Július 31.
A reggeli indulásaim még szétszórtak, nem szeretek kora hajnalban nekivágni az útnak, ahogy zarándoktársaim többsége, szívem szerint még maradnék, de kezdem kényelmetlenül érezni magam az üres zarándokszálláson, és picit sétálgatok a városkában, mielőtt továbbmennék. Idegenkedem a hajnali hűvöstől, és végül a reggel 8 és 9 óra közötti időszakban, amikor a nap melegét érzem bőrömön, tudok elindulni. Rejtélyes módon, mintha a nap melege töltene fel életenergiával, és erővel a további gyalogláshoz. Erre felégett karom is emlékeztet, s egyre inkább hiányzik a napolaj, amit elfelejtettem magammal hozni.
Hamarosan elhagyom Larrasoanát, ahol megreggelizem, és rövidesen már megint rohanáson kapom magam, megint nem a saját tempómban gyalogolok. Erre sajgó vállam is figyelmeztet, mit újra kegyetlenül nyom a hátizsák. Lassítok, a táj illatából, és izzadtságtól gyöngyöző testemből, mely gőzerővel égeti a kalóriákat, próbálok újra a jelenbe kerülni, a saját időmbe, a valóságomba. Meglepődöm milyen gyorsan sikerül, most nem hiányolom Stephanie-t, nem rágódom a múlton, és egyre kevésbé félek a jövőtől. Az itt és most jelene, ritmikus gyaloglásom, a tájból áradó nyugalom ringatnak meditatív állapotba, a múlt és jövő csak pillanatokra villan be néha, ahogy a csendes tájat borzolja fel időnként egy-egy kósza szellő.
Egy patak partján haladok éppen, amikor belső hangom megállásra kényszerít. Az érzés, mi hirtelen betölti testem minden apró porcikáját, egyértelmű maradásra ösztönöz, átvágok a bozótoson, leülök a sebesen rohanó patak partjára, és iszom magamba a látványt.
A szívemben képek, szimbólumok jelennek meg, oly valósághűen, mintha egyszerre két világban léteznék párhuzamosan, melynek határai teljesen eltűnnek. A külső érzékszerveim által észlelt valós világ mellett, fokozatosan megnyílik számomra Isten valósága, ahogy lassan, lépésről lépésre felfedezem, és használom belső érzékszerveimet. Üres edényként látom magam az úton, benne a múlt rászáradt maradékával, de mire utam végére érek, az edény megtisztul, s én látni fogom, ki is vagyok valójában. A külső és belső fülemmel is hallom a patak csobogását, a sodrását, lendületét, a mindent elsöprő kegyelem áradását, ami végül megtisztít majd. A patak vize oly tiszta, oly hűvös, annyira szelíden és ellenállhatatlanul áramlik, mint maga az isteni kegyelem. Nem állhatok meg előtte, hagyom, hogy engem is magával ragadjon a békésen hullámzó, bódult állapotba. Földöntúli béke és nyugalom költözik belém, s újult erővel, megrendülve folytatom utam.
Egy kanyar után meglepetésemben nagyot ugrik a szívem, ugyanis Stephanie-ba botlom bele. Ő is lelassult, feldagadtak a lábai, és egy szobapapucsban kénytelen vánszorogni az úton. Pihenők közben gyakran szót váltunk, s most már meglepődve nyugtázom kapcsolatunk egészséges voltát. Már olyannak látom őt, aki valójában, egy zarándoktársamnak, aki szintén a saját útját keresi, és nem ábrándjaimon keresztül, személyes megváltómnak és megmentőmnek. A lábai mind jobban fájnak, csakúgy, mint az én vállaim és felégett karom. Kölcsönadja napolaját, én szabódom, a régi beidegződések még ide is elkísérnek, mert nehéz számomra segítséget elfogadnom, de rám szól, hogy ne legyek őrült (crazy), s végül bekenem karjaimat, az áldott, hűsítő napolajjal. Szegény, már azért hálát adna, ha valahogy be tudna vánszorogni Pamplonába. Belső sugallatra eszembe jut angolul egy isteni áldás, amitől könnyek szöknek a szemébe, és elbúcsúzunk egymástól.
Dél. Pokoli meleg. A testem fáradt, a szívem könnyű. Teljesen elmerülök a gondolatnélküliségben, az utat sem figyelem, Isten irányítja lépteimet. Komolyan veszem edényem kiürítését. Ráérzek az igazi zarándoklétre, az úton levés boldogságára, s nem akarom, hogy a mai nap véget érjen számomra. Nem elégszem meg azzal, amit ma kaptam, többet és többet akarok, mintha függő lennék, az isteni élmények ópiuma után sóvárog lelkem. Arre előtt még egyszer összefutok Stephanie-val, én pihenőre készülődöm, ő útra kászálódik. Felsegítem hátizsákját, kezébe adom botját, ő lovagjának nevez, s figyelem, ahogy lassan botorkálva eltűnik előlem az úton, és végleg kigyalogol az életemből.
Arre túl nyüzsgő számomra. Pedig kisváros, mégis annyira elkapott a zarándoklat ritmusa, a magamba mélyedés, hogy jelen pillanatban terhes számomra a világi élet zaja. Átvágok a központon, a városka széle előtt megállok egy étterem előtt, rajta a kagyló jele. Itt megebédelek, majd folytatom utam Pamplona felé.
A nap állásából ítélve, délután négy óra körül járhat, és harminc fok. Folyik rólam az izzadtság. A zsebemben lévő papírok a fólián keresztül is átnedvesedtek, a pólómból facsarni tudnám a vizet. Minden útba eső kútnál újra kell töltenem, annyit iszom. A városkából kifele menet elvétem a helyes irányt, ami 3km kitérő, és a jelenlegi körülmények között, ez különösen kellemetlen számomra. Újra vissza kell térnem a fizikai valóságba, meg kell találnom a helyes mértéket, az egyensúlyt, belső és külső világom között. Jelen pillanatban azonban túl fáradt vagyok mindennek a végiggondolásához.
Végre rátaláltam a helyes jelzésekre, egy ódon, középkori hangulatú városkában. A macskaköves, szűk utcákon rábukkanok egy egyházi szálláshelyre, de innen megint elvétem az utat. Dörgölöm a szememből az izzadtságot, keresem a sárga nyilat, ami most incselkedik velem, mert minden útkereszteződésnél eltévedek. Minden lépés fárasztó, a hátizsák pántja a nyers húsomban. Összefutok a tegnap megismert bordeaux-i lánnyal. Ő sétálgat, én tántorgok. Élénken gesztikulálva magyarázza, hogy ne menjek tovább, mert a szálláshely mögöttem van, én azonban hősiesen közlöm vele, hogy továbbmegyek. Rám néz, a fejét csóválja, enyhén szólva hibbantnak néz, de végül egyszerűen vállat von, és elválunk. Néhány utcával később rájövök, igaza van, teljesen lökött vagyok. Na jó, visszamegyek a szálláshelyre, mondom magamnak nagy kegyesen. Pontosabban mennék, de nem találok vissza. A sikátorokban való félórányi bolyongás után, végre félholtan, és egy tapasztalattal gazdagabban betántorgok a szálláshelyre. Igyekszem minél jobban összehúzni magam, s eloldalogni a bordeaux-i lány mellett, aki jókat derül láttomon. Önfejűségem, okoskodásom, s telhetetlenségem miatt megkaptam a saját leckémet, és hogy el ne felejtsem, ráadásul büntetésként én is kaptam egy csinos hólyagocskát a talpamra, az ujjaim közé.
