemzésem és visszaemlékezéseim után mi szükség volt még erre is. Isten mit tartogat még számomra? Ezek a sebek örökre velem maradnak? 

Kolléganőm találóan megjegyezte: amivel nyáron tudatosan dolgoztam, most tudat alatt kellett szembenéznem.

Augusztus 02.

Nem sietem el a reggeli indulást. Halogatom a búcsút, ettől a számomra oly kedves helytől. A délelőtti órák még a templom árnyékában lévő kis kőpadon találnak, ahol imát és áldást mondok az itt lakó emberekért, akik életükkel hozzájárultak, a városka gyógyító erejű kisugárzáshoz. A tegnapi zarándokok már mind az úton gyalogolnak, s lassan én is követem példájukat. Az elmúlt nap eseményei erős, és tömény tartalommal töltötték meg üres edényem, s most nem találok helyet magamban az újnak, gondolatokkal vegyes érzések kavarognak bennem, miközben gépiesen lépkedek a néma csendben. Megint francia zarándokoktól kaptam a legtöbb impulzust, kikkel szinte alig tudok szót váltani, s talán nem véletlen, mivel egy új, szavak nélküli kommunikációnak tanulom alapjait, mely semmilyen nyelven nem kifejezhető. Egyet tehetek, átengedem magam ennek az új, csodálatos érzésnek, ami tetőtől talpig betölt, s amely eltéphetetlen szállal köt zarándoktársaimhoz, melyet kifejezni nem tudok, csak megélni, napról-napra.

A jókedvem felhőtlen, szinte alig érzem hátizsákom súlyát, néha hangosan felnevetek, mikor újra eszembe jut a tegnapi incidensem a hotelban. Most már kezdem felfogni a helyzet komikus oldalát, tegnap még nap találtam viccesnek a jelenetet, túlságosan fájdalmasnak éreztem a visszafele gyaloglást a városka elejére. A sárga nyilakkal és kagylókkal szegélyezett keskeny zarándokút jelenti egész világomat, az életemet, ezen túl nem létezik számomra semmi, elképzelhetetlen a megállás, vagy a visszafordulás, lelkem egy darabját hasítanám ki magamból, ha most elkezdenék visszafele gyalogolni. Ha ezen az Úton nem találom meg az ajtót a folytatáshoz, akkor számomra nem létezik folytatás. Tegnap néhány percre újra beléptem a kinti világba, a társadalmi különbségek világába, mely iránt teljesen elveszítettem az érzékemet. Már hozzászoktam, s teljesen lételemmé vált számomra az egyenlőség, mely minden zarándokot összeköt itt az úton. Teljesen mindegy, honnan érkeztünk, s hova térünk innét vissza, itt az úton egyformán izzadunk, ugyanaz a nap süt le ránk, ugyanannak a láthatatlan Istennek a jelenlétét érezzük mindannyian, és önazonosságunk, identitásunk, egyszerűen csak ennyi: peregrinos (zarándok). Mindennek ellentéteként, még most sem tudom felfogni, vajon miféle abszurd, ellentmondó ötlettől vezérelve neveznek el zarándokról egy hotelt, a szálló üzemeltetői.

Lassan kezd kialakulni napi ritmusom, a zarándoklat előtti fogadalmakat is idegennek és távolinak érzem magamtól, minek következtében újra dohányzom. Pihenők alatt elszívok egy-egy „Ducados” márkájú spanyol munkáscigarettát, megiszom a napi kávém, s időnként vörösborral frissítem magam. A „vino tinto” (vörösbor) teljes mértékben hozzátartozik a spanyol tájhoz, része az itt élő emberek életének, hangulatának, s étkezéseim is elképzelhetetlenek nélküle. Testemtől nem vonok meg semmit, mivel belül érzem, ez most nem a böjt ideje számomra, sokkal inkább ünnep, mivel nap, mint nap megtapasztalom Isten lélekformáló jelenlétét.

