Az úton pici gyomorgörcs. Nem tudom, mi vár rám a lelkigyakorlaton. Korábban érkezem Dobogókőre, így kisétálok a kilátóig, s letelepszem egy padra. Most végre megnyugszom. Nincsenek bennem elvárások, csak várakozás. Miközben magam mögött hagyom Budapestet, csendesen szemlélődöm, s engedem a fény és árnyék időszakait váltakozni az arcomon. Jobb arcomon meleg napfény, a bal arcomon hideg szél, és árnyék. Egyik pillanatban, alkonyatban érzem magam, a másik pillanatban, déli órákat felidéző verőfényes napsütésben.
A vacsoránál keveset beszélek, már kezdem gyakorolni a csendet. A kör alakú kápolna egyszerű, és dísztelen, hogy semmi ne vonja el a figyelmet a belső csendtől. A társaim, fiúk és lányok vegyesen, szimpatikusak, az elkövetkező három napot együtt töltjük, de egyedül, mivel a napi félórás lelki beszélgetések kivételével szigorú silentiumnak leszünk alávetve. A rövid bemutatkozás után beosztanak bennünket lelkivezetőinkhez, akik eligazítást tartanak számunkra az elkövetkező napokra, majd szobánkba vonulunk a lelki gyakorlat kezdetét elindító kérdésekkel.
A szobámban halotti csend, ugyanakkor belül, teljes a zűrzavar, és a káosz. A vasárnapi Láthatatlan Színházon történtek, a mélypontra került Istentapasztalatom és imaéletem, a múlt sebei, melyeket papíron, szárazon és tudatosan feldolgoztam, de érzelmileg nem, most lázas nyugtalansággal tartanak ébren, s nem hagynak aludni. Az éjszaka sötétsége, a saját sötétségem. A hajnali néhány órányi alvás kivételével csak forgolódom ágyamon, s nem jön a megnyugvás.
A reggel. Körben ülünk, illetve térdelünk a vezetett ima kezdetén. Az imazsámollyal, ezzel a kicsiny jezsuita segédeszközzel, azonnal megtalálom a tökéletes pozíciót az elcsendesedéshez. A lábszáramra ülök, miközben testem súlypontját az imazsámoly fogja fel, a tökéletesen kényelmes testtartásom, ahol szabadon áramlik testemben az energia. Ezt a tartást korábban sikertelenül kerestem a meditációmban, most ő talál rám. A 23.-ik zsoltárt hallgatom, azt a bizonyos zsoltárt. Még ha a halál völgyének árnyékában járok is… Árnyék. A szó magával ragad a mélybe, abba a mélységbe, ahol a képeim születnek. Hatalmas völgyben gyalogolok. Bal oldalamon hatalmas sziklafal vet árnyékot, jobb oldalamon verőfényes napfény, és tágas térség. Az árnyék peremén gyalogolok, azon a keskeny peremen, ahol a fény elválik a sötétségtől. Hiába próbálok elszakadni az árnyéktól, és kilépni a fénybe, nem sikerül. Valamilyen láthatatlan erő fogva tart. Megpróbálom más szögből szemlélni gyalogló testemet, s végül sikerül találnom egy biztos pontot, a magasból, Isten közeléből. Embereket pillantok meg az árnyékban, kiket gyalogló testemből nézve nem láttam, csak innét, a magasból. Embereket, akik engem néznek, mert azt hiszik rólam, a fényben vagyok, pedig nem vagyok a fényben, s hiába próbálom nekik elmagyarázni, nem tudok megszólalni.
Reggeli. Alig néhány falat megy le torkomon, de nem bánom, a diétámat itt is tartom, amit még korábban elkezdtem. Kimegyek sétálni, s próbálok készülni a tíz órakor kezdődő lelki beszélgetésre, de nem megy. Nem tudom lecsendesíteni a bennem uralkodó káoszt, ami az ima óta még inkább növekedett bennem. Félek a beszélgetéstől, de alaptalan a félelmem, lelki vezetőm egy idősebb nő, Szociális Testvér, maga a megtestesült nyugalom és kedvesség. Néha ő kérdez, néha én beszélek, megint csak összefüggéstelenül, ahogy jön elő belőlem a zűrzavar, de lelki vezetőmet nem lehet megingatni. Okos reflexiókkal rávilágít a bennem rejlő önellentmondásokra, melyekkel dolgoznom kell, megkapom tőle a szentírási részeket, a következő ignáci imáimhoz, és hozzájuk egy útmutatást. Legközelebbi imámban próbáljak meg rajzolni, a képek segíthetnek kibogozni a bennem uralkodó zűrzavart, s végül tanáccsal lát el. Az imámban próbáljak meg birkózni Istennel, és ne adjam fel könnyen.
