Július 30.
Kialvatlanul, sajgó derékkal ébredek kora reggel, a civilizációban elpuhult testemet még mindig nem formálta át a zarándokélet. A sátrammal bíbelődöm fanyalogva, összehajtogatom, majd rövid gondolkodás után, hirtelen ötlettől vezérelve, egy vállrándítással a bozótba helyezem. Ezt a súlyt nem vagyok hajlandó tovább cipelni. Leülök, s lassan kézbe veszem hátizsákom minden apró darabkáját, elfogadom őket, eggyé válok velük, mivel ők immár nélkülözhetetlen részeim, a testemhez tartoznak, s ily módon a hátizsákom többé nem teher, amit cipelnem kell, hanem életem része, csakúgy részemmé nőtt, mint zarándokbotom. A vállamba hasító fájdalmat is könnyebben viselem ezáltal, mit hátizsákom pántja okoz.
Lassan, a saját tempómban vágok neki az útnak, amit mindkét oldalon, előttem haladó zarándokok által elhajított, feleslegessé vált tárgyak szegélyeznek, szívemben zűrzavar, nem tudom feldolgozni Stephanie elvesztését, még mindig álmodozom róla, s hiába próbálok az előttem kígyózó útra koncentrálni, nem megy. Nem megy az elengedés, a bennem lévő szeretet önző volta miatt, tárgyak elveszítését még csak elviselem, de emberekét már nehezebben, s így marad számomra a küzdelem önmagammal. A lépések, a lélegzet, lassú ritmusom, elhagyó zarándoktársaim, és az egyedüllét végül segítenek abban, hogy olyannak lássam Stephanie-t, amilyen valójában, s ne az álmaimon keresztül, mert azzal bemocskolnám rövid kapcsolatunk tisztaságát.
A délután a teljes egyedüllétté. Először tapasztalom meg, az igazán néptelen utat, a csendet, ahol önmagam lehetek, és ebben a csendben kell majd szembenéznem önmagammal, amit most még halogatok, és ugyanígy halogatom az Istennel való szembenézést is, akivel ugyanitt, a most még sűrű függönnyel eltakart belső kastélyomban találkozhatom. A rekkenő délutáni hőség az, mi megtisztítja előttem az utat, mivel kevesen vállalkoznak ebben az időpontban, a patakokban folyó izzadtságtól átitatott gyaloglásra.
Az erdő végtelen, nincsenek falvak, az Út soha nem ér véget, az egyetlen valóságban gyalogolok, a hőség, a szomjúság és a szemembe folyó izzadtságcseppek valóságában, ugyanakkor végtelen biztonságban, mert nincsenek elágazások, nincsenek kétségek, nem kell döntenem, az Út előttem világos, és egyértelmű.
Minden erdő véget ér egyszer, s minden út vezet valahova, így én is megérkezem az erdő mélyén megbúvó városkába, Zubiribe, újra az emberek közé. A városka nem szerepel a hivatalosan betervezett útvonal megállói között, a sárga jelzések azonban egyértelműek, itt is található egyházi zarándokszállás, így a mai gyaloglás is véget ér számomra.
Elvégzem az ilyenkor szokásos teendőimet, ami sorrend szerint, zuhanyzás, mosás és szárítás, majd figyelmemet környezetemre összpontosítom. A jókedv, és lelkesedés a múlté, mindenki csendben pihen, vagy a vízhólyagjait kezeli. A szálláshelyen a zarándokok többsége olasz, ők jól elvannak egymással, a többiek is kis csoportokban nemzetiségek szerint, ahol legkönnyebb a kommunikáció, egyedül egy francia lány kezeli vízhólyagjait fájdalmas arccal, magányosan, mivel a többi francia másik szálláshelyet választott. Néha kimegy sétálgatni az udvarra, próbálgatja a lábát, mintha tojásokon lépkedne, elfintorodik, majd visszafekszik az ágyára, s nyelvtudás híján meg sem próbál beszélgetést kezdeményezni. Hirtelen megszánom őt gyámoltalanságában, a magára hagyott kismadarat, mert tudom milyen érzés, közösségben egyedül maradni, én hosszú évek alatt hozzászoktam ilyen szituációkhoz, de ő talán életében először kerül ilyen helyzetbe, hogy nyelvtudás híján kirekesztve érzi magát a társaságból. Spanyolul szólok hozzá, s megkérdezem, nagyon fáj-e a lába? Összerezzen szavaimtól, picit meg is ijed, s kényelmetlenül érzi magát, hogy nem tud válaszolni. Én azonban nem adom fel ily könnyen, s mutogatással próbálom megértetni magam, rámosolygok, mert ez minden nyelven egyetemes, s végül összeszedi magát, és ő is mutogatva elmagyarázza, hogy nem vészes. Itt befejezem társalgásunkat, nem akarok tolakodó lenni, hosszú ideig fekszünk az ágyunkon, gondolatainkba mélyedve, s kisvártatva ő az, ki összeszedi bátorságát, odajön hozzám, és megkérdezi olasz vagyok-e. Elmondom neki, honnét származom, ő Bordeaux környéki, s itt megint megakad társalgásunk, amit félszeg mosolyok után be is fejezünk, de nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy törődünk egymással, figyelünk egymásra, és ehhez nem kell komoly nyelvtudás, csupán néhány kedves gesztus, röviden együttérzés. (Ha valaha visszatérek a civilizációba, soha ne felejtsem el, hogy ez minden kommunikáció alapja.)
Késő este ismerős arcok köszöntenek viszont, hullafáradtan megérkezik az új-zélandi bácsika is társával, s újra alkalmam nyílik a kedves gesztusok gyakorlására. Őszintén csodálom őt bátorságáért és kitartásáért, amiért nekivágott ennek az embert próbáló gyalogútnak. Valami kezd változni bennem, észrevétlenül, anélkül hogy tudatában lennék, a szeretet lesz alapvető viszonyulásom az emberekhez, a korábbi elhúzódás, bizalmatlanság és idegenkedés helyett.
