Egyedül a kápolnában. A 139.-ik zsoltárt olvasom. Egyszer, kétszer, s várom, melyik mondata fog megérinteni. Te formáltál anyám méhében, csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam. Valami összeszorítja a mellkasomat e szavaknál, de nem tudom átengedni magam az érzésnek, csak küszködöm önmagammal, a nyugtalanságommal, s végül a csenddel. Nem tud bennem megszületni az, minek meg kell születnie, s nem tudom mi az, csak érzem. Ennek az érzésnek engedem át magam, miközben szobámba távozom, s rajzolni kezdek anélkül, hogy pontosan tudnám, mit rajzolok. Egy fát rajzolok, és egy hatalmas mély gyökeret, ami lefelé tör a mélybe, s nem látni a végét. A kinti sétán aztán, az erdő fái között, végre átjutnak a képek a testemben lévő akadályokon, és már tudom, mit rajzoltam, s Isten az értelmét is megvilágítja előttem.
Egy hatalmas fa vagyok, egy élő és érző fa, melyet Isten kétféleképpen táplál. A hatalmas gyökéren keresztül, ami fut le, egyenesen a mélybe, és közvetlenül hozzá köt, és a napfényen keresztül. Határozottan érzem, nekem mindkettőre szükségem van. A napfény jelenti az emberi kapcsolataimat, a közösségeket, a gyökér pedig a belső elcsendesedést, a belső imát, a bennem állandóan jelen lévő Istent. Szinte érzem magamban a hatalmas gyökeret, ami biztonságot ad, ami táplál, és ami a közelmúltban elzáródott, amikor nem tudtam imádkozni, és a napot is felhők takarták el. Valami történik bennem, már rá merek nézni társaimra, és az ebédnél már egy-egy mosolyt is küldök feléjük.
Újra a kápolnában. A szentírási rész: Mózes 1/32, Jákob küzdelme Istennel. Elszánom magam a küzdelemre, és elhatározom, addig küzdök, míg meg nem áld engem. A küzdelem elején azonban elbizonytalanodom. Ki vagyok én, hogy harcolni kezdjek az Úrral? Félelmemben abba akarom hagyni az imát, ekkor azonban érzem, hogy Isten megragad, és nem enged. Azt mondja, ha már egyszer elszántam magam a küzdelemre, látni akarja, menyire tudok kitartani az imában, mennyire tudok küzdeni. Így hát küszködöm. Jönnek a kísértések, oda nem illő gondolatok, melyek elvonják figyelmemet, fájdalom a lábfejemben, majd álmosság és fáradtság, görnyedni kezd a testem, de újra és újra kiegyenesedem, mert küzdenem kell. Görnyedés, kiegyenesedés, s a legrosszabb, hogy nem látom az idő múlását, nincs nálam óra, s nem tudom, meddig kell küzdenem. Isten azonban azt mondja, ne törődjek az idővel, az idő nála van, s rám bízza, meddig küzdök. Hamarosan a bal arcomon is érzem a meleget, a napfényt, amit korábban csak a jobb arcomon éreztem, kinyitom a szemeim, s látom, sokkal világosabb lett a kápolnában, mint imám kezdetén, s ebből tudom, abbahagyhatom a küzdelmet. Megint csak érzek valamit, anélkül, hogy pontosan tisztában lennék értelmével, s megint újabb kegyelmet kaptam Istentől, anélkül hogy értelmemmel felfognám mibenlétét.
Újabb séta az erdőben. Ezúttal kemény, és hosszú túrára szánom rá magam. Elindulok a Mária-úton, falom a kilométereket, miközben próbálom lecsendesíteni a bennem lévő zűrzavart. Valami megszületett a testemben, de továbbra is akadályokba ütközik, nem tud szabadon áramolni, s főleg nem ér el értelmemig, ahol fel tudnám dolgozni. Négy kilométer után végre megnyugszom, visszafordulok, lépteim meglassulnak, az előttem lévő ösvényt figyelem, ami mintha életre kelne, s figyelne engem, s mélyéről maga Isten hívogatna magához. A múltam képei úsznak el előttem lassan, s próbálom megtalálni azt a pontot, amikor így eltávolodtam Istentől, és egyben az emberektől, a barátaimtól is. Végül két szó bukkan fel előttem, melyet kelletlenül megragadok: önzés és féltékenység, mely ugyanannak az érzésnek két oldala, s azt is tudom, a szeretetre irányul. Most azonban már túlságosan fáradt, s kimerült vagyok, eme érzéseim kibogozásához.
