"...szűk ösvényén."

  A ma esti meditáció meghozta számomra az áttörést. Be kell vallanom az elmúlt egy hónapban szinte semmit nem meditáltam, és már azt is tudom, miért nem. Korábban azért akartam meditálni, hogy meditáljak, hogy spirituálisan tökéletesebbre fejlesszem magam, s ebben a tökéletesebb állapotban meghalljam az Istent. Ma már tudom, ez egy nagyon rossz indok, s önmagában hordozza a bukást.

Az esti csoportmeditáción a tanítás is nagyon mélyre hatolt. A várakozás, amikor teret engedek az ismeretlennek, s nem az ismert után vágyakozom. Amikor megengedem, hogy Isten olyasvalamivel ajándékozzon meg, ami számomra teljesen ismeretlen. Szóba került még a megosztásban a kontroll elengedése, s hogy ez mennyire nehéz, s milyen félelmeket gerjeszt már maga a gondolata is.

A meditációban hatalmas harc dúlt bennem. Énem egyik része el akarta engedni a kontrollt a testemből, a másik része ellenállt. Egyik részem feltételek nélkül meg akart bízni Istenben, másik részem teljesen ellenállt. Vizuálisan, a valóságban úgy nézett ki ez a harc, hogy testem kezdett hátradőlni a meditációs párnán, s amikor már legalább 150 fokos szögben hátradőltem, elérve az egyensúlypontom határát, testem hevesen elkezdett remegni a belső küzdelem hatására. A csoportos meditáció vezetője ekkor odajött hozzám, és gyengéden visszahelyezett ülő pozícióba.

Most már tudom, miért akarok valójában meditálni. Mert feltételek nélkül meg akarok bízni Istenben, s miután létrejön ez a bizalom, a kontrollt is el tudom engedni félelem nélkül.

  Éjszaka meditáltam álmomban. Egy falakkal körülvett zárt térben meditáltam, hanyatt fekve, s súlytalanul a föld felett lebegve. A falon túl orkszerű szörnyek próbáltak áttörni hozzám, vad üvöltés közepette, ám ez nem zavarta meditációmat. Már a falat is áttörték, s testem után kapkodtak, de még mindig mély meditációs állapotban lebegtem. Csak amikor hozzámértek, tértem vissza a valóságba a meditációból, és fel is ébredtem.

 Mostanában egyre többet gondolkodom azon, mi határozza meg manapság az ember identitását, s ezen belül az enyémét. Mielőtt erre a kérdésre, megpróbálom megadni saját magam számára a választ, körül kellene írnom, valójában mit jelent ez a szó: identitás. Talán a keretek, az azonosulás egy ideával, egy eszmével ebből a világból, amitől otthonosabbnak, élhetőbbnek, szerethetőbbnek találom a közvetlen környezetemet, azt a kis mikrovilágot, amiben leélem a földi életemet, s ezen eszme által, más emberekkel együtt tudnék egy közös cél, álom létrehozásáért fáradozni, küzdeni.

Az emberi történelem folyamán mindig változott a tartalom, de a lényeg nem. Úgy hiszem, az ókorban a kultúra határozta meg az emberek identitását. Akár egyiptomi, görög, római vagy perzsa, az akkor élt emberek, nem elsősorban a nyelvük, vagy vallásuk miatt, hanem a közös kulturális hovatartozás miatt tudtak tartósan közös célokért lelkesedni, dolgozni és álmodni. Az országok és később a birodalmak is a kultúrára épültek, ez volt az, mi identitást adott egy rómainak, a római kultúra, ezért lelkesedtek a polgárok, ezért harcoltak a katonák, ez adott közös célokat, mert boldoggá teszi az embert, ha másokkal együtt tud rajongani egy közös célért. A zsidó volt az első nép, kinek identitását, nem kultúrája, hanem vallása határozta meg. Úgy látszik hosszú, zűrzavaros és szenvedésekkel teli az átmeneti időszak, amikor az identitás tárgya megváltozik, amikor a régi kiüresedik, elveszíti jelentőségét, országok, birodalmak felbomlanak, s csak lassan találni új eszméket, amik képesek hiteles tartalommal megtölteni ezt a szót: identitás.

A vallás lett a mozgatórugó, a lelkesítő tartalom, amivel újra eggyé lehetett forrasztani az embereket, új távlatokat nyitni előttük, vagy épp fanatizálni őket. Mindegy, hogy a szó pozitív, vagy negatív értelmében, de a vallás volt a mozgatórugó, ami a középkorban meghatározta egy ember identitását. Újabb sötét átmeneti korszak után, a vallás átadta helyét a nemzetnek. A hazafias öntudat, a nacionalizmus adott ábrándokat íróknak, költőknek, politikusoknak, fűtött tömegeket, egészen addig, míg a véres huszadik század el nem temette ezt az ideát is.

Mert ez az eszmék sorsa, akár kultúráról, vallásról, vagy nemzetről van szó: amíg a jóra használják őket, előre visznek, de abban a pillanatban, hogy visszaélnek velük, rossz célokra használják őket, kiüresednek, elveszítik lényegi tartalmukat, s a kiábrándult tömegek a káoszba süllyednek. Mert az emberi lélek alapvetően a mélyben a jó dolgokra törekszik, a lelkiismeret csak a szépért képes rajongani, s amikor nincsenek előrevivő eszmék, s pozitív célok, az emberi lélek kiábrándul, a csalódás, a keserűség és a cinizmus felé fordul.

Vajon azok az emberek, akik az átmeneti korszakok idején éltek, miben reménykedtek, miben találták meg a személyes identitásukat. A vallásban, egy szebb jövő reményében, vagy a gyerekeikben?

Mert azt hiszem, én is egy átmeneti korszakban élek. A mai emberek nem tudnak közös pozitív eszmei célokért lelkesedni, küzdeni, identitásválsággal küzdenek, velem együtt. A mai eszmei irányzatok, melyek átszövik a társadalmat, politikát, a kultúránkat, művészetünket, nemzeteinket s még a vallásainkat is; liberalizmus, jobb és baloldali irányzatok, globalizmus, antiglobalizmus, csupán gyenge utánzatok. Tartósan nem tudnak tömegeknek valódi identitást nyújtani, csupán az identitás látszatát. Vajon milyen eszme lesz az emberiség új motorja, ami új távlatokat nyithat előttünk, ha lesz ilyen egyáltalán?

Ami engem illet, a kultúrát tekintve európai vagyok, a vallásom keresztény, a nemzethez tartozásom magyar, s hogy milyen ideológiai-politikai eszme áll hozzám legközelebb? Erre a legnehezebb válaszolnom. Talán mégis a jobboldali értékek, ha mindent összevetek, de nem ez a lényeg. A lényeg: az összes felsorolt „érték” sem elégséges arra jelenleg, hogy valódi, hiteles, pozitív tartalommal töltsék meg identitásomat.

Megtartó erejük van, de az előrevívő energiák kivesztek belőlük. A kultúra számomra inkább melegágy, a vallás személyes válaszkeresésre, vígaszra jó, de abban a pillanatban,hogy tömegeket mozgató lelkesítő energiává válna, a fanatizmus csapdájával kell megküzdenie, a nemzetnek szintén csak a megtartó ereje maradt, a szélsőséges nacionalizmus kiégette belőle az előrevívő energiákat, s a jelenlegi egymásnak feszülő posztmodern politikai irányzatok és eszmék is inkább valamivel szemben határozzák meg magukat. Az ellenségképek pedig nem tudnak tartósan embertömegeket közösséggé forrasztani.

Az emberi lélek számára a puszta vegetálás, a regenerálódás, a puszta túlélés nem elég. Ha nincsenek közös célok, az emberiség végül elsorvad.

Azt hiszem számomra is az egyéni keresgélés marad. A saját vallásom újrafogalmazása politikai eszmék nélkül, vagy egyedül maga az Isten, vallás nélkül, és a remény, hogy végül valóban megjelenik egy új eszme, amiért újra érdemes lesz küzdeni és lelkesedni.

 Mindössze 6 percet sikerült meditálnom. Ezúttal nem volt fájdalom (kifele jövök a betegségből), ám túl sok minden elvonta a figyelmemet, nem a külső zajok, hanem azok a dolgok, melyek most foglalkoztatnak. Végül sikerült őket egy "csomagba" sűrítenem, de így sem tudtam tőlük megszabadulni, így visszajöttem a meditációból. Az ellazulás továbbra is gondot okoz.

