Augusztus 01.
Mint kiderült, a helyes „városka”, ahova este megérkeztem, valójában Pamplona óvárosa, az erődítményeivel, a kora középkori templomaival, utcáival és tereivel. Tegnap teljesen elveszítettem az idő, és térérzékemet. Mivel órám nincs, a nap állásából próbálok tájékozódni, amihez még nemigen szoktam hozzá. Ma augusztus elseje van, és Szerda. Ízlelgetem a szavakat, de ezeknek, itt az úton semmi értelme, mintha az idő elveszítette volna jelentőségét. A napok egybefolynak, ha nem vezetnék naplót, teljesen elveszíteném a civilizációban megszokott időérzékemet, ahol órára és percre be voltak osztva napjaim. Itt minden nap Vasárnap, minden egyes nap ünnep, ráadásul belső énem, melyhez közeledni próbálok, egyfajta időn kívüliségben létezik, s ennek következtében normál biológiai órám néha csődöt mond. A másik létállapotom a térben való folytonos változás, mely egyszerre ijesztő és vonzó számomra. Minden nap máshol hajtom álomra a fejem, a falvak, városok átsuhannak rajtam, lehorgonyzás nélkül, gyökerek nélkül, még a legkedvesebb helyeknek is búcsút kell mondanom, s az emberekkel ugyanez a helyzet. A ma megismert embereket valószínűleg soha többé nem látom majd, s eme állapot valóságos éteri lebegést kölcsönöz személyiségemnek. Szomorúsággal átitatott öröm, talán egyfajta belső derű, amit egyre több zarándoktársam arcán vélek felfedezni.
A reggeli órákban gyorsan falom a kilométereket. Az óvárost elhagyva, már fülsértő a város zaja, a sok autópálya, bank, hotel, benzinkút és gyárak tömkelege pedig bántják szemeimet. Valóságos urbanizált betondzsungel, melyből szeretnék mielőbb kikerülni. A tegnapi önfejűségem ide hozott volna, ha nem hallgatok az isteni szóra, s áldom a nevét, amiért mégis visszavezetett a szálláshelyre. Más időben, turistaként, talán vonzana az élettől duzzadó, tarkabarka színes kavalkád, most azonban menekülök innét, és sehol nem állok meg pihenni. A helyiek kétféleképpen viszonyulnak hozzánk. Egy részük nagyon kedves, szemükben megértő együttérzéssel, mások pedig egyszerűen keresztülnéznek rajtunk, számukra egy ritka, érthetetlen állatfaj vagyunk, s nem tudnak hova tenni bennünket a világképükben.
Végre ismét a szabadban. Tágas völgy ölel körül, ameddig a szem ellát, learatott búzatáblák, előttem a kavicsos út, mégsem találom meg a harmóniát. Hiányoznak a Pireneusok vad hegyei, zúgó patakjai, erdői, a legelésző birkanyájak, tehenek és lovak. A völgy hamarosan véget ér, egy hegyre kapaszkodom felfelé, tetején szélerőművek, mint háromkarú óriások forognak gépiesen. Itt megállok, s visszanézek a hatalmas völgyre, a megművelt szántóföldekre, mit csak ritkán törnek meg kisebb facsoportok. A távolban Pamplona városa, mögötte a Pireneusok végtelen hegyláncai. Szép látvány, de korántsem idillikus. Valami hiányzik belőle, eleinte az érzés megfoghatatlan, csalóka, ám hiányérzetem egyre erősödik, a nyugtalanság és szomorúság hullámai borítják el lelkem, űznek, hajtanak tova, faluról-falura, ám végül meg kell állnom, s valahogy megpróbálom lecsendesíteni zaklatott elmém. Egy domb gerincén leülök, újra az előttem álló tájat figyelem, s újra előkúszik a nyugtalanító hiányérzet. A forróságtól vibráló levegőben, lelki szemeim előtt megjelenik Budapest oly élethűen, mintha itt előttem, terjeszkedne kiterjedt külvárosaival, a fölötte terjengő szmog és gázfelhővel, éhesen, ahogy kebelezi be magába a környező falvakat. Majd szülőfalum, Bezdán jelenik meg lelki szemeim előtt, álmosan, porosan és élettelenül, mint a mesebeli várkastély, ahol minden élőlény Csipkerózsika álmát alussza, melynek szellő sem zavarja bódult álmát. Újra élesen, és fájdalmasan hasít belém a hiányérzet, melytől kétrét görnyedek, s könnyeimet nyeldesve, már tudom, mi hiányzik a világból. Önmagamat áltatom, amikor azt mondom, Isten hiányzik a világból, valójában én magam vagyok az, ki önként kirekesztem magam az Isten alkotta valóságból, kívülállóként tekintek a világra, az emberekre. Vajon hogyan tudnék értelmet, célt találni életemnek, ha előtte nem fogadom el a világot, és hogyan tudnék rátalálni Istenre, ha előtte nem fogadom el az általa teremtett valóságot?