Gyorsan falom a kilométereket, a falvak szinte egymásba érnek, átsuhanok a tájon, mint a kósza szellő, nyomtalanul, mígnem révedezésemből hirtelen hangos beszéd zökkent ki. Két spanyol zarándok rohan el mellettem, miközben élénken tárgyalnak valamiről a mobiltelefonjukon keresztül. A kis közjáték most visszaránt a jelenbe, a környező vidék képét figyelem, a megművelt területek, és vad rokonaik most békében megférnek egymás mellett, megtalálom bennük a harmóniát, s én is megbékélten tekintek a tájra, talán azért, mert kezdem magam a világ részének tekinteni, teljes értékű embernek, akinek célja és küldetése van a világban. Egyre erősebben kapaszkodom ebbe a gondolatba, mely világossá változtatja a bennem uralkodó sötétséget, még csalóka és ingatag, többször eltűnik, de mindig visszatér, s céltalan életem, a szürke masszában, lassan kezd formát önteni, mint a nyers anyag a szobrász keze alatt, s mivel a szobrászt ezúttal Istennek hívják, hinnem kell, hogy amit ő alkot rajtam, az értelemmel és értékkel bíró dolog.

Megállás nélkül vágok át Estrellán, az Út most mindennél fontosabb számomra, s hamarosan már kedvenc napszakomban időzöm, a délutánban, mely az embertelen hőség és izzadtság ellenére, valami csodával ajándékoz meg. Talán oly sokáig időztem a sötétségben, hogy önkéntelenül is a legmelegebb és legvilágosabb órákra vágyom, az egyedüllét és a béke időszakára, amikor hosszú idő után végre önmagamnak is jó társasága lehetek, akit nem kell szégyellnem. Vidámságom lassan elcsendesedik, s egy sokkal mélyebb belső derűvé formálódik bennem, ami elsimítja gondolataim csapongását, s teret enged a csendes szemlélődésnek. Egy szűk ösvényen kapaszkodom hegynek felfelé, erdőkön keresztül. Végre, ismét erdő! Sokáig időzöm a hegytetőn az erős szélben. Oly erősen érzem az Ő jelenlétét, a szélben, a fákban, a kövekben, mindenből az Ő fensége árad, s én csak pihenek ebben az időtlenségben órákon keresztül, már a napkorongba is bele tudok nézni, nem bántja szememet az erős fény, s végül sóhajtva törődöm bele, innét is tovább kell mennem. Egy kis faluban feltöltöm vízkészletem, továbbmegyek, s mivel a fáradtságot is érzem, és ameddig a szem ellát, megművelt földterületek, éjszakai nyugvóhelyet keresek magamnak. Ismeretlen fa alatt, egy mélyedésben bújok bele hálózsákomba, már nem rémít a szabadban alvás, az erős szél, és a hűvösnek ígérkező éjszaka ellenére, tökéletes befejezése lesz a mai nap harmóniájának.

Érdekes, hogy korszakváltásommal együtt, rögtön életmódomon is változtatok. Hirtelen igényem támadt a testemmel való foglalkozásra, többet törődöm az egészségemmel. Különleges cél elérése nélkül, jobban odafigyelek az étrendemre, igényem támadt a testmozgásra, hetente többször, rendszeresen hazasétálok a munkahelyemről, ami kb. 4 kilométer, illetve reggel és este hasizomgyakorlatokat végzek.

Egy időre feladom vásárlás iránti ellenszenvemet, és néhány ruhadarabot veszek magamnak, lecserélem a szemüvegem, és a jövőben kéthavonta járok majd fodrászhoz.

Aztán évvégéig meglátom, hirtelen támadt felbuzdulásom szalmaláng-e, vagy ténylegesen egy komoly életmódváltás kezdete. 

Július 31.

  A reggeli indulásaim még szétszórtak, nem szeretek kora hajnalban nekivágni az útnak, ahogy zarándoktársaim többsége, szívem szerint még maradnék, de kezdem kényelmetlenül érezni magam az üres zarándokszálláson, és picit sétálgatok a városkában, mielőtt továbbmennék. Idegenkedem a hajnali hűvöstől, és végül a reggel 8 és 9 óra közötti időszakban, amikor a nap melegét érzem bőrömön, tudok elindulni. Rejtélyes módon, mintha a nap melege töltene fel életenergiával, és erővel a további gyalogláshoz. Erre felégett karom is emlékeztet, s egyre inkább hiányzik a napolaj, amit elfelejtettem magammal hozni.

