Egy régi tartozásomnak teszek most eleget. Ez a rész kimaradt a zarándoklatom előzményeinek leírásából, időrendben az „Előkészületek” és az „Indulás előtt” leírtak között történt. A jövőben megpróbálok rendszeresebben írni, és többé nem hagyom, hogy évekig húzódjon egy-egy nap megírása.
Már másnap, egy napfényes májusi napon, dagadó önbizalommal elindultam a spanyol követségre, elhatározásomat oly jelentőségteljesnek, annyira világrengetőnek éreztem, hogy arra számítottam, a spanyol nagykövet személyesen gratulál döntésemhez, kezet fog velem, és megilletődve azonnal kezembe nyomja a spanyol vízumot. Mire leértem az ügyfélfogadás helyszínéül kirendelt pincehelyiségbe, dagadó önbizalmam túlfujt lufiként pattant szét, s lehangolva néztem a rácsos ablak mögött ülő szigorú tekintetű középkorú férfira, aki ügyintézői minőségében, tört magyarsággal megkérdezte, hogy mit akarok. Hebegtem valamit vízumról, és Santiago de Compostelláról, mire az ügyintéző unott arccal a kezembe nyom egy űrlapot, s egy listát, s közli, majd akkor jöjjek vissza, ha beszereztem a szükséges iratokat.
Szédelegve támolyogtam ki a pincéből, a verőfényes májusi napsütésbe, az Andrássy úton megálltam, s belenéztem a kezemben tartott listába. Hidegzuhany, majd rémület. Devizaszámla, bankkártya, banki igazolás, külföldi egészségbiztosítás, repülőjegyek és szállodafoglalás, vagy meghívólevél, csupa olyan irat, amely egy egyszerű földi halandó számára szinte beszerezhetetlen. Ebbe a „szintébe” kapaszkodtam, mert feladni akkor sem fogom, számomra nem a papírok beszerzése lehetetlen, hanem a zarándoklatom feladása. Ehhez hasonló érzések kavarogtak bennem, mikor összefutottam Ágival, az egyik jóbarátommal a Láthatatlan Színházból, aki szememben már világutazónak számít, hisz többször is megfordult Dániában.
Nagyot tévedtem, amikor panaszaimra együtt érző bólogatást vártam Ági részéről, szinte azonnal záporoztak rám a gyakorlati kérdések. Mikor, milyen repülővel, milyen útvonalon tervezem az odautat? Hm. Repülővel Párizsig, majd TGV Bayonne-on keresztül, átszállással St.Jean-ba. Hamarosan már a lakásán folytattuk a baráti csevelyt, s én elképedve bámultam, amint villámgyors mozdulatokkal végigzongorázik a számítógép előtti billentyűzeten, a különböző légitársaságok honlapjai között.
-
Ez drága, nem jó, hopp, itt van egy megfizethető áron, július 26-án Budapestről Párizsba! Nincs bankszámlád? Nem baj, megrendeljük az enyémről, holnap majd kifizeted.
Alig egy perc múlva kezemben tartottam a kinyomtatott visszaigazolást a légitársaságtól, a beszállási kóddal együtt. Ági újra belenéz a listámba.
-
Visszaút?
-
Tulajdonképpen nem szándékozom visszatérni, de ha már kell a vízumhoz, akkor nézzünk egyet Barcelonából Budapestre.
Egy perc elteltével már kezemben tartok egy újabb repülőjegyet (beszállási kódot), augusztus 20-i dátummal Barcelonából Budapestre. Ági megint belenéz a listámba.
-
Ami az egészségbiztosítást illeti, mi sem egyszerűbb. Van TB kártyád, ugye? Kitűnő! Akkor elmész az egészségbiztosítási pénztárba, és kérsz egy európai egészségbiztosítási kártyát, ami vagy ingyenes, vagy minimális összegbe kerül. A többit majd te megoldod.
