A Vasárnap reggeli ima az utolsó, a kápolnában. János 21/3-14, Jézus megjelenik a tanítványainak. A mondat, ami megragad: „az Úr az!”, mivel korábban én sem ismertem fel Jézust személyesen, egyetlen alkalommal sem. Ahogy belehelyezkedem a történetbe, mintha megosztott képkockát látnék magam előtt. Látom magam előtt a Tibériás-tavat, ahogy a tanítványokkal együtt ringatózom a csónakban, a lágy hullámverésben, s ugyanakkor látom magam előtt életem nyomorúságos időszakát, amikor nem tudtam albérletet fizetni, s régi munkahelyemen, a könyvesbolt raktárában aludtam napról napra. Akkor megkaptam a kegyelmeket, amik kiragadtak nyomorúságos helyzetemből, de nem ismertem fel bennük Jézust, csak közvetve tapasztaltam meg bennük Isten jelenlétét, és így ezek a kegyelmek nem is maradtak tartósak. Akkor még nem tudtam kérni, néha fohászkodtam ugyan, de igazán szívből, nem mertem soha Isten elé állni, és kegyelmet kérni tőle. Még a tanítványok sem mindig ismerték fel Jézust halála után, kik személyesen ismerték, s ez számomra is intő jel, mert nekem sem lesz könnyű, ha visszatérek Budapestre. Lelki vezetőmmel való utolsó beszélgetésem is ez irányba folytatódik, mert ami itt, a lelkigyakorlatos házban egyszerű és világos, visszatérve Budapestre, már nem lesz olyan egyértelmű. Könnyű megmaradnom az ösvényen, ha nappal van és világos, de nehéz a helyes úton járnom, sűrű ködben. Kitekintek az ablakon, s valóban, a tegnapi napsütés után, most köd gomolyog a fák között. A kísértőt sem szabad félvállról vennem, itt, védett környezetben, erőtlennek éreztem a kísértéseket, de odakinn, Budapesten kiszolgáltatottabb leszek a kísértésekkel szemben, de ne csüggedjek, mert Isten ott van a felhőben, ami eltakarja a napot, és ott van a ködben, akkor is, ha nem mindig látom.
Az ebéd már a búcsú ideje, a csendnek vége, most valahogy megint másnak látom társaimat, amikor újra beszélnek. A silentium idején jobban kiült arcukra, a lelkükben lejátszódó folyamat, meg is mondom nekik észrevételemet. Nevetnek. Hát igen, beszéddel sok mindent el lehet leplezni. Rajtam viszont nem láttak semmilyen változást, mivel folyton mosolyogtam. Igen, a mosolyom a maszkom, sokszor még akkor is mosolygok, amikor sírnom kellene, s lelki vezetőm volt az egyetlen, aki észrevette rajtam a különbséget, amikor a minap e szavakkal fogadott: a mai mosolyom teljesen más, mint a tegnapi.
Nehéz a visszatérés. A HÉV-ből kiszállva, Budapesten, már hiányozni kezdenek lelkigyakorlatos társaim. Annak ellenére, hogy nem beszélgettünk, közel érzem magamhoz őket, s most fáj az elválás. A szürke, októberi Budapest, és a szürke albérleti szobám, melyet most idegennek látok magam előtt. Nekem kell otthonosabbá tennem, vendégül kell látnom Jézust ebben a szobában nap, mint nap, s nemcsak a szobámban, az életemben is. Elönt a szomorúság, amikor régi, gyerekkori fényképek akadnak kezembe, de leküzdöm lehangoltságomat, s végül berendezek egy kis sarkot az imáimhoz, háttal a számítógépnek. Nehéz megmaradnom az imában, a város zajai folyton elvonják figyelmemet, de kitartok, mivel holnap már talán könnyebb lesz, s holnapután még könnyebb. Most ebbe kapaszkodom, s hálás vagyok, amiért Isten távol tartja tőlem a kísértőt, mivel itt, ahol oly könnyen kicsúsznak a dolgok az ujjaim közül, nagyon nehéz ellene küzdenem, s valóban nem vagyok vele egy súlycsoportban. Változni soha nem könnyű, de a tanítványság most ezt jelenti számomra. Minden nap egy picit változom, minden nap tanulok valamit Jézustól, s nem nézek hosszan előre, csak az előttem lévő akadályra, melyet abban a pillanatban le kell küzdenem.