  Hamarosan elhagyom Larrasoanát, ahol megreggelizem, és rövidesen már megint rohanáson kapom magam, megint nem a saját tempómban gyalogolok. Erre sajgó vállam is figyelmeztet, mit újra kegyetlenül nyom a hátizsák. Lassítok, a táj illatából, és izzadtságtól gyöngyöző testemből, mely gőzerővel égeti a kalóriákat, próbálok újra a jelenbe kerülni, a saját időmbe, a valóságomba. Meglepődöm milyen gyorsan sikerül, most nem hiányolom Stephanie-t, nem rágódom a múlton, és egyre kevésbé félek a jövőtől. Az itt és most jelene, ritmikus gyaloglásom, a tájból áradó nyugalom ringatnak meditatív állapotba, a múlt és jövő csak pillanatokra villan be néha, ahogy a csendes tájat borzolja fel időnként egy-egy kósza szellő.

  Egy patak partján haladok éppen, amikor belső hangom megállásra kényszerít. Az érzés, mi hirtelen betölti testem minden apró porcikáját, egyértelmű maradásra ösztönöz, átvágok a bozótoson, leülök a sebesen rohanó patak partjára, és iszom magamba a látványt.

  A szívemben képek, szimbólumok jelennek meg, oly valósághűen, mintha egyszerre két világban léteznék párhuzamosan, melynek határai teljesen eltűnnek. A külső érzékszerveim által észlelt valós világ mellett, fokozatosan megnyílik számomra Isten valósága, ahogy lassan, lépésről lépésre felfedezem, és használom belső érzékszerveimet. Üres edényként látom magam az úton, benne a múlt rászáradt maradékával, de mire utam végére érek, az edény megtisztul, s én látni fogom, ki is vagyok valójában. A külső és belső fülemmel is hallom a patak csobogását, a sodrását, lendületét, a mindent elsöprő kegyelem áradását, ami végül megtisztít majd. A patak vize oly tiszta, oly hűvös, annyira szelíden és ellenállhatatlanul áramlik, mint maga az isteni kegyelem. Nem állhatok meg előtte, hagyom, hogy engem is magával ragadjon a békésen hullámzó, bódult állapotba. Földöntúli béke és nyugalom költözik belém, s újult erővel, megrendülve folytatom utam.

  Egy kanyar után meglepetésemben nagyot ugrik a szívem, ugyanis Stephanie-ba botlom bele. Ő is lelassult, feldagadtak a lábai, és egy szobapapucsban kénytelen vánszorogni az úton. Pihenők közben gyakran szót váltunk, s most már meglepődve nyugtázom kapcsolatunk egészséges voltát. Már olyannak látom őt, aki valójában, egy zarándoktársamnak, aki szintén a saját útját keresi, és nem ábrándjaimon keresztül, személyes megváltómnak és megmentőmnek. A lábai mind jobban fájnak, csakúgy, mint az én vállaim és felégett karom. Kölcsönadja napolaját, én szabódom, a régi beidegződések még ide is elkísérnek, mert nehéz számomra segítséget elfogadnom, de rám szól, hogy ne legyek őrült (crazy), s végül bekenem karjaimat, az áldott, hűsítő napolajjal. Szegény, már azért hálát adna, ha valahogy be tudna vánszorogni Pamplonába. Belső sugallatra eszembe jut angolul egy isteni áldás, amitől könnyek szöknek a szemébe, és elbúcsúzunk egymástól.

  Dél. Pokoli meleg. A testem fáradt, a szívem könnyű. Teljesen elmerülök a gondolatnélküliségben, az utat sem figyelem, Isten irányítja lépteimet. Komolyan veszem edényem kiürítését. Ráérzek az igazi zarándoklétre, az úton levés boldogságára, s nem akarom, hogy a mai nap véget érjen számomra. Nem elégszem meg azzal, amit ma kaptam, többet és többet akarok, mintha függő lennék, az isteni élmények ópiuma után sóvárog lelkem. Arre előtt még egyszer összefutok Stephanie-val, én pihenőre készülődöm, ő útra kászálódik. Felsegítem hátizsákját, kezébe adom botját, ő lovagjának nevez, s figyelem, ahogy lassan botorkálva eltűnik előlem az úton, és végleg kigyalogol az életemből.

  Arre túl nyüzsgő számomra. Pedig kisváros, mégis annyira elkapott a zarándoklat ritmusa, a magamba mélyedés, hogy jelen pillanatban terhes számomra a világi élet zaja. Átvágok a központon, a városka széle előtt megállok egy étterem előtt, rajta a kagyló jele. Itt megebédelek, majd folytatom utam Pamplona felé.

