Ettem a jó és rossz tudásának fájáról, s felnyíltak szemeim. Észrevettem a másikban mindazt, mi gyűlöletes, de saját magamban is. Elkezdtem hát falat emelni magam köré, hogy elrejtsem szégyenemet, mások, és önmagam elől. Megtanultam hazudni, csalni, bagatellizálni, s nevetségessé tenni, közhelyekbe csomagolni mindazt, mi értékes.
Menekültem a hangok elől, a fülembe suttogó hangok elől, melyek áthatoltak önnön kezem emelte falamon, s hiába emeltem újabb falat, növesztettem vastagabb bőrt, raktam fel újabb páncélt, tettettem magam vaknak, és süketnek, a hangok csak szóltak, és szóltak, mert ettem annak a fának a gyümölcséből.
Együtt üvöltöttem a tömeggel, jelszavak, eszmék mögé bújtam, vagy csupáncsak bódult kábulatba, míg végül már magam sem tudtam, mi jó, és mi rossz, de feledni nem tudtam. Elfeledni annak a gyümölcsnek az ízét, mely egyszerre édes, sós és keserű.
Nem menekülhettem, mert a szavak ott tátongtak felém némán, az utcán álldogáló nyomorúságból, ha behunytam szemem, a szél zúgásából, a villamos zörgő hangjából, s mikor szobám ajtaját magamra zártam, a szívem dobbanásából.
Megálltam, s nem futottam többé, tégláról téglára, remegve bontottam falamat, miközben hallgattam a tisztán csengő hangokat, melyek hozzám szóltak: „Nőjek fel végre, mert nem maradhatok örökké gyermek, és a világ sem maradhat örökké gyermek.” Égő bizonyosságtól hajtva, vérző körömmel kapartam, bontottam falamat, mert tudtam, ott találom belül mindazt, miért élni érdemes.
A jó és rossz tudása oly nehéz, mily könnyű lenne a másikban újra bamba tekintetet, s gyűlölettől forgó szemeket látni, s nem venni észre mögötte a téglafalat, de mégis a belőle áradó, általam oly jól ismert, suttogó szavakat hallgatom, miközben véres, gyűlölettől habzó szájjal üvölti a világba: „Segíts rajtam, mert annyira fáj!”
