Keresgélem a szavakat, mintha olyan nyelven írnék, mit rég elfelejtettem, s csak néha villan lelki szemeim elé egy-egy szó, ebből a rég elfeledett nyelvből.
Soha nem jutott eszembe párhuzamot vonni szerzetesek és szinglik között, míg nem akadt kezembe Anselm Grün egyik könyve, melyben pont ezt a kérdést feszegeti néhány sorban. Valójában én már 42 év óta cölibátusban élek, még akkor is, ha ezt a cölibátust nem szabad akaratomból, hanem kényszerűségből élem már régóta.
…és ott van a lelkigyakorlaton kapott kegyelem ígérete, amikor Isten megígérte – lesz családom.
…és ott van egy lelkemhez igen közel álló ember, akinek élete csapdába került, és én kicsi vagyok ehhez a csapdához.
Már egy ideje készültem a lelki lépés megtételéhez, melyre tegnap este került sor. Elképzeltem, hogy azzal az emberrel élem az életem, akit Isten nekem rendelt, egy igazi társsal, gyermekeink, és otthonunk van, majd áldozatul lemondtam minderről azért az emberért, akin egyedül Isten képes segíteni. Milyen üres, semmitmondó ez a szó – lemondás, és milyen sokat nem fejez ki abból az érzésből, mi bennem kavargott, eme aprócska szó miatt.
Az éjszaka álmodtam. Álmomban novíciusjelölt voltam, s egy kolostorba tartottam, ami szülőföldemen, egy aprócska vajdasági faluban található, mely Mária-kegyhelyéről nevezetes. (A valóságban nem található ott kolostor, álmom szempontjából azonban ez lényegtelen.) Idegennek éreztem az élethelyzetet, melybe kerültem, s mikor megérkeztem az első nap, maradt még néhány szabad órám, s elöljáróim kiküldtek a faluba, hogy nézzek körül.
Zarándokokkal találkoztam, s emberek tömegével, mivel búcsú lévén, vásárt is tartottak. Ellátogattam a kegyhelyre is, s találkoztam egy velem, egyidős asszonnyal, ki a szülőfalumból látogatott el ide. Az élete romokban hevert, és ömlött szájából a panasz, mire én néhány szívhez szóló gondolatot mondtam neki, mitől sírva fakadt, s végül arra intettem, próbáljon meg csendben maradni, és beszéd helyett inkább figyeljen az Istenre.
Végül kikeveredtem a vásárba, az árusok közé, hol szerbek és magyarok árulták vegyesen portékáikat. Rajtam novíciusruha. Egy szerb ember odaintett magához, majd frissítővel, és étellel vendégelt meg, én pedig keresgéltem a szavakat, mivel soha nem beszéltem jól ezen a nyelven, és ráadásul a Budapesten eltöltött idő alatt rengeteget felejtettem.
Majd hirtelen, anyanyelvi szinten, szerbül beszélni kezdtem nekik az ortodox szentekről, az életükről, a hitükről, mivel ezek a történetek a vallásukban csak a népszokások szintjén maradtak fenn. Majd arról kezdtem nekik beszélni, hogy ők csak azt látják szemeikkel, amik elválasztanak bennünket, én azonban azt is látom, mi az, mi összeköt bennünket. Egyre több ember sereglett körém, s hallgatták szavaim, én pedig felébredtem…
Furcsa álom. A nyilvános szereplés, melytől mindig idegenkedtem, és a szerzetesi élet, melytől úgyszintén idegenkedem.
Ismeretlen dolgok vannak elrejtve bennem, melyeket nincs bátorságom felszínre hozni, ugyanakkor, anélkül, hogy elkötelezném magam, önkéntelenül is a remete szerzetesek életét élem. Megszüntettem a Facebook oldalam, a telefonom néma, e-mailes postafiókom csupán hirdetésektől hemzseg, és nap mint nap, csupán a munkatársaimmal érintkezem személyesen. Valami mély csend van bennem. Várakozás. Ugyanakkor végtelen bizakodás, mert tudom, annak az embernek az élete, ki most legközelebb áll szívemhez, kifele tart a zsákutcából, még akkor is, ha ez jelenleg nem látszik.