Ismét szédelegve kerülök az utcára, ezúttal a boldogságtól. Ági előtt a világ összes varázslója eltörpül, Ózzal egyetemben, hisz varázspálcája két „nemtörődöm” legyintésével, a kezembe varázsolt két repülőjegyet, és egy kész megoldást a külföldi egészségbiztosításra.
A kezdő lökést megkaptam, a többi rajtam múlt. Devizaszámlát nyitottam az egyik bankban, majd erőt vettem magamon, és kölcsönkértem a barátaimtól. A segítségkérés mindig nehezen ment számomra, korábban a büszkeséggel takaróztam, amíg rá nem jöttem, hogy amit én büszkeségnek gondoltam, az valójában gyávaság. Mert bátorság kell ahhoz, hogy amikor valóban szükségem van segítségre, a barátaim szemébe nézve, kérni tudjak tőlük. Napi 50 euróval számolva, így már fel tudtam mutatni egy 3000 eurós bankszámláról szóló igazolást. A régi pszichodrámás vezetőmön keresztül ismerőst is sikerült találnom Barcelonában, s ekkor úgy tűnt, meglesz a meghívólevél, s minden erőfeszítésemet siker koronázza, azonban az utolsó pillanatban változott a törvény, a meghívólevelek intézése, átkerült a közjegyzőktől, a rendőrség hatáskörébe, s ők korántsem bizonyultak segítőkésznek. Görcsös erőfeszítéseim innét a távolból, rendre zátonyra futottak, s amikor utolsó mentsvárként lefordítattam spanyolra az irataimat, majd elküldtem, s erre sem érkezett érdembeli reakció a barcelonai rendőrség részéről, kezdtem kétségbeesni.
Nem értettem a leckét, mert amikor az életben egy ajtó bezárul, nem szabad görcsösen feszegetni, és minden energiámat arra pazarolni, hogy újra kinyissam. Türelmesen ki kell várni, amíg az élet új lehetőségeket rak elém, s ezeket észre kell venni, mert amikor egy ajtó bezárul, hamarosan kinyílik egy másik.
Úgy tűnt, a meghívólevél hiánya miatt, nem tudom beadni kérelmemet a vízumra.
A fizikai erőfeszítésemen túl, lélekben is készültem a nagy útra. Megtettem az első lépéseket albérletem és munkahelyem felmondására, az unokatestvéremmel nem volt gond, ellenben albérletem felmondása feszültséget okozott, elhidegült a viszonyom a tulajdonossal az utolsó két hónapra, de ezen a ponton zarándoklatom érdekében bármit vállaltam. Külön örömet okozott számomra a tárgyaimtól való megválás, könyveim és filmjeim nagy részét a barátaimnak ajándékoztam, mindentől igyekeztem megszabadulni, ami Budapesthez, vagy a múlthoz kötött. Az otthon, és a haza szavakat már nem ejtettem ki a számon, engedtem, hogy egész múltam elsüllyedjen abban a nagy ködben, a feledés tengerében, míg nem marad más velem, mint a puszta elszántság, az akaraterő, mellyel most választ követelek Istentől, saját létezésem értelmére. (Ó, balga reménykedés! Azzal hogy múltamat megtagadom, még nem teszem semmissé, csupán a tudatom mélyére száműzöm, a saját énemtől megszabadulni soha nem fogok, az egyetlen, amit tehetek, elfogadok mindent, ami én vagyok. Mindent.)
A válasz hamarosan meg is érkezett Istentől egy álom formájában, szimbólumok mögé rejtőzve.
„Egy panteon előtt állok, melyben géniuszokkal, igazi legendákkal találkozhatom. Előttem is, mögöttem is emberek várakoznak. A bejárat előtt leeresztett sorompó, mögötte egyenruhás biztonsági őr áll, kifejezéstelen arccal. Amikor sorra kerülök, két utat látok magam előtt. Az egyik egyenesen vezet tovább, míg a másik út elkanyarodik picit balra. Mindkét úton egy-egy lángelméhez lehet eljutni. A biztonsági őr megkérdezi tőlem francia nyelven: kihez óhajtok menni?
