Ma este Láthatatlan Színház volt Lágymányoson, az Életút darabbal, és én hosszú idő után most vándorként vettem részt. Nem tudom lesz-e erőm leírni, ami velem történt, mert még mindig abban reménykedem, hogy ez nem én vagyok, én már túljutottam ezeken, én már kimásztam a gödörből, és nem, mégsem. Az idegenség érzése visszatért, és én újra kívülálló lettem.
Már várakozás közben is a poharat szorongattam, melyben a mécses égett, és csakis arra tudtam gondolni, a fényt én mindig a pohár koszos üvegfalán keresztül látom, nem pedig színről színre. Nem tudtam mi vár rám odabenn a teremben, de a testem figyelmeztetett. A gyomrom zsugorodni kezdett a félelemtől.
Rögtön a mélyvízbe kerültem. Már a születésben idegennek éreztem magam. Az „anyaméhet” hidegnek éreztem, nem találtam meg benne a biztonságot adó meleget. (Nem tudom, mi játszódhatott le a lelkemben, ha egy puha plédet hidegnek érzek.) Már ekkor sem kötődtem senkihez és semmihez. A születésben ugyanaz az idegenség, melyet nem tudok más szóval kifejezni. A gyerekkorban mindez folytatódott, majd átéltem életem minden egyes állomását, és rá kellett jönnöm, valójában legbelül mélységesen egyedül vagyok, még a legintimebb pillanatokban is. (Ugyanakkor reménytelenül vágyakozom, hogy mindez megváltozzon.) És Istentől ugyanez az idegenség érzése választ el, mely ellen nem tudok mit tenni.
Mire a „Jónás állomáshoz” érkeztem, már ott tartottam: Igen, dobjatok a tengerbe, legalább vége lesz mindennek! (Odakint a valóságban eközben tombolt a vihar, én ugyanezt a vihart a lelkemben éreztem.). Végül a koporsó, és nincs feloldozás. Korábban azt hittem, ha keresztülvágom magam a legmélyebb sötétségen, meglátom a fényt. Aztán megtettem, és most újra elbizonytalanodtam. Amit én fénynek gondoltam, lehet, hogy illúzió. Amikor kivezettek a teremből, és levették szememről a kendőt, sokáig nem tudtam, hol vagyok. Egy pillanatra megrémültem, mert azt hittem, újra a bejáratnál vagyok, s újra végig kell mennem mindenem.
Most csak ülök itt a szobámban a számítógép előtt, csak írom a szavakat, ahogy jönnek, és nem tudom van-e értelme. Hihetetlenül távolinak érzek mindenkit, és nincs semmi, ami ezen a tényen változtatna. Korábban azt írtam, ha újra kezdeném, megint ezen az úton mennék végig, most tudom: ha újra kellene kezdenem, belepusztulnék ebbe az útba, mert még egyszer képtelen lennék végigcsinálni. Azok az évek véglegesen megsebeztek. Valahol mélyen van bennem egy seb, ami soha nem gyógyul be teljesen, és ez a seb azon a helyen található, ahol az Istennel kellene egymást megérintenünk. Üvegbúra. Ugyan mi értelme lenne bárkit is megölelnem, az üvegbúrámat ölelné meg, nem engem. És Csütörtökön kezdődik még egy lelkigyakorlat. Nem tudom mi lesz. Az a seb nem engedi, hogy közel kerüljek valakihez. És ha mindaz, amit végigküzdöttem, teljesen értelmetlen volt? Isten, miért nem nyúlsz keresztül ezen a seben, és érintesz meg? Érints meg akkor is, ha elvérzem belé. Miért csak a fájdalmon keresztül tudlak meglátni? Miért? Miért? Miért?
Hazafele bevágtam egy tábla csokoládét, a diétám ellenére. Muszáj bevinnem valami boldogsághormont. Nem biztos, hogy mai írásomat fel kéne tennem a blogomra. Talán ki kellene törölnöm. (Az életemet nem nyomhatom ki egy „delete” gombbal.) Majd reggel eldöntöm.
Ma reggel már picit árnyaltabban látom az eseményeket, és higgadtabban tudom elemezni a tegnap történteket.
-
első állomás: születés – valóban hidegnek éreztem az anyaméhet, és idegennek, éppen ezért a születés nem volt számomra traumatikus. A világtól való elidegenedés érzését nem kisgyermekkoromban kaptam, az csak rásegített. Valójában sokkal korábban.
-
második állomás:gyermekkor – amikor a kezembe kaptam a kisautót, olyan érzésem volt, mintha anyám szabadulni akarna tőlem, ezért eldobtam a kisautót, és őt kezdtem szorongatni, de a közelség ellenére távolinak éreztem. Egyedül voltam.
-
harmadik állomás:barátság – Kamaszkori barátom jutott eszembe, és valóban van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél, de a terhet, amit éreztem, egyedül hordoztam, szinte agyonnyomott a súlya. Más valóság ekkor már nem létezett számomra, és a barát is hihetetlenül messzire került tőlem, mert ezt a terhet, amit hordoznom kellett, nem tudtam megosztani senkivel.
-
negyedik állomás:szerelem – a kötélpályán azon az úton voltam, amikor elhagytam otthonomat, és önmagamat kerestem, így a szerelem állomás váratlanul, és felkészületlenül ért. A nőt is távolinak éreztem. Hiába érintettük meg egymást, egy világ választott el tőle. A szavak fájdalmasak voltak, mert tudtam, ezek csak szavak, és nincs mögötte valódi tartalom.
-
ötödik állomás:Jónás – a kötélpályán még az előző állomáson voltam, azt a nőt kerestem, akitől nem választ el egy egész világ, s hirtelen a viharban találtam magam. Jónás viharában. A legmélyebb depresszióban. A vihar ekkor kezdett tombolni odakint, én belül éreztem, a teremben.
-
a hatodik állomásra nem emlékszem, az Istennel kellett volna találkoznom, de csak a vihart éreztem magam körül, a hangja távoli volt, és én nem hallottam.
-
utolsó állomás: halál – a koporsót otthonként üdvözöltem, végre ott voltam, ahova vágytam, végre megpihenhettem, de innét is kiszakítottak, mert újra élnem kellett, de nem tudtam miért, és mi végre.
-
A kivezetés volt a legtraumatikusabb élmény számomra. Mikor levették a kendőt, sokáig nem tudtam kinyitni a szemeimet, valahonnan nagyon mélyről kellett visszajönnöm. Nem ismertem meg a révészt, aki állt előttem, a terem hullámzott, mintha egy spirálban lennék, és most újra a bejárat előtt állok, mert az a sorsom, hogy ugyanazt az utat járjam végig újra, és újra, ami a sötétségbe vezet. Nagy nehezen felismertem az előcsarnokot, és azt, hogy visszatértem.
Valahogy abban bíztam, odabenn Istennel találkozom majd, ehelyett életem első harmincegynéhány évét, és legmélyebb gödreit éltem újra, de ennek már vége, és nem értem, a nyári nagy önelemzésem és visszaemlékezéseim után mi szükség volt még erre is. Isten mit tartogat még számomra? Ezek a sebek örökre velem maradnak?
Kolléganőm találóan megjegyezte: amivel nyáron tudatosan dolgoztam, most tudat alatt kellett szembenéznem.