 Kb 21.35 – 21.48

A légzésemmel gondok vannak, nem áramlik akadálytalanul a levegő a testemben. A fogaimban és az ínyemben ott a fájdalom. A külső zajokat most sikerült kiszűrnöm, már nem zavarnak. Ellazulni nem tudok, egyre több akadályt fedezek fel a levegő útjában. A nyakban, a hátamban, a vádlimban s végül a tüdő szájában, ami olyan, mintha gombóc lenne, ez a legfőbb akadály. A gondolataimtól próbálok megszabadulni, a címkézésektől is, de az érzéstől nem tudok. Szomorúság fog el attól, hogy a levegő útjában akadályok vannak a testemben, s egyre inkább sírhatnékom támad attól a gombóctól a tüdőm szájában. Végül visszatérek. Ma ennyire futotta.

Ha a levegőt a szentlélekkel azonosítom, s arra gondolok mennyi akadály állja útját a testemben, a sírás fojtogat.

Nem a fájdalom, s a gyulladás az, ami a leginkább zavart, mert a fogaim környékét többször is sikerült ellazítanom, hanem az akadályok.

 18.40 – 18.53

Az albérleti szobámban leoltottam a villanyt, s próbáltam megismételni az előző nap tanult be- és kilélegzést. Mellbe, hasba, vállba – mellből, hasból, vállból, s ezek kombinációját. A környezetemben lévő zajok felerősödtek, s amit eddig csendnek gondoltam, arról kiderült, hogy nem az. A belső szobában a televízió hangja, az utcán a troli, a járókelők, s a lépcsőházból beszűrődő zajok mind elvonták a figyelmemet.

Ezután próbáltam csak a légzésemre figyelni, több-kevesebb sikerrel, s végül ellazulni. A fejem sikerült ellazítani egy idő után, s voltak pillanatok, amikor a zajokat is ki tudtam szűrni, de ennél tovább nem jutottam. Amikor a fejem ellazult, a hátamban érezni kezdtem a feszültséget (fájdalmat), ezzel már nem tudtam mit kezdeni, s tovább nem tudtam ellazulni, így lassan visszajöttem a meditációból.

A fejem csodálatosan könnyűnek és kipihentnek éreztem, s farkaséhség tört rám.

Amit tanultam: amit eddig csendnek gondoltam nem az, s nem csak a beszűrődő zajok miatt. Lehet befele is zajongani, amikor egyedül vagyok. Az igazi csendtől még nagy távolság választ el.

 Régen jelentkeztem új bejegyzéssel, elvoltam magammal, az egyedüllétemmel, kezdtem megszeretni ezt az állapotot, de nem tettem gyümölcsözővé.

  Nehéz újra felvenni a fonalat, új félév az egyetemiben, ismét kezdődnek a programok, szívem szerint visszatérnék "medvebarlangomba", mégsem ezt teszem.

  Majd annak is eljön az ideje, ha megtanulom növekedéssé formálni az egyedüllétemet, a csendet, ami körülvesz, hasznos dolgokkal kitölteni időmet, s nem haszontalanokkal.

  Így hát kezdek újra kimozdulni...

   Jelentkeztem egy keresztény meditációs kurzusra, tegnap volt az első alkalom, még bujkál bennem a betegség, most épp az ínyem van gyulladásban, s szinte végig, a meditáció alatt a fájdalom kísért végig.

  Íme az első felismerésem, a fogammal kapcsolatos, azzal a bizonyos foggal, ami akkor fájdult meg először, amikor 2010 júniusában öngyilkosságra készültem, s a fájdalom a fogamban végigkísért még akkor is, amikor végül az élet mellett döntöttem. Nyolc hónappal ezelőtt jutottam olyan anyagi körülmények közé, hogy sikerült megcsináltatnom, s attól fogva kétszer levált a tömés, többször bevérzett az ínyem, legutoljára épp egy hete vált le a fogpótlás, megmagyarázhatatlan módon, s most ismertem fel végre, s a fájdalom épp erre figyelmeztet, hogy az élethez és halálhoz való viszonyulásomban még vannak elvarratlan szálak, még dolgom lesz ezzel a "foggal", s a mögötte rejlő lelki problémával.

  Hát nem erre számítottam, amikor a kurzusra jelentkeztem! Békés önmagamba figyelést, s harmóniát a világgal szerettem volna elérni, e helyett vár rám egy újabb küzdelem, még nem tudom mivel, de ennek a dolognak végére kell járnom.

   Úgy tűnik, nehezen viselem a fizikai fájdalmat. Csütörtök éjszaka elkezdett fájni a hátam, s nem tudtam elaludni. Felkeltem, próbáltam ülni, sétálni, még gerincnyújtó tornagyakorlatokat is végeztem, hatástalanul, a fájdalom nem enyhült, a percek óráknak tűntek, s én a fájdalom különböző fokozatain keresztül mentem végig. Türelmetlenség, ingerlékenység, kétségbeesés, és végül reggel felé, a beletörődés. Reggel fél ötkor végre elaludtam, amikor már feladtam a reményt.

Picit féltem a Láthatatlan Színháztól Vasárnap, a hátam miatt, és a saját állomásomon kívül (erőfeszítés) másra nem koncentráltam. Amikor épp nem volt vándor, egyenes gerinccel ültem egy széken, és így elég jól bírtam végig fizikailag.

Lelkileg megtapasztaltam a szavak gyógyító erejét, mert a szavaknak tényleg hatalmuk van rombolni és gyógyítani, és a munkahelyemen azért bánok oly óvatosan a szavakkal a vásárlók felé. Láttam a vándoraim arcán a szavaim erejét, azt a pillanatot, amikor egy-egy szó mélyre hatolt bennük, s elérzékenyültek. Csodálatos volt, noha tudtam, ezek a szavak, nem az én szavaim, s eszköz vagyok csupán, az Isten kezében.

A vége felé be kellett ugranom segítőnek Döny mellé a szexualitás – szakítás állomásra (Jesszus!!!), amikor már a révészek mentek végig, s nagyon igyekeztem. Ennek ellenére, az első alkalommal a vándor középső ujjára erőszakoltam a karikagyűrűt, aztán Döny elmagyarázta: igen, igen melyik a gyűrűsujj, de ne izguljak, ő is elvétette néhányszor.

Hazafele elcsíptem Mártit, mert ő volt az egyik révész, aki a végén végigment vándorként.

• Márti, egy szakmai visszajelzést szeretnék kérni, ugyanis be kellett ugranom az egyik állomásra, amikor vándorként végigmentél.

• Iiigen, és melyik állomásról van szó?

• Khm. Khm. Hát a szexualitás – szakítás állomásról.

• Hááát, kedves Sándor nagyon tartózkodó voltál, nem éreztem, hogy izzott volna közöttünk a levegő.

• A fenébe! Pedig nagyon igyekeztem!

• Na jó! Azt a mondatot az Énekek énekéből (De szép vagy kedvesem stb.) viszont szépen mondtad, egy pillanatra még el is hittem, hogy igaz.

• Peeersze! Biztos csak vigasztalni próbálsz.

• Nem, nem! Még meg is illetődtem, hogy ilyen kegyes ember mondja nekem.

• Szóval „kegyes” vagyok, mi? (mit is írtam a múltkor, a szókimondó lányokról?)

   Egy álmatlan éjszaka után túltettem magam az adótörvényeken, a melegétel utalvány megszűnésén, mert az élet azért másról szól, és az én életem is másról kell hogy szóljon.

  S hogy miről szól az életem valójában? Ez jó kérdés!

  Azt hiszem azokról a dolgokról szól, amikkel én magam megtöltöm, s ennek a tartalma folyamatosan változik, de egyben biztos vagyok. Ezeknek nagyon értékes dolgoknak kell lenniük, mert ezek alapján tudom lemérni a saját életem értékét.

 Tegnap nagyon érdekes kis beszélgetésen vettem részt az egyetemi gyülekezetben a "HÁTHA" keretében. A téma: a gonosz, ördög, vagy sátán, ahogy tetszik, s mi a szerepük a vallásban, a mai egyházban, s mi mit gondolunk erről.

  A téma, s a beszélgetés felcsigázta az érdeklődésemet, és olvasni kezdtem Gabriele Amorth, Róma ördögűzőjének könyvét, melynek címe: Ördögűzők és pszichiáterek, mert érdekel, mit gondol erről a témáról egy olyan ember, aki hivatásszerűen száll szembe a gonosszal.

  S íme a kérdések, melyek felmerültek bennem a tegnapi beszélgetés után: 

- ha a jóság forrása létezik, s ezt Istennek nevezem, vajon létezik-e a gonoszságnak is a forrása?

