A gyónás által elindított folyamatok az éjszakai álmomban teljesednek ki, hogy a mélyebb rétegekbe kerülve, új megvilágításba kerüljenek. Az álomban megjelenő sokkoló képek, többször is felriasztottak éjszaka, s a rövid ébrenléti időszakok alatt valósággal beleégették magukat a lelkembe. Mindegyik álomrészlet különálló, mégis egyazon folyamat részesei.
Az első álomrészletben egy gyilkos bőrébe kellett bújnom, aki késsel ölt. A sötét, elhagyatott, macskaköves utcán a mardosó bűntudat démona közelített felém, titokzatos módon settenkedve, egyre növekvő félelmet gerjesztve bennem, ahogy a gyenge utcai lámpák fénykörén túl, az árnyékos helyeken fókuszálódott néhány pillanatra, mintha maga a sötétség kelt volna életre, néhány pillanatra. A démon közeledésével párhuzamosan, a szemközti falon, a saját természetellenesen megnyúlt árnyékom jár önálló táncot, s mozgásában egy késsel lesújtó kezet véltem felfedezni. Végül maga a démon is fölém tornyosult, s rejtélyes erejével arra kényszerít, hogy vörösen izzó szemébe nézzek. Már nem létezik semmi más, csak a vörösen izzó szempár, mely fogvatart, én felsikoltok a borzalomtól, s szinte azonnal felriadok álmomból. Az ágyamban fekszem, a testem holtfáradt, mozdulni sem tudok, a szemem mégis éberen tekint az éjszakába, gondolatok nélkül, majd néhány másodperc múlva már egy új álomba zuhanok, mely kevésbé félelmetes az előbbinél, ám ugyanolyan groteszk.
Ismét éjszaka, s én félmeztelen bennszülöttként üldögélek a tábortűz körül, melynek fénykörén túl, a titokzatos dél-amerikai dzsungel ölel körül, rejtélyes éjszakai neszeivel. Körülöttem bennszülött indiánok ülnek, épp egy beavatási szertartásra készülünk. A pontos évszámot nem ismerem, valamikor a középkorban lehetek, még a fehér ember érkezése előtt. Néhány napja csatlakoztam az uralkodó törzshöz, mely kultúrájával uralkodik a környező területeken élő más törzsek felett, s hatalmát nem kérdőjelezi meg semmi. Illetve mégsem, mert léteznek emberek, akikről nem beszélünk, a nevüket sem szabad kiejtenünk, mert fellázadtak ellenünk, s titokban szervezkednek. A beavatási szertartás részeként kimetszik nyelvünket, némaságra leszünk ítélve, hogy ne tudjunk lázadni, teljes értékű harcos mégsem lehetek, mert vár rám még egy utolsó próba. A holnapi harcra készülünk a lázadókkal, akikről nem beszélünk, s ha a holnapi nap helytállok, avatnak fel igazi harcossá.
A következő pillanatban már verejtékezve vívok lándzsával, az egyik lázadóval, a titokzatos dél-amerikai romok közt, melyet benőtt, s ismét uralma alá vont a dzsungel. Némán küzdünk, hisz nyelvemet kivágták, s ellenfelem sem szólal meg, csak szaggatott zihálásunk töri meg a csendet. Az egyik pillanatban megcsúszom a lépcsőn, ellenfelem arcába pillantok, s megdermedem a meglepődéstől, mivel Viktor barátomat ismerem fel benne. A szemébe nézek, s mintha lidérces álomból ébrednék, rájövök, a rossz oldalon állok, nem ellene, hanem mellette kellene harcolnom, az oldalán. Ismét egy szempár az, ami felébreszt, s újra az ágyon fekszem, megint csak kimerülten, de szemeim ismét éberek, mégis érzem, amint újra zuhanok vissza a kútba, egy újabb álomba.
A harmadik álomban újra Amerikába kerülök, az évszámról, és a korról nincs tudomásom, egy hosszú zarándokútra készülök, mely Amerika északi csücskétől, a dél-amerikai tűzföldig tart majd. A lelkemet kínzó éhséget szeretném csillapítani, rálelni valami fontosra, értékesre, amivel kitölthetném a lelkemben tátongó űrt. Ezért vállalkozom a hosszú útra, a nagy zarándoklatra, a hosszú kilométereket nem érzem a testemben, nem érzem a fáradtságot, csak az éhséget, mely űz, hajszol, egyre tovább, s amikor végre megérkezem a Tűzföldre, s tekintetem a sarkvidéki óceánba fúrom, csak csalódást érzek, semmi egyebet.
Az óceán partján találkozom egy tűzföldi idős bennszülöttel, s azonnal tudom, ő lesz a mesterem. Egy kis kétszemélyes csónakkal, afféle lélekvesztővel, kievezünk az óceánra, a távolban jégtáblákat látok, a körülöttem lévő óceán vize szürke, és csendes. Várom, hogy a mesterem megszólaljon, tanítson, de ő nem szólal meg, mert nem szavakkal tanít, más módon kommunikálunk. Ebben a „beszédben” nincsenek szavak, helyette benne van egész testünk és lelkünk. Tanulásom fontos részeként, időnként fejest ugrunk a hideg vízbe, s alámerülünk a mélybe. Ebből az álomból nem hirtelen, fokozatosan térek vissza, s sokáig fekszem nyitott szemmel, mire eszembe jutnak az álomképek. Azonban újra el kell aludnom, le kell merülnöm a mélybe, mert még vár rám egy újabb álom, az utolsó.
Perzselő napsütés. Az ókori Kis-Ázsiában vagyok, a civilizáció bölcsőjében. Szétnézek a kopár, élettelen, sziklás tájon, egy pillanatra megállítom a harci kocsit, melyet hajtok, s hátranézek. A távolban porfelhőket látok, az üldözőim nyomát, kik egyre közelednek. Görög harcosként menekülök vissza a hazámba, ám nem a puszta életemet mentem, egy olyan jelentős dolognak vagyok a birtokában, melyet az ellenségtől loptam, s amitől hihetetlenül értékesnek, és fontosnak érzem magam. Létkérdés, hogy visszajussak a hazámba, mert tettem legalább olyan jelentős, mint amikor Prometheus ellopta a tüzet az istenektől. Az idegen tájon hiába hajtok teljes erőmmel, a kocsim csak vánszorog, s az ellenség egyre közeledik, amikor azonban túljutok a határon, s számomra ismerős földre érkezem, a harci szekerem egyszerre szárnyakat kap. Megérkezem a tengerpartra, hajóra szállok, s az erős széltől duzzadó vitorlák valósággal repítenek célom felé. Amikor megérkezem a görög szigetemre, már készülnünk kell az ostromra, ugyanis az ellenséges hajóhad vitorlái már feltűntek a messzeségben. Minden ostromot sikeresen visszaverünk, ám ekkor az ellenség cselhez folyamodik, s gyerekeket ejt túszul, hogy megadásra kényszerítsen bennünket. Hatalmas dilemma előtt állunk, s az ellenség, hogy nyomatékosabbá tegye fenyegetését, a vízbe vet néhány gyereket. A gyerekek azonban némi kapálózás után megtanulnak úszni, s visszatérnek hozzánk.
(Ezen álmaimat, melyek egyetlen éjszaka születtek, most szándékosan nem próbálom meg értelmezni. Hosszú évek kellenek hozzá, hogy megérjenek bennem, s lassan rájöjjek az értelmére, s lefordítsam a szavak nyelvére. Most még a mélyben dolgoznak, s én hagyom, hogy munkálkodjanak bennem.)