Harmadik imára már nem marad erőm, mégis bemegyek a kápolnába, mert eszembe jut, akármilyen fáradt is legyek, időmet akkor is fel tudom ajánlani Istennek. Így csak ülök csendben, a megtalált testtartásommal, néha álomképek úsznak el előttem, mintha ébren álmodnék, s álmomban társaimmal beszélgetek. Fáradtságomat Istennek adom, aki elfogadja, s csodálatos módon, a vacsoránál már egyre kevésbé érzem az álmosságot, a szentmise kezdetére pedig teljesen kitisztul a fejem. Ahogy tekintetem az oltárra, a rajta lévő oltáriszentségre emelem, meghívott vendégnek érzem magam, s végig meghatott áhítattal térdelek, a megtiszteltetés feletti örömömben. Az esti exament elvégezve, csodálkozva állapítom meg, a napom minden órájában jelen volt Isten.
Végigaludtam az éjszakát, s reggel frissen ülök a kápolnában a többiekkel együtt a közös ima kezdetén, melyet egyre inkább otthonomnak érzek. A szentírási rész: Lukács 5/17-26, Jézus meggyógyítja a bénát. Ignáci szemlélődés. A mondat, ami megérint, szinte a vesémig hatol: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! Látom magam a történetben, egyszerű szemlélődő vagyok, látom Jézust a sokaság közepén, de nem merek odamenni hozzá, félek az írástudóktól, és félek a tömegtől, félek attól, mit mondanak majd rám. Elszégyellem magam, amikor látom azok hitét, akik odaviszik hozzá a bénát, s végül, amikor már a tömeg is oszladozni kezd, oda merek menni Jézushoz, aki azt mondja nekem: ha veled vagyok, le tudod küzdeni a félelmedet.
Valami arra indított, hogy a bakancsom is vigyem, ezen a hűvös, szeles reggelen. A hideg szinte csontomig hatol, s valami arra indít, ezúttal menjek le a mélyúton, a szurdokba. A bűntudat hajszol egyre lejjebb, miközben egyre ismételgetem: emberektől való félelmemet, mindig álszerénységgel palástoltam. Megérkezem a sziklákig, felmászom, s az erős szélben még mindig ismételgetem. Félelem, álszerénység, önzés, féltékenység. Jézus rám szól, s arra int, maradjak csendben, és hagyjam abba az önmarcangolást. Körülnézek, látom a fák gyökereit, melyek a sziklába fúrták magukat, úgy érzem, mintha a saját gyökerem mélyén ülnék, az igazi önmagamban, és az erős szél most ezt a gyökeret tisztítja, a sok rárakódott portól, piszoktól. Csak ülök szótlanul a sziklán, és a természet hangjaiban, végre rátalálok a valódi csendre. A visszaúton nem tudok betelni a sok gyökér látványával, a mélységnek ezzel a szépségével, a fák és sziklák gyökerei olyan ősi erőt sugároznak magukból, ami még magán viseli a teremtés keze nyomát. Mire felérek a kilátóhoz, a kezeim forrók, s olyan melegség önt el, mintha valaki felkapcsolta volna bennem a fűtést.
A napjaim ezen a lelkigyakorlaton nem a reggellel kezdődnek, s az estével végződnek, lelki vezetőmmel való beszélgetéseim jelentik napom végét, és az új nap kezdetét. Csendben hallgatja beszámolómat, kérdései megdöbbentenek, s olyan irányba visznek, amit még eszembe sem jutott átgondolni (vagy nem mertem átgondolni): Miért nem merek Istentől kérni? Miért várok arra mindig, hogy ő segítsen előbb, és miért nem kérem előtte a kegyelmet? A kérdések új rugókat mozgatnak meg testemben, melyeket eddig nem használtam, s feladatokat is adnak a következő napra. Mikor ahhoz a részhez értem, hogy Istennel küzdöttem, s ő megragadott, tovább akartam ugrani beszámolómban, de lelki vezetőm szeme felcsillant, s nem engedett továbblépnem. Igen? És hogyan ragadott meg? Megdöbbenek, mert erről az oldalról, még nem is mertem ránézni a szituációra, s villámként hasít belém a felismerés: a szívemet ragadta meg. És hogyan ragadta meg? Újabb döbbent csend, s végül kimondom: kinyitotta, s szavaim itt már zokogásba fúlnak. Lelki vezetőm lassan előveszi jelentkezési lapomat, s emlékeztet arra, mit odaírtam. Azt szeretném, ha Isten ezen a lelkigyakorlaton megérintene. És mit tett most Isten? Én pedig kimondom: megérintett. A zokogás csak nem tud abbamaradni. A beszélgetés végén megkapom az újabb szentírási részeket következő imáimhoz, s miközben szobám felé sietek, hogy jól kisírjam magam, csak arra tudok gondolni, a bal arcom, a bal oldalam volt árnyékban, a női oldalam, ahol az érzelmeim lakoznak, s Isten pontosan azon az oldalamon érintett meg, ami eddig sötétségben volt.