- a beszélgetésben szóba került a gonoszság egyik jellemzője, mint ami képtelen az önvádra, a bűnbánatra, a saját magába nézésre, s ennek folytán a változásra, ami önmagát felmagasztalja, saját magát állandónak, s megváltozhatatlannak definiálja, másik jellemzője pedig a bűnbakképzés, és a kivetítés (amely egyébként, mint betegség, a legtöbb pszichopatológiás esetre jellemző). Amennyiben elfogadom, hogy a gonoszság (a gonosz) ennyire ellensége a változásnak, akkor Isten vajon állandó, vagy változó?  S ha állandó, akkor vajon ő az egyetlen kivétel, amely akarja a változást? Vagy létezik különbség állandóság és állandóság, változás és változás között?

  Kénytelen voltam új határokat húzni magam köré, mert kezdtem kikészülni a munkahelyemen. Határokat a vásárlók  felé, és határokat a munkatársaim felé, és határokat a munkaköri feladataim köré. Egy álmatlan éjszaka után sikerült ezeket lerendeznem magamban, megbeszéltem a főnökömmel, s ma már sokkal nyugodtabb vagyok, és bírni fogom karácsonyig a hajtást.

Jövő Vasárnap pedig Határok lesz a neve a darabnak amit "előadunk" a Láthatatlan Színházban. Hát így érnek össze a dolgok.

   Ezt a hetet jobb minél előbb elfelejteni. Megnőttek a forgalmak, megfeszített tempó a kasszánál, zűrök, idegesség, türelmetlenség, és ez még csak a kezdet. A karácsony már rég nem keresztény ünnep számomra, a kereskedelemben eltöltött tíz év kitörölte a naptáramból. A húsvét maradt az egyetlen ünnep, amit igazán megtartok lélekben, de nem bánom. Karácsonyig pedig minden türelmemre szükségem lesz a zűrös vásárlókhoz, és a munkatársaimhoz szintúgy...

  Kétnapos "léböjtkúrát" terveztem, nulla kajával és citromos vízzel, az első nap sikerült leküzdenem a kínzó éhséget, a második napra csodálatos módon elmúlt az éhség, viszont délutánra kezdtem egyre ingerültebbé válni. Rövid megfontolás után végül megszakítottam a kúrát, mert nem akartam a vásárlókon, vagy az új kollégán levezetni a feszültséget. Sikerként éltem meg, mert úgy érzem, a helyes indokból szakítottam meg a böjtölést, s nem az éhség miatt.

  Egyre távolodik a nélkülözéseim időszaka, lassan hozzá kell szoknom ahhoz, hogy biztonságban élek, s nem kell mindent felfalnom, amit a szemem, s a gyomrom megkíván. Nem szabad megragadnom ebben a "jól elvagyok, mert nem kell nélkülöznöm" létben, s tovább kell lépnem a tervezgetés, a gyarapodás útjára.

  Már meg is van az első tervem. Öt év múlva már a saját lakásomban szeretnék aludni.

... és ez a vágy egyáltalán nem illúzió, mert hiszem, hogy sikerül.

  Nem tudom, sikerül-e felidéznem azt a bizonyos napot, mégis megpróbálkozom vele.

1991. május 25-e, Szombat. A nap, amikor délelőtt apám befogta a lovat a kocsiba, és elmentünk a legidősebb nővéremhez a falu másik végére, és hazaköltöztettük a gyerekeivel együtt. A házassága már rég tönkrement, a férje akkor külföldön dolgozott, és legalább attól megmenekültünk, hogy részegen jelenetet rendezzen. (egyelőre) Ketten pakoltunk, egy 67 éves idős férfi, és egy 21 éves fiú, aki akkor voltam. Igyekeztünk mindent felpakolni, mert apám nem akart kétszer fordulni. Picit a saját szégyenének érezte ezt a tönkrement házasságot, mert akkoriban faluhelyen, még mindig elég nagy szégyennek számított elválni, s egy ilyen esemény hosszú hónapokra ellátta a falu vénasszonyait témával. Apám káromkodott egyet, mert nem sikerült a ponyvával teljesen letakarnia a bútorokat, az egyik sarok kimaradt, s így mindenki látja majd, mit viszünk. Hazafelé az úton, kerülte az emberek tekintetét, s sokáig tartott, mire mindennel végeztünk, s berendeztük az egyik szobát a nővéremnek, s a gyermekeinek. Hogy mit éreztem én akkor? Mit érezhet egy kamasz, aki még mindig a kalandregények világában él, s próbálja késleltetni a napot, amikor fel kell nőnie? Az élet e dolgait még nem fogtam fel teljesen. Mindannyian elfáradtunk, az éjszakát átaludtam, s csak másnap reggel hallottam, hogy apám az éjjel nem tudott aludni, az izomláza miatt. (legalábbis akkor így hittük) Reggelre picit jobban lett, s mise után elküldött bennünket a szomszéd faluba, a másik nővéremhez, ahol templombúcsút ünnepeltek.

Ez az a nap, amikor mindannyiunk agyára sűrű köd telepedett, mert képtelenek voltunk logikusan gondolkodni. Akkor elhittem, hogy a halál egy létező személy, s rejtélyes erők birtokában van, mert mindannyian ennek az erőnek a hatalma alá kerültünk. Mintha bábok lennénk, elmentünk otthonról, kivéve a legidősebb nővéremet, aki még a szobáját rendezte, s apámat, aki tudta, hogy a halál azon a napon érte jön. Egyedül volt, amikor jött a rosszullét, amikor a halál rátelepedett a mellére, belekapaszkodott a konyhafüggönybe, majd elvágódott, s fejét beleverte az asztal sarkába. A homlokából csak azért nem folyt a vér, mivel olyan sűrű vére volt, ami már majdnem fekete. A nővérem elrohant, s az orvossal tért vissza, de az csak a halál beálltát tudta megállapítani. Infarktus.

A halál még ott maradt egész nap, s rátelepedett a házra. Ott volt a viharban, az erős szélben, ami éjszaka támadt, s elűzte mindenki szeméből az álmot. A segítőkész rokonok minden nyomot eltűntettek. A holttestet koporsóba rakták, s azonnal elszállítatták a temető kápolnájába. A halált azonban nem lehet ilyen könnyen elűzni. Csak feküdtem ébren, anélkül, hogy felfogtam volna mi történt, s hallgattam a szél üvöltését, s a szomszéd szobából átszűrődő sírást. Az asszonyok sírnak, én nem. Arra gondoltam, a temetőben van egy kápolna, s ott egy koporsó, benne egy holttesttel, s a szél ugyanúgy üvölt ott is, a temető sötétjében. Ez a félelem. A véglegesség. Amikor megszűnik minden visszaút. Még másnap sem tudtam sírni, a temetésen, kívülállóként néztem a tömeget, csak a tömeget láttam, arcokat nem akartam felismerni, mert a feldúlt arcok azt bizonyították volna, nagyon is közöm van ehhez a temetéshez.

A rákövetkező napok az önvád napjai voltak. Mindenki önmagát okolta az eseményekért, mindenki önmagát hibáztatta, mintha a halált meg lehetne változtatni. Sokszor visszatérő álmom volt, hogy apám visszatért, egyszer csak megjelent, visszatért a halálból, s újra köztünk élt, mintha mi sem történt volna. Természetellenesnek éreztem, mert az valójában nem ő volt, hanem egy idegen. Mint egy szörnyeteg, s a faluban mindenki rettegéssel tekintett ránk az álomban.

Mert a holtaknak nincs helyük az élők között, mert mindennek megszabott ideje van az ég alatt. S én hova tartozom? Az élők vagy a holtak világába?  

     Hosszú idő után most voltam először otthon halottak napján. A teljes család összejött, ami annyit jelent, hogy húszan szorongtunk két szobában. A húgom kisebbik lányát most láttam először, egyszerűen nem tudtam, hogyan üdvözöljem őket. Végül kezet fogtam velük. Te jó ég, kezet fogtam egy négy éves kislánnyal, mintha egy új munkatársat mutattak volna be! A temetőben is voltam, de nem éreztem semmit. A halottaink nincsenek ott, nincs ott semmi, csak föld, por, és csontok. Nem tudom, hol van apám, de a temetőben biztos nincs, így értelmetlennek találtam gyertyát gyújtani a sírján, mégis megtettem a megszokás, a rituálé kedvéért.