A tegnapi patak képe villan belém, az áradó isteni kegyelemé, mely képes hazavezetni, s kibékíteni önmagammal, leszállítani a maszkjaim mögé rejtőzött elefántcsonttornyomból az emberek közé, akikkel talán tudnék együtt sírni, és együtt nevetni, s talán mégsem vagyok reménytelen eset, ahogy eddig hittem magamról.
Gyaloglás. Délutáni hőség. A szívem nehéz. A csendet csupán zarándokbotom kopogása töri meg. Lassan, észrevétlenül, a hiányérzet eltűnik belőlem, s átadja helyét a jelenlétnek. Oly erősen érzem valaki jelenlétét, mintha mellettem lépkedne az úton, néha körülnézek, egy lelket sem látok, mégis jelen van egy hihetetlenül erős személyiség, aki szinte átölel, s eltűnik belőlem minden félelemérzet.
Újabb kisváros. Az utcák néptelenek, sárga nyilak irányítják lépteimet egy ősrégi templomhoz, mely hívogat magához a bágyadt délutáni siestában, a templom kertjében dús, élénkzöld fű, közepén kristálytiszta vizű kúttal, valóságos oázis. Egy sziget a tengerben, a béke szigete, a nyugalomé, az otthoné, s kezdem hinni, még sok ilyen sziget létezhet a világban, csak meg kell találnom őket.
Újra aszfalton kopog a botom, az idő függönye eltűnik, s én zarándokok ezreit látom lelki szemeim előtt elvonulni, különböző korokban, eltérő rendű és korú embereket, kiket ugyanaz a szent őrület hajt, mint engem, azonosulni tudok velük, s nem érzem magam többé egyedül a világban. A mellettem, csendben és diszkréten lépegető Jézus, mert ő az a láthatatlan, erős személyiség, egy pillanatra sem távozik mellőlem, némán, szavak nélkül tanít, s tanítását nem fülemmel, nem értelmemmel hallom, hanem a szívemmel, és a lelkemmel. A piros, a fehér és a fekete színei hullámzanak előttem, összemosódva az úttal, az érzelmek, a remény és a sötétség színei, s már nem is előttem, bennem kavarognak, miből megszületik majd valami új, aki én vagyok.
Előkúszik belőlem a fáradtság, a képek eltűnnek belőlem, újra fizikai valóságomban találom magam, a hőség és izzadtság valóságában, amikor feltűnik előttem Puente La Reina. A jegyzeteim szerint itt egyházi albergue található. Elhagyom a nagy, hivalkodó táblát, mely harsányan hirdeti: „Hotel El Peregrino”, a sárga nyilak végül egy kis kőépülethez vezetnek, ahol az itt dolgozó fiatal srác flegmán közli velem, hogy a szállás betelt. Egy pillanatig leforrázva állok, majd visszaballagok a tábláig, a hotel nevében a peregrino (zarándok) szócska megnyugtat, s megkeresem az épületet.
Pillanatnyi bizonytalanság hulláma suhan át rajtam, a hotel túlságosan előkelő és puccos, az erdőben vágott zarándokbotomat így odakinn hagyom egy fához támasztva, s végül belépek az előcsarnokba. Beborítva az út porától, szakadt hátizsákkal és rongyos karimájú szalmakalapban megállok a recepció előtt. A pólómból facsarni lehetne a vizet, a hajam összeállt az izzadtságtól, az arcom verejtékben fürdik, s hogy ellensúlyozzam némiképp külsőmet, jó nagyot köszönök.
-
Buenos días!
Egy fiatal senorita a recepciósnő, a pult mögött sebesen pislog szemeivel, és láthatóan nem tud megszólalni a megrökönyödéstől. Már látom, itt nekem kell kezdeményeznem.
-
Uno momentos! (Egy pillanat.)
Nekitámasztom a hátizsákom a mahagóni padnak, s lázasan turkálni kezdek benne. Hamarosan nézőközönségünk is akad, néhány előkelő szállóvendég személyében. Nyakkendő, öltöny, aktatáska, semmi sem hiányzik a tökéletes megjelenésből. Beszélgetésük megakad, amint megpillantják, a szerény személyem okozta közjátékot. Az egyikük leveszi szemüvegét, megtörli, majd újra felteszi, s láthatólag nem hisz a szemének, a másik csak jókedvűen bólogat, és érdeklődve várja a fejleményeket. A fene ezt a fránya hátizsákot, mindig akkor nem találom meg benne, amit keresek, amikor épp a legjobban kellene. A senorita közben mind lejjebb csúszik a székén, már csak a fejét látom a pult mögött, az arcán egy izzadtságcseppel, amit a tökéletesen működő klíma miatt nem értek. Végre megvan!
