Újabb imához készülődöm. A helyszín újra a kápolna. A szentírási rész, Lukács 6/47-49, példabeszéd az emberről, aki sziklára építette házát. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt… Mélyre hatolt. A gyomrom összeszorul az elfojtott sírástól. Könnyeimmel küszködve alig tudom tovább olvasni, mégis elolvasom, újra és újra, míg eggyé nem válok a szöveggel. Lassan készülődöm a kéréshez, el szeretném mondani az előttem ülő Jézusnak, szívem legtitkosabb vágyát, küszködöm a gátlásaimmal, miközben ő a szemeivel bátorít, s egyre buzdít, mondjam ki végre. Szeretnék egy társat, aki hozzám illő, családot és gyermekeket. Végre kint van. Jézus a szemeivel mosolyog, és még nem szólal meg. Belehelyezkedem a történetbe. Én vagyok az, ki ás, egyre mélyebbre, egy hatalmas gödörből lapátolom a földet, sárosan és megszállottan, s egyre mélyebbre hatolok. Körülöttem mások is ásnak, de ők hamarabb abbahagyják az ásást, házat építenek, családot alapítanak, munkahelyük van, gyerekeik, akik vidáman szaladgálnak a kertekben. A boldog idilli környezetet egyedül az én gödröm csúfítja el, és én, aki félőrülten még mindig tovább ásom. Szégyenkezem is, hogy kilógok a többiek közül, de hamarosan sziklán koppan ásóm, s lázas idegeim végre megnyugszanak. Én is építek egy házat, ami a felszínről szemlélve kicsi, és szerény, de a felszín alatt hatalmas és tágas földalatti csarnok, melynek szikla az alapja. Most végre megszólal Jézus, s megnyugtat. Meg fogom kapni, amit kértem, s már azt is látom, miért nem kaptam meg eddig. Ő azt szeretné, hogy sziklára alapozzam családomat. Elönt a békesség és az öröm, végre megosztottam Jézussal igazi vágyam, s most megnyugszom benne.
Süt a nap. Először, mióta itt vagyok Dobogókőn. Végre a napfényt érzem bőrömön, a hideg szél helyett. Újra a mélyúton tartok lefelé a saját „csarnokomba”. Megpillantok egy fát, melynek láttán ujjongás tör elő belőlem. Gyökereivel és alsó törzsével körbefonta az alatta lévő sziklát, szinte eggyé vált vele. Csodálatos. Tudom, ezt a fát nem döntheti ki egyetlen vihar sem, s érzem, én is ilyen fa leszek. Felülről nézve egy jellegtelen, hétköznapi fa, csak alulról látni a csodát. Magával ragadnak az érzelmek, s ezúttal örömömben sírok.
Az ebéd, azon ritka alkalmak egyike, amikor együtt vagyok társaimmal. Elnézem arcukat, vidámak, szomorúak, vagy csak magukba mélyednek, s látni rajtuk a bennük munkáló mély folyamatokat. Az étkezést befejezve néhány percig csak ülünk szótlanul, magunkba mélyedve, mintha nehezünkre esne elszakadni egymástól, végül mindenki megy tovább a saját útján. Az enyém a kápolnába vezet. Nehéz igeszakasz vár rám, Lukács 15/11-32, a tékozló fiú története. Olvasom, a történetet távolítom magamtól, a tékozló fiúval nem tudok azonosulni. Amikor az utolsó mondathoz érek: „vigadnod, és örülnöd kellene…”, szúrást érzek a szívem táján. Megfogalmazom kérésemet Jézusnak, múljék el szívemből, az irigység és féltékenység. A múltból két személy bukkan elő emlékeimben, kiknek el kell engednem az adósságát, pontosan még nem tudom felfogni miért, de mikor megteszem, mintha egy súly gördülne le mellkasomról. Elkezdődik a tékozló fiú története, s én az idősebb fiú szemével látom az eseményeket. Atyámmal ülök a szobában, az asztalnál, aki dühbe gurul a szégyenletes hírek hallatán, mik kisebbik fiáról jönnek, majd szomorú lesz. Én vigasztalom, s próbálom kisebbíteni a hírek súlyát, azt mondom atyámnak, nem biztos, hogy igazak a hírek, de titokban örülök, hogy atyám szeretete egyedül az enyém. A mezőn dolgozom, mikor értesítenek az öcsém hazaérkezéséről. Benn a házban vigadoznak, de én nem megyek be, csak állok kinn a sötét estében, és dühös vagyok, mert úgy hiszem, atyám a kisebbik fiút jobban szereti nálam, sőt már abban sem vagyok biztos, hogy atyám szeret engem. Hamarosan kijön hozzám az atya, néhány percig melegen néz rám tekintetével, majd ezt mondja: „van egy hely a szívemben, ami egyedül a tiéd, senki másé, s ugyanígy minden ember számára megvan ez a hely, mivel elég nagy az én szívem”. Ekkor elpattan bennem valami, és sírva a nyakába borulok, az atya lassan átváltozik előttem az „igazi Atyává”, egyre idősödik, már nem tudom, férfi vagy nő, sőt egy hatalmas, ősöreg hegynek látom, mely él és dobog, mintha belül, csak szív lenne. Én pedig magamat egy kicsiny szívnek látom, mely úgy pihen a hatalmas „hegyen”, mint a csecsemő az anyja ölén. A kép hirtelen változik, s én újra a kápolnában térdelek, előttem Jézus ül a földön, s most, ahogy a szívemben megszületik a vágy, azonnal kimondom, és megkérdezem Jézust: mindezek után, ami történt, lehetnék-e a tanítványa. Ő egyszerűen csak ennyit mond: igen, s én ettől az igentől megint sírva fakadok, és a nyakába borulok.