Most hogy visszaértem, egy kétely lopózott belém, ami félelemmel tölt el. Mi van akkor, ha gyerekként engem is szerettek, meg akartak ölelni, de én voltam az, aki elhúzódtam az ölelések elől. Ha én voltam az, aki kirekesztettem magam a szeretetből. Mert nem emlékszem a kisgyermekkoromra. Mi van akkor, ha fogyatékosnak születtem, mint az egyik nővérem. Mi van akkor, ha most is fogyatékos vagyok, s csak úgy teszek, mintha ép lelkű és egészséges volnék? Lehet, hogy nem is vagyok közösségi lény?   

   Most megint egy olyan időszakba kerültem, amikor nem megy az írás. Mégsem hagyom el magam, és ezúttal nem múlnak el hónapok bejegyzés nélkül.

A hétfői napom lámpalázas izgatottsággal telt a másnapi eskütétel miatt. A munkatársam Zsuzsa megnyugtatott; ez természetes, hisz előtte lehetek akárhány esküvőn, a saját esküvő mégis más, s ez a helyzet picit ahhoz hasonlít.

A minap azt írtam, ez a gyökéreresztés látszólagos, de tévedtem. Az eskütétel alatt végig ott volt bennem az a torokszorító megható érzés, és újra végigéltem az elmúlt tizenkét évet, amióta áttelepültem ide Magyarországra. Hosszú tizenkét év, melyből minden egyes év megküzdött év is egyben, s ezek az évek formáltak azzá, aki vagyok, ebből a küzdelemből erednek az új gyökereim, mert én már tényleg idetartozom. És hát megjelent Szabolcs barátom, kellemes meglepetésként, mert nem számítottam arra, hogy bárki is el tudna jönni ezen a hétköznap déli órán, s ő képviselte barátaimat.

A polgármester javára írom, hogy az egész ceremónia mentes volt a közhelyektől, aránylag rövid volt, a beszédek mentesek minden pátosztól, és mégis szívhez szólóak.

Az eskü szövegében volt egy sor, amelyben kimondtam, hogy hazámat képességeimnek megfelelően szolgálom, és számomra ez most azt jelenti, hogy az írást nem szabad abbahagynom, és a Láthatatlan Színházat sem szabad otthagynom, mert ezek hozzátartoznak a képességeimhez. A tizenkét megküzdött év után, hát kezdődjék egy tizenharmadik, amelyért ugyanúgy meg kell küzdenem, immár magyar állampolgárként.

 Hol van már a múltkori Láthatatlan Színházas vendégszereplésünk, amikor oly magabiztosan kezeltem az állomásomat, és még a többiekre is tudtam figyelni! Feszült voltam már akkor is, amikor átgyalogoltam a Petőfi-hídon, és ez a feszültség megmaradt kezdésre is, ami abban csúcsosodott ki, hogy már az első vándornál belezavarodtam a „Miatyánkba”, s elveszítettem a fonalat. A zűrzavar az idő előrehaladtával csak nőtt bennem, az ima minden egyes sora tőrdöfésként hasított belém, s ez a kapkodásom kívülről is lejött, rossz példát mutatva az újaknak, és csalódást okozva a régieknek.

Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül Láthatatlan Színházban, elszigetelve a többiektől, még az Isten jelenlétét sem éreztem. Mi lehet az igazi ok?

Való igaz, most láttuk egymást először „azóta”, s ez nem egyszerű, ráadásul látszott rajta, hogy ő is bánatos, és nyomaszt, hogy ennek én is okozója vagyok, mert könnyebb lenne számomra, ha ennek a terhét, fájdalmát egyedül én viselném, és hát őt is belerángattam ebbe, azzal, hogy feltártam előtte érzelmeimet… Mégsem csupán erről van szó. Holnapután teszem le az állampolgári esküt, s nagyon érzem a súlyát, annak, hogy ez a gyökéreresztés csak látszólagos, és nem valódi. A valódi gyökéreresztéstől rettenetesen távolinak érzem magam.

Egyszóval leszerepeltem. Mégis hazafele menet furcsa dolgokra kezdtem emlékezni, amik az este folyamán valahogy nem tűntek fel számomra. Igaz, hogy mélyen magamba zuhantam, egyedül éreztem magam, nem tudtam eléggé figyelni a vándorokra, sőt Isten jelenlétét sem éreztem, mégis most tisztán emlékszem, hogy több „vándor” is mély érzéssel megszorította a kezemet, mielőtt távozott volna az állomásomról, s ezek a kézszorítások nagyon is beszédesek számomra. Mert a szavakat félre lehet érteni, a szemet be lehet csapni, de a kéz nem hazudik, különösen ilyen helyzetben nem, s ezekből, a kézszorításokból, annyi leírhatatlan együttérzést kaptam, hogy azért mégsem lehettem annyira rossz. Valami mégiscsak működött, s talán Isten is „láthatatlanul” mint mi, de jelen volt. Furcsa, hogy ilyen látszólagos apróságokból is erőt tudok meríteni (talán mégsem apróságok), hogy küzdjek azok ellen az érzések ellen, melyek most lefele húznának.

 Úgy vágtatsz a végtelen sztyeppén keresztül, mint a szabad, pusztai szél. Az életet hozó szél, az esőt hozó szél, amely néha csak játékosan felborzol füvet, bokrokat, leveleket, máskor pedig viharosan söpör végig a tájon, s hagy nyomot maga után mindenben.

Ugyan ki tudná befogni a szelet, aki csak jön és megy, és semmi sem marad utána ugyanúgy, mert minden megváltozik.

Csak ültem a pusztán, a végtelen sztyeppe tengerén szótlanul, amikor jöttél Te, pusztai szél, és játszottál rajtam néhány dallamot. Keresztül fúttál rajtam, és megszólaltattad néma hangszerem, majd távoztál hirtelen, s most ismét néma vagyok, a dallamok még nem ültek el, itt rezegnek a szívemben. Megváltoztattál engem is, s bennem is minden más lett, mint azelőtt.

Kérlek, gyere vissza Te pusztai szél, mert a sztyeppe vár, és várlak én is, mert itt nélküled minden néma, és mozdulatlan. A karom széttárom, a szemem lehunyom, és csak várlak, amíg meg nem érzem arcomon az ismerős cirógatást, a szellőt, és újra játszani kezd a hangszerem.  

   Július 29.

A tegnapi nappal ellentétben, ma reggel nem sietem el az indulást. Békésen kávézgatom, ezen a ködös, párás reggelen, és tekintetemmel búcsúztatom el tegnapi zarándoktársaimat, figyelem őket, amint eltűnnek előlem az úton, mely néhány lépés után ködbe vész. Stephanienak vidáman integetek, tőle nem kell búcsúznom, ahogy az ő tempóját, s a magamét ismerem, újra összefutunk még a nap folyamán. Lassan elnéptelenedik a zarándokszállás, felállok, még egyszer körbetekintek, s viszem magammal az emlékeimben a tegnap estét, s hamarosan az én alakom is a ködbe vész. Ma este, már új emberekkel, új gondolatokkal telik meg a szálláshely, mert az idő nem áll meg. Mégis, a láthatatlan tartományban, marad-e némi nyoma ottlétünknek, vagy minden elvész nyomtalanul, mint ahogy életem is lassan eltűnik, s nem fog emlékezni rám senki, az Istent kivéve. Talán ez a rohanó idő, a tiszavirágélet az oka, amiért szeretnék valami nyomot hagyni magam után, hogy én is éltem, lélegeztem, éreztem valamikor, s volt értelme ennek a röpke néhány évtizednek, amit a magaménak mondhattam.

A reggeli, délelőtti órák a legnépesebbek a zarándokúton, a sűrű köd, most mégis az egyedüllét hangulatát kölcsönzi, különös érzés ebben a szürkésfehér masszában gyalogolni, a bizonytalanságban, az ismeretlenben, itt belül, mégsem az elveszettség érzése hatalmasodik el rajtam. Melegség tölt el, mikor Stephanie-ra gondolok, most az ő ismerős arca jelenti számomra a biztos pontot, a kapaszkodót. Megint a tegnapi játékunkat játsszuk, egymást kerülgetjük, s közben mosolygunk egymásra.