-
Voila! Credencial!
Diadalmas mosollyal nyújtom át neki zarándokútlevelem, ám ő szemmel láthatólag nem hatódik meg tőle, s végül közlöm vele, hogy éjszakára szeretnék itt maradni. Végre nagy nehezen összeszedi magát, és angolul válaszol.
-
Le van foglalva?
-
Nincs.
Spanyolul felelek kérdéseire, valahogy magabiztosabb vagyok ezen a nyelven, melyekre ő makacsul, csak angolul hajlandó válaszolni, s így fura szópárbaj alakul ki kettőnk között.
-
Egyágyas, vagy kétágyas?
-
Egyágyas.
Angolul mond egy összeget, amit én nem értek.
-
No entiendo. (Nem értem.)
Elmutogatom neki, hogy írja le egy papírra az összeget, melyet ő kelletlenül meg is tesz. 120 eur + 7% taxes. Aha! Most már értem.
-
Si. Entiendo. Muchos gracias y adios!
A senorita mögöttem hatalmasat sóhajt a megkönnyebbüléstől, s végül mindenki megy a saját dolgára. A közjáték teljesen összezavart, és az utcán teljesen elbizonytalanodom. Most merre tovább? Sokáig állok tétován, s végül elfog egy gyomorszorító rossz érzés, mely kiűz a városból. Gondolatok nélkül, sokáig baktatok az úton, mire sikerül megnyugodnom. A fáradtság már ólomsúllyal húzza lépteimet, ám lelkem megnyugszik, mert újra érzem Jézus láthatatlan jelenlétét. Fáradtan töprengek az éjszakán, mert a vizem elfogyott, a szomjúság is gyötör, s ilyen körülmények között, a szabadban alvás jelenleg nem vonzó számomra.
Az egyik pihenőhelyen megvarrom a hátizsákom, előttem emelkedő, s mielőtt továbbindulnék, megállok egy pillanatra. Lehunyom a szemem, és várok, mert nem tudom, tartogat-e még számomra valamit a mai nap, vagy engedve fáradtságomnak, itt, a szabadban keressek alvóhelyet magamnak. Hirtelen a semmiből frissítő szél támad, és felhők takarják el a napot. Érzem, amint újra energiával töltődöm fel, és nekivágok az emelkedőnek, mert megkaptam a jelet. Gyalogolok kiüresedett fejjel, a mai napra eldobom magamtól saját akaratom és céljaim, engedem vezetni magam láthatatlan társamtól, a délután lassan estébe megy át, egy faluban friss vizet találok, s én csak gyalogolok, míg erőmből futja.
A poros gyalogút mentén szőlőültetvények között vezet tovább utam, melyek látványa felüdíti lelkem, a kanyargó út végén, egy dombtetőn, végül feltűnik előttem Cirauqui. Az alkonyi napfény földöntúli ragyogással vonja be a városkát, mintha nem is evilági lenne, egy égi város, mely időtlenül hívogat magához. Engedek hívásának, középkori zarándoknak érzem magam, aki hosszú távollét után hazatér, szinte önkívületben teszem meg az utolsó párszáz métert. A kőből készült régi épületek időtlenséget sugároznak magukból, már látom a macskaköves utcát, amikor megszólalnak a harangok, mintha engem köszöntenének, a hazatérő vándort. Csak zúgnak rendíthetetlenül, miközben én megrendült, és meghatódott lélekkel kapaszkodom tovább felfelé, a sárga nyilakat követve, egészen a szálláshelyig. Az ajtóban egy fiú és egy lány áll, az arcvonásaik hasonlósága miatt testvérek lehetnek, ők is zarándokok, és felém néznek, mintha rám várakoztak volna eddig. Amikor megérkezem, francia nyelven melegen üdvözölnek, lesegítik hátizsákom, és segítenek a bejelentkezésnél. A szállásadónő is kedves, azonnal zuhanyozni küld, mert mindjárt kezdődik a vacsora.
Három francia társaságában ülök a vacsoraasztalnál, melyet illatos felhőként leng körül a meghittség, és a csendes beszélgetés. Oly magabiztossággal és boldogan ülök az asztalnál, mintha mindig is ide tartoztam volna, és tudom, ha most valaki kívülről rám nézne, nem hinné el, hogy ez az ember kirekesztve érzi magát a világból.
A mai 32 kilométer, és az átélt események hatására hullafáradtan zuhanok az ágyba, két pohár navarrai bortól mámorosan, s elalvás előtt csak arra tudok gondolni, íme egy újabb sziget, ahol az isteni kegyelem búvópatakja a felszínre tört.
Cirauqui, az "égi város"