- Moliére-hez. - válaszolom francia nyelven. Így tehát a balra kanyarodó utat választom. Néhány lépés után egy tágas terembe érek, és megpillantom Moliére-t. Ősz hajú, kortalan ember, ugyanakkor energikus, és arcán ott lángol a művészet fensége. Széttárt karokkal, mosolyogva lép felém, mire én térdre rogyok ekkora nagyság előtt. Ő előbb kedves fiának nevez, majd megáld engem. (magyarul beszélünk) Ezután a tudataink összekapcsolódnak, és szavak nélküli kommunikáció jön létre kettőnk között. Nemcsak egymás gondolatait látjuk, de érzéseink is összekapcsolódnak. Ő, a művészet nagyságáról "beszél", és megjegyzi gondolatban:
- Ugyan mi lehet ennél csodálatosabb?
- A szeretet. - válaszolom szavakkal.
- Ó, a szeretet! Cinkos mosollyal néz rám.
Újra összekapcsolódunk, és most a szemeim előtt megjelenik a katolikus egyház minden híres temploma, katedrálisa, festménye és szimbóluma, mindegyiken ott fénylik egy-egy híres gondolkodó, művész vagy alkotó kézjegye. Ebben a pillanatban felébred bennem a kétely, hogy a katolikus egyház talán mégsem csak erről szól. Újra ránézek Moliére-re, és megdöbbenek a változástól. A művészi nagyság az arcán csak egy álca, mely sokkal mélyebb bölcsességet rejt. Tudta, hogy most jönni fogok, és azt is tudta, hogy ezt a kételyt, mely most megfogalmazódott bennem, neki kell felébresztenie. Magam mögé nézek, és egy lányt látok várakozni, és tudom - lejárt az időm. (A lány mély benyomást tett rám, noha az arcára nem emlékszem tökéletesen, olyan ismeretlen-ismerős érzés. Azt nem tudtam eldönteni, hogy rám, vagy Moliére-re várt.)
Egyik pillanatról a másikra visszakerültem a panteon elé, a bejárathoz, de most elfelejtettem, hogy a másik úton, mely egyenesen vezet tovább, kihez lehet eljutni. Az álom elején még tudtam, amikor a döntés előtt álltam, hogy a két út kihez vezet, de az álom végén csak Moliére-re emlékeztem, és az ébredés után, szintén.”
Kótyagos fejjel ébredtem, valósággal sokkolt az álom, még napokig libabőrös lett a hátam, valahányszor felidéztem magam előtt az álom részleteit. Határtalan bizonyosságérzet fogott el, ím itt a válasz kétségeimre, mert minden akadály ellenére, idén nyáron elindulok a zarándoklatomon. Az álom pontos értelmét nem sikerült megfejtenem, ám jelen pillanatban, háborgó lelkem megnyugtatására szolgált, s ezzel én megelégedtem.
A meghívólevél továbbra is holtponton nyugodott, s lelkem kezdett kettéhasadni, spirituális szinten, a láthatatlan világban, minden előrefele mutatott, ugyanakkor az anyagi világban akadályok tornyosultak előttem, s eme állapotomban újabb bombaként robbant bennem a következő álom, mely szintén Istentől érkezett.