Az aszfaltút hamarosan véget ér, nehezebb terep következik, előkerülnek a hátizsákból a bakancsok, s most már Stephanie-t sem tévesztem szem elől, hátizsákját bűvölöm a szememmel, s rövidesen ismét azon kapjuk magunkat, hogy egymás mellett gyalogolunk. Nem tudom, mit talál rajtam érdekesnek, az én szürke jelentéktelenségemben, talán az anyatermészetet hoztam elő belőle, hogy szárnyai alá vegye, az elveszett fiókát. Picit reménykedem benne, talán mégsem erről van szó. Korábban szégyelltem, hogy nincs nyelvtudásom, nyelvérzékem, ami azért is furcsa, mivel a Délvidék, a Kárpát-medence, a népek valóságos olvasztótégelye, a többnyelvűség masszája, s a régi Jugoszlávia ezen a területen, a Monarchia örökségét folytatta, sikertelenül, s most az Európai Unió próbálkozik hasonlóval, talán nagyobb sikerrel, mint csúfos bukásra ítélt elődeik.

Egyelőre annyit tapasztalok, a nagy európai nemzetek egyszerű gyermekei ugyanúgy kevéssé beszélnek más nyelveken, mint én. Olaszok, franciák, németek, spanyolok, egymás társaságát keresik, a legkisebb ellenállás irányában, ahol a legkönnyebb kommunikálni, még akkor is, ha egyébként, beszélnek is egy másik nyelven. (Az emberi természet velejárója, hogy nem hajlandó változni, csakis akkor, ha a körülmények rákényszerítik, s sokszor még akkor is ragaszkodik a megszokotthoz, a régihez, amikor az már idejétmúlttá, halottá válik. Nagyon tudatos, érett személyiség kell ahhoz, hogy önként, szabadon, a változás útjára lépjünk.)

Meglepődöm magamon, mennyire bátran kezdem használni a néhány száz szóból álló kis spanyol és angol nyelvű szókincsemet (Stephanie társaságában ez miért meglepő?), s hamarosan, amikor szóba kerül a nyelvtudás, picit félve tekintek Stephanie-ra, én most akkor beszélek-e más nyelveken? Mire ő kegyesen, mint a nyelvek mestere, rábólint, igen, beszélek poco (kicsit) spanyolul is, angolul is, és valóban, az igazi nyelvtudás, nem a bemagolt szavaktól, nyelvtani szabályoktól függ, hanem az élő kapcsolatoktól, hogy azt a keveset, amit ismerek, merem-e használni a gyakorlatban.

A nap már delelőhöz közeledik, mikor felszakadozik a köd, ismét rekkenő hőség, folyik rólunk az izzadtság, újra érzem a hátizsákom súlyát, a terhet, amit cipelnem kell, sem többet, sem kevesebbet, mint amit én magamnak választottam. Öregemberként botladozunk egymás mellett Stephanie-val, lassan minden zarándok elhagy bennünket, s néptelenné válik az út. Ketten mégis könnyebb görnyedni, mint egyedül, néha nevetünk magunkon, s hamarosan csatlakozik hozzánk egy francia párocska, (Stephanie mágnesként vonzz magához bizonyos típusú embereket) akik szintén nehezen viselik a hőséget. Négyen mégis jobb egymás mellett görnyedni, mint ketten.

Néha felnézek a meredek hegyoldalra, s elképedek a békésen legelésző lovak és tehenek láttán, mintha egy festő csak úgy odarajzolta volna őket, elképzelni sem tudom, hogy kapaszkodtak fel oda. Eszembe jutnak az alföldi lovak, akik még egy enyhe lejtő láttára is sokszor megbokrosodnak. A görnyedés mellett a csodálkozás pillanatai, a Pireneusok nem fukarkodik, bőven ellát minket látnivalóval. Örömmel üdvözöljük a kőtáblát, mely szerint már Navarrában járunk, s még nagyobb örömmel üdvözöljük a lejtőket, melyek aljában már úti célunk, a Roncesvalles nevű városka vár bennünket. A távolság azonban csalóka, s még hosszú óráknak kell eltelni, mire megtesszük azt a távot, amit egy madár néhány perces repüléssel átszelne.

Roncesvallesben a zarándokszállás még zárva, Stephanie elkalauzol bennünket egy vendéglőhöz, ahol este kedvezményesen zarándokmenühöz jutunk, majd egy kávéház teraszán iszogatunk egy órácskát, s ekkor úgy tűnik számomra, a kellemesnek soha nem fog vége szakadni.

Stephanie hirtelen felpattan, meleg szavaival spanyolul elbúcsúzik tőlem, sok sikert kíván a továbbiakban, ő most továbbmegy egy kolostorba, ahol ismerősök várják, én ott állok megnémulva, sóbálványként, mint Lót felesége, arcomon a két búcsúpuszival, miközben nézem, amint Stephanie eltűnik előlem a messzi távolban. Még akkor is ott állok magamba révedve, amikor a francia párocska feláll, s visszasétálnak a zarándokszállásra, mert képtelen vagyok elhinni, hogy elveszítettem azt, ami még meg sem született, amiben csak reménykedtem, hogy megszületik, a szerelmet.

Most nem tudok emberek közé menni, így hát félrevonulok egy viszonylag néptelen füves parkba, ahol kutat is találok, és átengedem magam az egyedüllétnek. (Az önsajnálatnak.) Kegyetlenül fáj ez a veszteség, képtelen vagyok elhinni, hogy soha többé nem látom őt. Ez a „soha többé” oly hideg, hogy fel kell élesztenem magamban a remény szikráját, (talán mégis találkozunk) még akkor is, ha tudom, ez a remény valójában ábránd, és semmi köze a valósághoz. Miközben kimosom, s kiteregetem a ruháimat, már érik bennem az elhatározás, az esti vacsorát még megvárom, de azután nincs maradásom, továbbgyalogolok az úton. (A dühös kisfiú most világgá megy, mert elvették a kedvenc játékát.) Igazad van, Te lelkiismeret, dühös kisfiú vagyok, amiért elvették tőlem az én Stephanie-mat, mégis egy erőteljes érzés születik bennem: helyesen döntöttem, csak a valódi indokot kell megtalálnom hozzá, mert amivel nekem szembe kell néznem, nem a zarándokszálláson vár rám, hanem előttem az úton, az egyedüllétben. Újra eszembe jut, milyen céllal vállalkoztam eme nagy útra, s érzem, amint teljes súlyával rámnehezedik a döntés terhe, mert kicsi vagyok hozzá, hogy egyedül rátaláljak saját létem céljára, s értelmére. A feszültség kiül az arcomra, ott marad velem, amikor lázas gyorsasággal magamba lapátolom az ételt, s elkísér az indulásnál is, amikor búcsú nélkül nekivágok az estének. A közeli erdőben botot keresek magamnak, mivel egy zarándok elképzelhetetlen zarándokbot nélkül, s néhány nap múlva, már úgy ragaszkodom hozzá, mint hátizsákomhoz. Eleinte nem tudom, melyik nehezebb, hátizsákom, vagy a gyomromban lévő kő, a gyaloglás azonban segít, s érzem, ahogy feloldódik bennem a feszültség, s hamarosan nem marad velem más, csak a gyaloglás ritmusa.

Európa eme részén későn sötétedik, s a közeli Burguetét is elhagyom, amikor a nap kezd lebukni a láthatáron, s lassan alkalmas éjszakai táborhely után kezdek nézni. Határozatlanságomban addig tétovázom, amíg egy erdőcskében végleg rám nem sötétedik, s most már kapkodva próbálom felverni sátramat, azt a sátrat, amit eddig ki sem bontottam. Zseblámpám fényénél tanácstalanul bámulom a zsinegek, cövekek kusza halmazát, s elképzelni sem tudom, hogy lesz ebből sátor. A használati útmutató sem segít, az egyik oldalát sikerül valahogy rögzítenem, végül belefáradok, s a másik oldalt csak magamra húzom, mint valami takarót.

Életemben először alszom szabad ég alatt, illetve aludnék, de a legkisebb zörejre is összerezzenek, és felkapcsolom a zseblámpámat. Hallgatom az erdő titokzatos éjszakai neszeit, melyektől idegrendszerem pattanásig feszül, éberen bámulok a sötétbe, a sötétség mögött megbúvó rengetegbe, és nem jön az álom. Helyette zseblámpám fényénél pásztázom a gyalogösvény mögötti bozótost, a fákat, de a zörejek okozóit nem tudom felfedezni, mintha maga az éjszaka kelne életre, s ő riogatna kísérteties neszeivel.

Próbálok megnyugodni, s ekkor a távolból mintha kolompok hangját hallanám, melyek hol közelednek, hol távolodnak tőlem. Felismerem a legelésző tehenek nyakába kötött csengők hangját, melyek azért lógnak a nyakukban, hogy a gazda bármikor rájuk találjon. Ezek a békésen legelésző állatok, most számomra a jámborság, és a béke szimbólumai, megtalálom azt a hangforrást, melybe kapaszkodva, álomba tudom ringatni magam.

