Augusztus 02.
Nem sietem el a reggeli indulást. Halogatom a búcsút, ettől a számomra oly kedves helytől. A délelőtti órák még a templom árnyékában lévő kis kőpadon találnak, ahol imát és áldást mondok az itt lakó emberekért, akik életükkel hozzájárultak, a városka gyógyító erejű kisugárzáshoz. A tegnapi zarándokok már mind az úton gyalogolnak, s lassan én is követem példájukat. Az elmúlt nap eseményei erős, és tömény tartalommal töltötték meg üres edényem, s most nem találok helyet magamban az újnak, gondolatokkal vegyes érzések kavarognak bennem, miközben gépiesen lépkedek a néma csendben. Megint francia zarándokoktól kaptam a legtöbb impulzust, kikkel szinte alig tudok szót váltani, s talán nem véletlen, mivel egy új, szavak nélküli kommunikációnak tanulom alapjait, mely semmilyen nyelven nem kifejezhető. Egyet tehetek, átengedem magam ennek az új, csodálatos érzésnek, ami tetőtől talpig betölt, s amely eltéphetetlen szállal köt zarándoktársaimhoz, melyet kifejezni nem tudok, csak megélni, napról-napra.
A jókedvem felhőtlen, szinte alig érzem hátizsákom súlyát, néha hangosan felnevetek, mikor újra eszembe jut a tegnapi incidensem a hotelban. Most már kezdem felfogni a helyzet komikus oldalát, tegnap még nap találtam viccesnek a jelenetet, túlságosan fájdalmasnak éreztem a visszafele gyaloglást a városka elejére. A sárga nyilakkal és kagylókkal szegélyezett keskeny zarándokút jelenti egész világomat, az életemet, ezen túl nem létezik számomra semmi, elképzelhetetlen a megállás, vagy a visszafordulás, lelkem egy darabját hasítanám ki magamból, ha most elkezdenék visszafele gyalogolni. Ha ezen az Úton nem találom meg az ajtót a folytatáshoz, akkor számomra nem létezik folytatás. Tegnap néhány percre újra beléptem a kinti világba, a társadalmi különbségek világába, mely iránt teljesen elveszítettem az érzékemet. Már hozzászoktam, s teljesen lételemmé vált számomra az egyenlőség, mely minden zarándokot összeköt itt az úton. Teljesen mindegy, honnan érkeztünk, s hova térünk innét vissza, itt az úton egyformán izzadunk, ugyanaz a nap süt le ránk, ugyanannak a láthatatlan Istennek a jelenlétét érezzük mindannyian, és önazonosságunk, identitásunk, egyszerűen csak ennyi: peregrinos (zarándok). Mindennek ellentéteként, még most sem tudom felfogni, vajon miféle abszurd, ellentmondó ötlettől vezérelve neveznek el zarándokról egy hotelt, a szálló üzemeltetői.
Lassan kezd kialakulni napi ritmusom, a zarándoklat előtti fogadalmakat is idegennek és távolinak érzem magamtól, minek következtében újra dohányzom. Pihenők alatt elszívok egy-egy „Ducados” márkájú spanyol munkáscigarettát, megiszom a napi kávém, s időnként vörösborral frissítem magam. A „vino tinto” (vörösbor) teljes mértékben hozzátartozik a spanyol tájhoz, része az itt élő emberek életének, hangulatának, s étkezéseim is elképzelhetetlenek nélküle. Testemtől nem vonok meg semmit, mivel belül érzem, ez most nem a böjt ideje számomra, sokkal inkább ünnep, mivel nap, mint nap megtapasztalom Isten lélekformáló jelenlétét.
Gyorsan falom a kilométereket, a falvak szinte egymásba érnek, átsuhanok a tájon, mint a kósza szellő, nyomtalanul, mígnem révedezésemből hirtelen hangos beszéd zökkent ki. Két spanyol zarándok rohan el mellettem, miközben élénken tárgyalnak valamiről a mobiltelefonjukon keresztül. A kis közjáték most visszaránt a jelenbe, a környező vidék képét figyelem, a megművelt területek, és vad rokonaik most békében megférnek egymás mellett, megtalálom bennük a harmóniát, s én is megbékélten tekintek a tájra, talán azért, mert kezdem magam a világ részének tekinteni, teljes értékű embernek, akinek célja és küldetése van a világban. Egyre erősebben kapaszkodom ebbe a gondolatba, mely világossá változtatja a bennem uralkodó sötétséget, még csalóka és ingatag, többször eltűnik, de mindig visszatér, s céltalan életem, a szürke masszában, lassan kezd formát önteni, mint a nyers anyag a szobrász keze alatt, s mivel a szobrászt ezúttal Istennek hívják, hinnem kell, hogy amit ő alkot rajtam, az értelemmel és értékkel bíró dolog.
Megállás nélkül vágok át Estrellán, az Út most mindennél fontosabb számomra, s hamarosan már kedvenc napszakomban időzöm, a délutánban, mely az embertelen hőség és izzadtság ellenére, valami csodával ajándékoz meg. Talán oly sokáig időztem a sötétségben, hogy önkéntelenül is a legmelegebb és legvilágosabb órákra vágyom, az egyedüllét és a béke időszakára, amikor hosszú idő után végre önmagamnak is jó társasága lehetek, akit nem kell szégyellnem. Vidámságom lassan elcsendesedik, s egy sokkal mélyebb belső derűvé formálódik bennem, ami elsimítja gondolataim csapongását, s teret enged a csendes szemlélődésnek. Egy szűk ösvényen kapaszkodom hegynek felfelé, erdőkön keresztül. Végre, ismét erdő! Sokáig időzöm a hegytetőn az erős szélben. Oly erősen érzem az Ő jelenlétét, a szélben, a fákban, a kövekben, mindenből az Ő fensége árad, s én csak pihenek ebben az időtlenségben órákon keresztül, már a napkorongba is bele tudok nézni, nem bántja szememet az erős fény, s végül sóhajtva törődöm bele, innét is tovább kell mennem. Egy kis faluban feltöltöm vízkészletem, továbbmegyek, s mivel a fáradtságot is érzem, és ameddig a szem ellát, megművelt földterületek, éjszakai nyugvóhelyet keresek magamnak. Ismeretlen fa alatt, egy mélyedésben bújok bele hálózsákomba, már nem rémít a szabadban alvás, az erős szél, és a hűvösnek ígérkező éjszaka ellenére, tökéletes befejezése lesz a mai nap harmóniájának.