Lassan lépegetek lefelé a mélyúton, a szurdokba, és már tudatosul bennem, miért nehezteltem arra a két emberre, kiknek elengedtem az adósságát. Nem az engem ért sérelmek miatt. Úgy éreztem, ők nem sziklára építették házasságukat, mégis újabb és újabb kegyelmeket kaptak, hogy ne dőljön össze házuk, családjuk, gyerekeik vannak, miközben én csak álltam a sáros gödröm mellett kegyelmek nélkül. Valójában nem is rájuk nehezteltem, hanem Istenre, de már nem számít, mert én is a gyermeke vagyok, engem is szeret, és megkapom tőle én is a kegyelmet. Az ösvény keskeny, egyik oldalán a meredek lejtő, s óvatosan kell lépkednem, mivel előttem kidőlt fák fekszenek keresztben az úton, melyeket vihar döntött ki. Hatalmas fák, s mégis kidőltek, mert gyökereik nem mélyre nyúltak, és nem a sziklába kapaszkodtak, csak a földbe. Egyre több az akadály előttem, de nem fordulok vissza, hatalmas biztonságérzet tölt el, leküzdöm őket, egyiket a másik után, s nem nézek előre, nem gondolok arra, mennyi akadály lehet előttem még az úton. Még egy harmadik személy neve is felmerül előttem, kinek szintén elengedem az adósságait, s ettől még vidámabb leszek, végül a vidámságot felváltja bennem egyfajta csendes derű, mely az élet szeretetéből fakad. Most már tudom szeretni az utam, és a fatörzsek is elfogynak, nincs több akadály, és zavartalanul élvezhetem szépségét.
Harmadik imámra nem találtam magamnak szentírási részt, hiába forgattam a Bibliát, ezért elhatároztam, egyszerűen csak hálát adok. Elteltem a mai nappal, magamnak már nem tudtam semmit kérni, most másoknak kértem kegyelmet Istentől. Az Atyát hatalmas fényességnek láttam szemeim előtt, ki testetlenül lebegett Jézus mögött, akivel beszélgettem. Vidámnak láttam őt, kérdezgettem az életemről, néha adott válaszokat, néha nem, s én is felszabadultam, míg meg nem jelent a kísértő, ki megint csak oda nem illő gondolatokat ültetett a fejembe. Már zavart ez az otrombaság, végül Jézusra néztem, s mondtam neki, tulajdonképpen szánalmas dolog ez, amit a kísértő cselekszik. Jézus azt felelte, ezt ne neki mondjam, hanem a kísértőnek, így hát meg is mondtam neki. Jézus nem volt híján a humornak, mert mikor hallottam, hogy csendben mások is belépnek a kápolnába, s megkérdeztem tőle, nem kellene most másokkal foglalkoznia, ő nevetett, azt felelte, ne aggódjak, tud ő egyszerre több emberrel foglalkozni, majd visszakérdezett: ennyire fájnak már a lábfejeim? Mire én hősködtem, „á nem, dehogy”, pedig lábfejeim már sajogtak, s figyelmeztettek az idő múlására. Erre beleegyezően bólintott: akkor most magadra hagylak picit a kísértővel. Újabb oda nem illő gondolatokkal próbálkozott, de az Atya fényessége mindvégig szemem előtt lebegett, s eszembe jutott, ahogy ezek a gondolatok beröppentek a fejembe, ugyanúgy el is szállhatnak. Engedtem, hogy súlytalanná váljanak, s így lassan tovaúsztak a fejemből, mert nem tudtak mibe megkapaszkodni. Végül elmondtam az Úr imáját, mely csodálatos volt, mivel minden egyes sora képként jelent meg szemeim előtt, s pontosan tudtam, miért imádkozom. Az esti szentmisén már nem meghívott vendégként éreztem magam, hanem hozzátartozóként, aki hosszú távollét után, végre betöltötte üresen maradt helyét.