   Vigyorogva jelölgetem be a Facebook-os ismerőseimet a könyvesboltban, a vásárlók azt hiszik, rájuk mosolygok, pedig nem, illetve egy picit mégis. Most jót tesz ez a kis lelkemnek. Úgy érzem magam, mint a kisfiú, aki tilosba tévedt...

    „Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.”

Súlyos mondat, és tegnap, amikor a barátság állomást kaptam a Láthatatlan Színház előadáson, és negyvenszer elmondtam ugyanezt a mondatot a vándoroknak, még nem sejtettem, milyen mélyre fog ez csúszni bennem. Az előadás alatt, még a csodát érzékeltem, ahogy újak és régiek együtt dolgoztunk, és csodát műveltünk a vándorokkal is, a villamoson hazafele, már megrohant egy érzés. Egy érzés, mely az óta sem hagy nyugodni. Az én életemben mikor van helye az elengedésnek? Szembesültem a ténnyel, hogy azok az emberek, akik igazán közel álltak hozzám, már nincsenek a Láthatatlan Színházban, sem az Egyetemi Gyülekezetben. Jelenleg nincs senki, akivel el tudnék menni borozni, és igazán mély baráti beszélgetésbe merülni. Hamarosan évkezdet, s én most két utat látok magam előtt. Vagy elengedem végleg ezt a két közösséget az életemből, vagy megpróbálok új embereket keresni, akikhez közelinek érzem magam. Igen, félek! Félek, hogy talán most jött el az ideje az elengedésnek…

És itt van egy másik kérdés, ami nem hagy nyugodni. Talán itt az ideje, hogy felhagyjak a reménnyel, hogy engem meg fog találni valaha is, a szerelem. Nem a szerelem, mint csalóka, megfoghatatlan érzés, hanem a „valódi szerelem”. És lehetek-e igazán boldog nélküle? Talán lehetek, ahogy Thomas Merton az volt. Az én fájós-sírós boldogságomban, amikor egyszerre sírok és nevetek.

Vajon most, itt, ebben a pillanatban, a megkeresésnek, vagy az elengedésnek van helye az életemben?

(Pénteken egy őrült pillanatomban feliratkoztam a facebook-ra. Jesszus! Máris hárman bejelöltek ismerősnek. Most akkor lehet, mégis a megkeresés ideje jött el?)

   Július 28.

Úgy látszik, lázas idegeim lecsillapodtak, mivel sikerült végigaludnom az éjszakát, melyben azért az esti bornak, és a kedves fogadtatásnak ugyanúgy szerepe volt. Köztes időben ébredek, ugyanis a korán kelők már rég elmentek, a későn kelők pedig még nagyban húzzák a lóbőrt. Hirtelen ötlettől vezérelve felöltözöm, majd csendesen távozom, s szeleburdi hirtelenséggel elindulok a néptelen utcán az egyik irányban, s egy ódon kőből készült kapu alatt áthaladva, nekivágok a kanyargó műútnak. Csak néhány kilométer megtétele után jut eszembe, hogy keresgélni kezdjem a kagylót, és a sárga nyilakat, a camino egyetemes nyelvén írt jelzéseit, ám eggyel sem találkozom. Rossz érzésem támad, kezd erősödni bennem a gyanú, hogy eltévedtem, az apró falvak, parasztgazdaságok, melyek mellett kanyarog a műút, néptelenek, s senkit sem találok, akitől útbaigazítást kérhetnék. Rossz érzésemet csak fokozza, hogy a hegyektől távolodom, miközben már rég a Pireneusokban kellene gyalogolnom. Mivel lovaktól, s tehenektől mégsem kérhetek tanácsot, visszafordulok, s ezzel a szeleburdi tempómmal St.Jean felé kezdek gyalogolni, s mire újra a kőkapu alá érek, szakad rólam a víz.

Leülök egy padra, s igyekszem lecsillapítani szapora szívverésemet. Ostoba vagyok. El kell felejtenem a rohanó pesti embert, akit tudat alatt magammal hoztam, s rá kell találnom a saját belső ritmusomra, elvégre most egy zarándokúton vagyok. Az ima, most számomra a belső elcsendesedést jelenti, próbálom kiűzni a bennem kavargó zűrzavart, rálelni belső békémre. Amikor a városka zaját kezdem hullámzó tengerként érzékelni, melyek lassan összemosódnak a saját belső hullámaimmal, felállok, és sétálni kezdek. Az élelmiszerboltban végre meg merek szólalni, kényelmesen megreggelizem, majd újra visszatérek a kőkapu alá a padomra, s amikor belül érzem, igen, most már készen állok a zarándokút megkezdésére, visszatérek a zarándokirodába útbaigazítást kérni. A tegnapi hölgy kijön velem az utcára, majd franciás temperamentummal, bőbeszédűen, s élénken gesztikulálva elmagyarázza a helyes irányt, amiből én egyetlen szót értek meg, pontosan az ellenkező irányban, mint amin reggel elindultam, találok egy hidat, s azon áthaladva, már az „Úton” leszek.

A nap már magasan jár az égen, amikor a hídon átkelve rálelek az első sárga nyilakra, átjár az öröm, tetőtől talpig, s életemben először érzem, ott vagyok, ahol valójában lennem kell. Már az első néhány száz méter megtétele után szembesülök a fizikai nehézségekkel. Alföldi emberként, nehezen viselem a szintkülönbséget, az emelkedőket, izzadtan, verejtékezve görnyedek a nehéz hátizsákom alatt, minden grammot ólomsúlynak érzek a hátamon, a hátizsákom pántjai fájdalmasan dörzsölik a vállam, a vizem vészesen fogy, s hamarosan már a szomjúsággal is küzdenem kell. Minden fél óra gyaloglás után, ugyanannyit pihenek, az időérzékem elveszítem, ugyanakkor furcsa módon, a fizikai erőfeszítések ellenére, belső békém növekszik. Csak kedves emberekkel találkozom, egy köszönés, egy mosoly, amit egymásnak adunk. Egy baszk hegylakótól sikerül vizet szereznem, amit most már kincsként őrzök, s igyekszem beosztani, mert megtanultam az első leckét, ami végigkísér majd az egész úton. Az életet adó víz itt értékesebb számomra az eurótól duzzadó pénztárcánál. Zarándoktársaim hamarosan lehagynak, s én egyedül baktatok, a néptelenné váló úton. Szapora légzésem, a mély csend, s a végtelen távolság, melyet szem befogni képes, most egyedüli társam.

Az egyik kanyar után hirtelen bukkan fel előttem a lány. Meglepődöm, mivel órák óta ő az első élőlény, akivel találkozom, s egy félszeg „bonjour”-al próbálkozom. Ő mosolyogva int a kezével, hogy szép a kilátás, mire én visszamosolygok - valóban szép. Most már társam is van az úton, akivel ugyanaz a ritmusunk, ugyanabban a tempóban haladunk, mégsem együtt megyünk. Egymást kerülgetjük, amikor ő pihen, én gyalogolok, s fordítva. Ilyenkor megállunk egymás mellett néhány szóra, vagy csak egy mosolyra, s mindketten tudjuk, hamarosan újra összefutunk, s ezek a találkozások már nem véletlenek, a szándékosság is elég erőteljesen érzékelhető mindkettőnk részéről. Bőbeszédűen magyaráz szintkülönbségekről, szemmel láthatóan őt is megviselik az emelkedők, hol figyelmeztet, hogy ne töltsem tele az összes palackomat vízzel, mert néhány száz méterrel később forrásra találunk, s ilyenkor minden gramm számít, majd arról mesél, hogy néhány kilométer múlva Orissonban zarándokszállás van, s nem kell a mai nap átkelnünk a Pireneusokon. Három nyelven, franciául, angolul és spanyolul önti rám a szavakat, s ezt megtoldja élénk gesztikulálással, amire én többnyire egyszavas spanyol, vagy angol nyelvű válaszokat adok, szintén mutogatással megtoldva.