„Hatalmas madarakat láttam, melyek többtízezer (vagy millió) évvel ezelőtt az eget hasították - majd kihaltak. Tudtam, velük együtt egy csoda tűnt el, s nélkülük sokkal szegényebb lett a világ. Majd a jelen korba kerültem, és egy spanyol barátommal, ezekről a csodálatos madarakról, és az elmúlásról beszélgettünk spanyolul. Egy sziklás, sivatagos vidéken rábukkantunk egy hatalmas fészekre, benne legalább száz tojás. A nap élesen, verőfényesen sütött. Szavak nélkül is tudtuk, hogy a tojások sok évezred óta állnak itt háborítatlanul. Majd a barátommal az életről kezdtünk beszélgetni - hogy egyáltalán mi nevezhető életnek, és mikor kezdődik. Az élet akkor kezdődik, miután kikel a tojásból egy fióka, vagy már sokkal korábban a tojáson belül is? Az álomban saját magamat és a barátomat nem láttam. (a barátomból csak egy kezet, amint a tenyerében tart egy tojást) Visszatérve a beszélgetésre, azt mindketten tudtuk, hogy a tojásokat nem szabad feltörnünk, mert szentségtörés lenne, és háborítatlanul kell itt hagynunk őket. Már azt hittük, az élet kezdetére nem kapunk választ, amikor hirtelen az egyik tojás repedezni kezdett, és kikelt belőle egy fióka. Apró és csúnya madár volt, de volt benne valami fenséges. Tudtuk, ha megnő, valóságos csoda lesz belőle. Megrendülten álltunk. A madár ekkor rámnézett, és értelem csillogott a tekintetében.”
(Ebben a két álomban benne foglaltatik teljes életem, önismereti utam teljes szakasza, és íve a jövőben ér véget. Az első álom női oldalam szimbolizálja, az újonnan felfedezett tehetségeim itt bontakoznak ki teljes valójukban, csiszolódnak gyémánttá, a második álom valódi férfi oldalam, mely csak ezután születik meg bennem, a céltudatosság, az erő és a szárnyalás, mellyel leküzdöm a bennem lakozó félelmet és sötétséget.)
A madár szeme szinte megigézett, mint egy hatalmas, kiismerhetetlen mélyvizű tó, s én nem várhattam tovább. Beszerzett papírjaimmal újra bevonultam a követségre, és őszintén elmondtam a huzavonát a meghívólevél körül. Meglepetésemre az ügyintéző nem elutasítóan reagált, azt ajánlotta, próbáljak meg valamiféle szállodafoglalást keresni. Persze nonszensz az egész, mivel elképzelhetetlen, hogy hosszú hetekig tartó gyalogos zarándokút alatt szállodában aludjak, de itteni bevándorlási ügyeim intézésénél már megtanultam, bármilyen ellentmondásos egy hivatalos irat, be kell szerezni, a bürokrácia ebben a tekintetben nem ismer tréfát. Ilyen esetekben csak az ügyintéző fejével szabad gondolkodnom, akinek minden rábízott ügyet papírokkal kell igazolnia főnökei felé. Újra egy kedves ismerősöm segített ki a bajból, s ezen már meg sem lepődtem, a barátaim ezekben a hónapokban a helyzet magaslatán álltak, minden szempontból. Viktor barátom boltjából a váltótársam, Noémi fogalmazta meg angolul az érdeklődő levelet, amit elküldtünk az egyik santiagói hotelbe, és saját segítőkészségétől felbuzdulva, „mellékesen” elintézett számomra egy olcsó szobafoglalást Párizsban, hogy ne kelljen a pályaudvaron csöveznem. Innen már én vettem át az ügyet, és az e-mailben érkező válaszlevelek közül én hamisítottam át az egyiket oly módon, hogy az első ránézésre, biztos szállodafoglalásnak tűnt. Másnap immár hiánytalanul, és bűntudat nélkül beadtam a kérvényt, a szükséges papírokkal együtt, eleget téve a bürokrácia minden követelésének, s immár fizikailag is elhárult előlem minden akadály.
Végre kezemben tartottam vízumomat, útlevelem a jövőmbe. A barátaimtól kapott kölcsönt visszafizettem, az átváltásból és a banki levonásokból eredő költségek jelentősen leapasztották aprócska tőkémet, de nem számít. Az elszántság oly erővel élt bennem, hogy akár üres zsebbel is nekivágnék az Útnak.