  A nap állásából ítélve, délután négy óra körül járhat, és harminc fok. Folyik rólam az izzadtság. A zsebemben lévő papírok a fólián keresztül is átnedvesedtek, a pólómból facsarni tudnám a vizet. Minden útba eső kútnál újra kell töltenem, annyit iszom. A városkából kifele menet elvétem a helyes irányt, ami 3km kitérő, és a jelenlegi körülmények között, ez különösen kellemetlen számomra. Újra vissza kell térnem a fizikai valóságba, meg kell találnom a helyes mértéket, az egyensúlyt, belső és külső világom között. Jelen pillanatban azonban túl fáradt vagyok mindennek a végiggondolásához.

  Végre rátaláltam a helyes jelzésekre, egy ódon, középkori hangulatú városkában. A macskaköves, szűk utcákon rábukkanok egy egyházi szálláshelyre, de innen megint elvétem az utat. Dörgölöm a szememből az izzadtságot, keresem a sárga nyilat, ami most incselkedik velem, mert minden útkereszteződésnél eltévedek. Minden lépés fárasztó, a hátizsák pántja a nyers húsomban. Összefutok a tegnap megismert bordeaux-i lánnyal. Ő sétálgat, én tántorgok. Élénken gesztikulálva magyarázza, hogy ne menjek tovább, mert a szálláshely mögöttem van, én azonban hősiesen közlöm vele, hogy továbbmegyek. Rám néz, a fejét csóválja, enyhén szólva hibbantnak néz, de végül egyszerűen vállat von, és elválunk. Néhány utcával később rájövök, igaza van, teljesen lökött vagyok. Na jó, visszamegyek a szálláshelyre, mondom magamnak nagy kegyesen. Pontosabban mennék, de nem találok vissza. A sikátorokban való félórányi bolyongás után, végre félholtan, és egy tapasztalattal gazdagabban betántorgok a szálláshelyre. Igyekszem minél jobban összehúzni magam, s eloldalogni a bordeaux-i lány mellett, aki jókat derül láttomon. Önfejűségem, okoskodásom, s telhetetlenségem miatt megkaptam a saját leckémet, és hogy el ne felejtsem, ráadásul büntetésként én is kaptam egy csinos hólyagocskát a talpamra, az ujjaim közé.

1. Tíz év önismeret után, megtaláltam-e saját létezésem célját és értelmét?

- Nem, még mindig nem találtam meg, de mégsem tekintem már céltalannak az életemet, mert a puszta keresés, és az ebből fakadó átélt élmények, már egyfajta értelmet adnak életemnek.

Szimbolikus nyelven fogalmazva:

Ha egy fához hasonlítanám magam, a magról való kikelés, a szárba szökkenés, a lefelé és felfelé tartó növekedés, a lombkoronanövesztés, és végül a gyümölcstermés együtt, adják létezésem értelmét.

2. Azzal, hogy ráléptem a személyes Istenkapcsolat, az Istenkeresés útjára, közelebb kerültem-e Istenhez?

- Annak ellenére, hogy hosszú utat jártam be, még mindig távolinak érzem. A Vele való találkozás még mindig félelmetes számomra. Már nem a büntetéstől való félelem dominál bennem, hanem az egyesüléstől való félelem. A félelem, hogy Isten végtelenségében, elveszíteném törékeny identitásomat, és megsemmisülnék, és ez akkor is igaz, ha ezen identitást tőle kaptam, és az ő szeretetében oldódnék fel. Keresem Őt, a keze nyomát a teremtményeiben, de a végső találkozástól visszariadok.

Szimbolikus nyelven fogalmazva:

Vajon fél-e a patak a megsemmisüléstől, amikor a tengerbe ömlik, és létezése végleg feloldódik. Én félek.

Miért van az, hogy amint egy kis öröm ér az életben, egy másik területen azonnal sötét felhők kezdenek gyülekezni,   és hamuvá változtatják az örömöt a számban?

A kérdésemre nem létezik válasz. Ilyennek kell elfogadnom az életem, vagy a túlérzékenységem az oka?

Ebben az állapotban hatalmas a kísértés, hogy mindent eldobjak magamtól kétségbeesésemben, aztán keresztülküzdöm magam ezen az állapoton, és marad a keserű túlélés öröm nélkül. Mert túlélni azt tudok, de örömet megtartani azt nem.