Az egyik ilyen „véletlen” találkozásunknál, ahol épp pihentem, megállt, s „véletlenül” igazgatni kezdi a kendőjét, én pedig felállok, mivel „véletlenül” épp befejeztem a pihenőmet, egymásra mosolygunk, majd „véletlenül”, pont egymás mellett kezdünk el gyalogolni. Csodálkozom, hogy itt milyen könnyen megy az ismerkedés, hisz eleve összeköt bennünket az út mélysége. Nincs mellébeszélés, s a nyelvi nehézségek ellenére, nincsenek félreértések. Bemutatkozunk egymásnak, már a nevét is tudom, Stephanie, s Bretagne-ból, Brestből érkezett, ahol spanyolt tanít egy középiskolában, s most hálából indul neki a nagy útnak, a megszerzett diplomáért. Én már nehezebben kommunikálok, még bemutatkozni sem tudok rendesen, a Sanyi olyan idegenül cseng a fülemnek, itt Franciaországban, az angol megfelelőjétől, Alex, idegenkedem, s végül Stephanie az, ki rátalál a nekem megfelelő névre, mikor diadalmasan felkiált: Alejandro! Igen, Alejandro, ezt a nevet vállalom, illik hozzám, ezt a nevet szeretni is tudom, mivel dallamos csengése magába foglalja a vágyat, aki lenni szeretnék, s hamarosan már ezen a néven mutatkozom be mindenkinek. A beszélgetéseink Stephanie-val eléggé egyoldalúak, nagyon nehezemre esik bármit is elmondanom magamról. Elvégre hogy is tudnám neki elmagyarázni, mi hozott ide a távolba, miért vállalkoztam az útra, a bennem lévő szomorúságot, idegenséget, nincsenek rá szavaim, talán még magyarul sem tudnám elmondani, s hogy valójában ki vagyok: szerb vagy magyar, bármit mondanék, egyiket sem érzem otthonomnak, s itt aztán végképp nem számít, honnét jöttem. Egyetlen dolog lényeges: amit itt az úton megélek, érzek, és tapasztalok. Némi információmorzsával ellátom; igen, Budapesten élek, és könyvesboltban dolgozom.

Orissonban, Stephanie a vele született kedvességével segít a szálláshely körüli teendők elintézésében, bevallom, meghat figyelmessége, önzetlensége, s miután minden lényeges dolgot elmagyarázott, tapintatosan magamra hagy.

Délutáni siesta a teraszon. Most főleg kifele figyelek, elnézem zarándoktársaimat, ahogy ismerkednek, még mindenkit fogva tart az út kezdeti izgalma, lelkesek, a tájban gyönyörködnek, majd lassan előkerülnek a Coelho-kötetek, Európa összes nyelvén, s néha olvasásba merülnek. Mosolygok magamban könyvesboltos reflexeimen, melyek még ide is elkísérnek, önkéntelenül is megragadják figyelmemet a szerzők, könyvcímek, a borítók, azért furcsa, hogy csak Coelho regényekkel találkozom, az én zarándokutamba Coelho valahogy nem illik (na jó, nálam is ott volt tegnap a kis papírfecni a fény harcosairól). Az én könyvem még a hátizsákomban lapul, egy Biblia, Petra ajándéka, egy darabig még ellesz ott, s inkább jegyzetfüzetemet halászom elő, s belemerülök az írásba. Még nem állok készen, hogy mélyen önmagamba nézzek, csak átengedem magam a benyomásoknak, a mostnak, időnként felpillantok, s elmosolyodom, mert Stephanie-t látom közeledni, természetesen egy Coelho kötettel a kezében. Az asztalomhoz telepszik, belemerül az olvasásba, időnként ő is felpillant, időnként egyszerre pillantunk fel, s ilyenkor mindig egymásra nézünk. Ezek az „időnkéntek” egyre gyakrabban fordulnak elő, már csak mímeljük az írást, s az olvasást, végül abbahagyjuk a feleslegessé váló pótcselekvést, s letesszük a füzetet, illetve a könyvet, és inkább egymással kezdünk foglalkozni, mert ez sokkal érdekesebbnek, izgalmasabbnak ígérkezik. Lassan kezdi megszokni nyelvezetemet, ahogy egyik pillanatról a másikra, ugrálok spanyol szavakról az angolra, ahogy épp eszembe jutnak, minden rendszer nélkül, ilyenkor ő is vált egyik nyelvről a másikra, eleinte fárasztó számára, ahogy próbál gondolkodást váltani a nyelvek között, végül csak nevet magán. A retiküljéből előkerül a hosszú, francia női cigaretta, s hamarosan füstfelhőbe burkolózunk. Igen, én is rágyújtottam, kértem tőle egy szálat, holott még Budapesten megfogadtam, itt kinn az úton, nem dohányzom.

Őszintén nem tudom, mi az, mi kívülről látszik belőlem, én jelentéktelennek érzem magam, nincs rajtam semmi különös, mégis azon kapom magam, hogy egyre többen jönnek oda hozzám, érdeklem az embereket, próbálnak megismerkedni velem, nem riasztják el őket a nyelvi akadályok, s negyedórákat izzadnak azon, hogy némi információmorzsát kiszedjenek belőlem. Mint az újzélandi idős bácsika, kinek csak az arca öreg, a szemei élettől vidámak, s eleven csillognak, megjárta Taizét, s most ő is itt gyalogol közöttünk.

A vacsora igazi baszk specialitás, valójában nem tudom, mit eszem, de nagyon finom, a bor sem hiányzik, s én száműzök magamtól minden gondolatot, ami lefele húzna, inkább átengedem magam ennek a vibráló nemzetközi levegőnek, a színesnek, a hullámzónak, az emberek közelségének, az életnek.

    A következő napokban újabb döntés születik meg bennem. Egyik reggel félrehívtam munkaadómat, és elmondtam neki a munkámmal kapcsolatos kétségeimet, s hogy az én helyem nem itt van. Váljunk el egymástól békében, s én holnaptól már munkát fogok keresni. Nem értette meg mélyebb indítékaimat, mert marasztalni próbált, legalább addig maradjak, amíg más munkát nem találok magamnak. Hallgattam észérveire, s megbeszéltük, hogy heti egy fizetetlen szabadnapom a munkakeresésre fordítom, a többi napokon bejárok dolgozni.

Megint csak elodáztam a valódi döntést, a szabadnapjaimon az unokatestvérem könyvesboltjába látogattam el, a régi munkahelyemre, az internetem próbáltam böngészni, vadászni az álláshirdetésekre, ötlettelenül, és sikertelenül, mivel halvány fogalmam sem volt arról, hol van az én igazi helyem, melyik munkában érzem magam igazán otthon.

Az egyik ilyen nap, épp egyedül üldögéltem az internet előtt, az üres boltban, az unokatestvérem átszaladt a szomszédba ebédelni, amikor az interneten rábukkantam az ószövetségi idézetre, amiben Illés elhívja Elizeust. Elizeus épp szántott a mezőn, amikor arra járt Illés, s rádobta palástját, kiválasztotta őt, hogy utódja legyen a prófétaságban. Amikor elolvastam e sorokat, az asztalra borulva zokogni kezdtem, mert én is valami hasonlóra vágytam. Egy mesterre, aki világos utat mutat nekem(csak arról feledkeztem meg, hogy az álombéli mesterem nem szavakkal tanított, nem mutatott világos utat, hanem, egy még számomra ismeretlen módon kommunikáltunk). Igen, ilyen könnyen lemondtam volna szabadságomról, a szabad döntés jogáról, mert zűrzavaros állapotomban a döntést már tehernek éreztem. Talán ezért is kezdtem komolyan foglalkozni a szerzetességgel, mert irányításra vágytam, komoly döntéseket azonban már képtelen voltam hozni, s végül elérkezett április 2.-a, a születésnapom, a negyvenedik, ami épp Nagypéntekre esett, s én ott ültem este a Gercse-kápolnában, a keresztút után, a lágymányosi barátaim között idegenül, lélekben már távolodva Istentől. Keserűségem kezdett dühödt sértettséggé változni, kérdéseim Istenre zúdítottam, de füleimet süketté tettem, mert csak olyan válaszokat lettem volna hajlandó meghallani, melyben feladom a szabadságom.

Miért? Miért mindig homályos utalásokat, álmokat, próféciákat kapok tőled? Miért nem tudsz végre világos utat mutatni, ha olyan mindenható vagy?

