Már három hónap eltelt a dobogókői lelkigyakorlat óta, az emlékek mégsem fakulnak, mivel léteznek olyan meghatározó élmények, melyek az idő múlásával új és új jelentéssel töltődnek, s oly erővel égetik magukat a lélekbe, hogy nem fakulnak meg soha.
Mintha tegnap történt volna a beszélgetésem Jézussal, amikor az imában megkérdeztem tőle, lehetnék-e a tanítványa, mire ő egyszerűen csak annyit mondott: igen. Mintha tegnap történt volna utam lefelé a szurdokba, mikor az ösvény elején megpillantottam azt a bizonyos fát, melynek szikla az alapja, s gyökerei oly erővel fonták át az alatta lévő sziklát, mintha eggyé vált volna vele. Csak álltam némán a fa előtt, s lassan megtanultam látni, mert nem elég nézni a világot, a belső szemnek is ki kell nyílnia, s látnia kell, felismerni mindenben az Isten keze nyomát, és ha egy embertársammal találkozom, látnom kell a valódi lelkét, mert csakis ily módon tanulom meg őt igazán szeretni. Az ösvény kanyarogva vezetett lefelé, a vége az ismeretlenség homályába veszett előttem, s miközben lassan kerülgettem a vihar által kidöntött fatörzseket, kezdett elfogni a félelem. Mert minden útnak van egy bizonyos pontja, ahol még visszafordulhatok, a saját erőmre támaszkodva visszaérhetek a kiindulópontig, az ismerős biztonságba, s a félelem akkor jelentkezik, ha ezt a bizonyos szakaszt elérem, s minden további lépéssel erősebb és erősebb lesz bennem. Az akadályok pedig nem múlnak, néha át kell másznom fatörzseken, vagy átbújnom alattuk, s a szakadék, a meredély is egyre félelmetesebb alattam. Még néhány métert, még egy kanyart, még néhány percet, mielőtt visszafordulnék, biztatom magam, s kezdek semmi másra nem gondolni, csakis az előttem tornyosuló akadályra, s lassan eljutok addig a pontig, ahol már nem akarok visszafordulni, s csodálatos módon, a félelem nemhogy erősödne bennem, de egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül teljesen eltűnik. Csodálatos paradoxon. Amikor elengedem a saját végletes kis elmémmel kiszámítható dolgokat, a saját magam épített menedékeimet, s egyedül a legnagyobb kiszámíthatatlanságba, az ismeretlenbe, magába Istenbe kapaszkodom, aki a legnagyobb rejtély előttem, akkor tölt el a legnagyobb biztonságérzet.
Már három hónap eltelt a lelkigyakorlat óta, s én megkaptam első feladatomat Istentől. Ez a feladat akkora súllyal nehezedett rám, oly kicsinek és szánalmasnak éreztem magam, a feladat nagyságához képest, hogy először szabadulni szerettem volna tőle. Miért engem választottál erre a feladatra, kérdezgettem tőle, de választ nem kaptam, s végül elfogadtam eszemmel és akaratommal is azt, ami a szívemben már rég megszületett. Egyszerű áldozatot kell hoznom, csak feladni régi, megszokott biztonságérzetemet, s az újba, Istenbe kapaszkodnom, de mégis mily nehéz.
Látást adtál nekem, hogy felismerjem a feladatot, s szívet és lelkiismeretet is adtál nekem, hogy helyesen cselekedjem, s most nem tekintek másra, csak az előttem álló feladatra. A Te munkád nagy része ismeretlen marad számomra, mint ahogy utam is rejtve van előttem, de megértettem, csakis az által erősödhet bennem a remény és a hit, ha bizonytalanságban tartasz, s nem ismerem előre az út végét.