(mert Neked kell döntened, mert fontos számomra a Te szabadságod, én kirakok ugyan útjelzőket, de a saját életedet magadnak kell élned, ne várd el tőlem, hogy én éljem helyetted, mert én egy szabad ember szeretetére vágyom, nem egy szolga szeretetére, nem arra vágyom, hogy imádj, hogy könyörögj hozzám, vagy hogy hálálkodj, ne alárendeltként szeress, hanem egyenlőként, valódi szeretettel, a szeretetben hozzám hasonlóként, arra vágyom, hogy velem együtt munkálkodj a folyamatos teremtésben, s te is erre vágysz, csak most még nem látsz tisztán…)

A többi már ismeretes. Ahogy elérkeztem a nyárba, régi életem viskója széthullott, mert azokhoz az alapokhoz, melyek ott mélyen bennem vannak, nem méltó egy vályogház, csakis palota méltó hozzá. Az alapozás sokáig tartott, de megérte, s hogy mennyire megérte, akkor érzem igazán, amikor lehunyom a szemem, széttárom a karom, s megérintem a függőleges, és a vízszintes metszéspontjában álló szilárd alapjaimat, szeretettel végigsimítom őket, s közben patakzik belőlem a könny. Az alapok készen állnak, a legnehezebb munka készen van (…és tényleg kész!), most már falakat kell húzni, s nem szabad félbehagyni a megkezdett épületet. A jövő majd választ ad mindenre.

  A gyónás által elindított folyamatok az éjszakai álmomban teljesednek ki, hogy a mélyebb rétegekbe kerülve, új megvilágításba kerüljenek. Az álomban megjelenő sokkoló képek, többször is felriasztottak éjszaka, s a rövid ébrenléti időszakok alatt valósággal beleégették magukat a lelkembe. Mindegyik álomrészlet különálló, mégis egyazon folyamat részesei.

Az első álomrészletben egy gyilkos bőrébe kellett bújnom, aki késsel ölt. A sötét, elhagyatott, macskaköves utcán a mardosó bűntudat démona közelített felém, titokzatos módon settenkedve, egyre növekvő félelmet gerjesztve bennem, ahogy a gyenge utcai lámpák fénykörén túl, az árnyékos helyeken fókuszálódott néhány pillanatra, mintha maga a sötétség kelt volna életre, néhány pillanatra. A démon közeledésével párhuzamosan, a szemközti falon, a saját természetellenesen megnyúlt árnyékom jár önálló táncot, s mozgásában egy késsel lesújtó kezet véltem felfedezni. Végül maga a démon is fölém tornyosult, s rejtélyes erejével arra kényszerít, hogy vörösen izzó szemébe nézzek. Már nem létezik semmi más, csak a vörösen izzó szempár, mely fogvatart, én felsikoltok a borzalomtól, s szinte azonnal felriadok álmomból. Az ágyamban fekszem, a testem holtfáradt, mozdulni sem tudok, a szemem mégis éberen tekint az éjszakába, gondolatok nélkül, majd néhány másodperc múlva már egy új álomba zuhanok, mely kevésbé félelmetes az előbbinél, ám ugyanolyan groteszk.

Ismét éjszaka, s én félmeztelen bennszülöttként üldögélek a tábortűz körül, melynek fénykörén túl, a titokzatos dél-amerikai dzsungel ölel körül, rejtélyes éjszakai neszeivel. Körülöttem bennszülött indiánok ülnek, épp egy beavatási szertartásra készülünk. A pontos évszámot nem ismerem, valamikor a középkorban lehetek, még a fehér ember érkezése előtt. Néhány napja csatlakoztam az uralkodó törzshöz, mely kultúrájával uralkodik a környező területeken élő más törzsek felett, s hatalmát nem kérdőjelezi meg semmi. Illetve mégsem, mert léteznek emberek, akikről nem beszélünk, a nevüket sem szabad kiejtenünk, mert fellázadtak ellenünk, s titokban szervezkednek. A beavatási szertartás részeként kimetszik nyelvünket, némaságra leszünk ítélve, hogy ne tudjunk lázadni, teljes értékű harcos mégsem lehetek, mert vár rám még egy utolsó próba. A holnapi harcra készülünk a lázadókkal, akikről nem beszélünk, s ha a holnapi nap helytállok, avatnak fel igazi harcossá.

A következő pillanatban már verejtékezve vívok lándzsával, az egyik lázadóval, a titokzatos dél-amerikai romok közt, melyet benőtt, s ismét uralma alá vont a dzsungel. Némán küzdünk, hisz nyelvemet kivágták, s ellenfelem sem szólal meg, csak szaggatott zihálásunk töri meg a csendet. Az egyik pillanatban megcsúszom a lépcsőn, ellenfelem arcába pillantok, s megdermedem a meglepődéstől, mivel Viktor barátomat ismerem fel benne. A szemébe nézek, s mintha lidérces álomból ébrednék, rájövök, a rossz oldalon állok, nem ellene, hanem mellette kellene harcolnom, az oldalán. Ismét egy szempár az, ami felébreszt, s újra az ágyon fekszem, megint csak kimerülten, de szemeim ismét éberek, mégis érzem, amint újra zuhanok vissza a kútba, egy újabb álomba.

A harmadik álomban újra Amerikába kerülök, az évszámról, és a korról nincs tudomásom, egy hosszú zarándokútra készülök, mely Amerika északi csücskétől, a dél-amerikai tűzföldig tart majd. A lelkemet kínzó éhséget szeretném csillapítani, rálelni valami fontosra, értékesre, amivel kitölthetném a lelkemben tátongó űrt. Ezért vállalkozom a hosszú útra, a nagy zarándoklatra, a hosszú kilométereket nem érzem a testemben, nem érzem a fáradtságot, csak az éhséget, mely űz, hajszol, egyre tovább, s amikor végre megérkezem a Tűzföldre, s tekintetem a sarkvidéki óceánba fúrom, csak csalódást érzek, semmi egyebet.

Az óceán partján találkozom egy tűzföldi idős bennszülöttel, s azonnal tudom, ő lesz a mesterem. Egy kis kétszemélyes csónakkal, afféle lélekvesztővel, kievezünk az óceánra, a távolban jégtáblákat látok, a körülöttem lévő óceán vize szürke, és csendes. Várom, hogy a mesterem megszólaljon, tanítson, de ő nem szólal meg, mert nem szavakkal tanít, más módon kommunikálunk. Ebben a „beszédben” nincsenek szavak, helyette benne van egész testünk és lelkünk. Tanulásom fontos részeként, időnként fejest ugrunk a hideg vízbe, s alámerülünk a mélybe. Ebből az álomból nem hirtelen, fokozatosan térek vissza, s sokáig fekszem nyitott szemmel, mire eszembe jutnak az álomképek. Azonban újra el kell aludnom, le kell merülnöm a mélybe, mert még vár rám egy újabb álom, az utolsó.

Perzselő napsütés. Az ókori Kis-Ázsiában vagyok, a civilizáció bölcsőjében. Szétnézek a kopár, élettelen, sziklás tájon, egy pillanatra megállítom a harci kocsit, melyet hajtok, s hátranézek. A távolban porfelhőket látok, az üldözőim nyomát, kik egyre közelednek. Görög harcosként menekülök vissza a hazámba, ám nem a puszta életemet mentem, egy olyan jelentős dolognak vagyok a birtokában, melyet az ellenségtől loptam, s amitől hihetetlenül értékesnek, és fontosnak érzem magam. Létkérdés, hogy visszajussak a hazámba, mert tettem legalább olyan jelentős, mint amikor Prometheus ellopta a tüzet az istenektől. Az idegen tájon hiába hajtok teljes erőmmel, a kocsim csak vánszorog, s az ellenség egyre közeledik, amikor azonban túljutok a határon, s számomra ismerős földre érkezem, a harci szekerem egyszerre szárnyakat kap. Megérkezem a tengerpartra, hajóra szállok, s az erős széltől duzzadó vitorlák valósággal repítenek célom felé. Amikor megérkezem a görög szigetemre, már készülnünk kell az ostromra, ugyanis az ellenséges hajóhad vitorlái már feltűntek a messzeségben. Minden ostromot sikeresen visszaverünk, ám ekkor az ellenség cselhez folyamodik, s gyerekeket ejt túszul, hogy megadásra kényszerítsen bennünket. Hatalmas dilemma előtt állunk, s az ellenség, hogy nyomatékosabbá tegye fenyegetését, a vízbe vet néhány gyereket. A gyerekek azonban némi kapálózás után megtanulnak úszni, s visszatérnek hozzánk.

(Ezen álmaimat, melyek egyetlen éjszaka születtek, most szándékosan nem próbálom meg értelmezni. Hosszú évek kellenek hozzá, hogy megérjenek bennem, s lassan rájöjjek az értelmére, s lefordítsam a szavak nyelvére. Most még a mélyben dolgoznak, s én hagyom, hogy munkálkodjanak bennem.)