A következő napokban újabb döntés születik meg bennem. Egyik reggel félrehívtam munkaadómat, és elmondtam neki a munkámmal kapcsolatos kétségeimet, s hogy az én helyem nem itt van. Váljunk el egymástól békében, s én holnaptól már munkát fogok keresni. Nem értette meg mélyebb indítékaimat, mert marasztalni próbált, legalább addig maradjak, amíg más munkát nem találok magamnak. Hallgattam észérveire, s megbeszéltük, hogy heti egy fizetetlen szabadnapom a munkakeresésre fordítom, a többi napokon bejárok dolgozni.
Megint csak elodáztam a valódi döntést, a szabadnapjaimon az unokatestvérem könyvesboltjába látogattam el, a régi munkahelyemre, az internetem próbáltam böngészni, vadászni az álláshirdetésekre, ötlettelenül, és sikertelenül, mivel halvány fogalmam sem volt arról, hol van az én igazi helyem, melyik munkában érzem magam igazán otthon.
Az egyik ilyen nap, épp egyedül üldögéltem az internet előtt, az üres boltban, az unokatestvérem átszaladt a szomszédba ebédelni, amikor az interneten rábukkantam az ószövetségi idézetre, amiben Illés elhívja Elizeust. Elizeus épp szántott a mezőn, amikor arra járt Illés, s rádobta palástját, kiválasztotta őt, hogy utódja legyen a prófétaságban. Amikor elolvastam e sorokat, az asztalra borulva zokogni kezdtem, mert én is valami hasonlóra vágytam. Egy mesterre, aki világos utat mutat nekem(csak arról feledkeztem meg, hogy az álombéli mesterem nem szavakkal tanított, nem mutatott világos utat, hanem, egy még számomra ismeretlen módon kommunikáltunk). Igen, ilyen könnyen lemondtam volna szabadságomról, a szabad döntés jogáról, mert zűrzavaros állapotomban a döntést már tehernek éreztem. Talán ezért is kezdtem komolyan foglalkozni a szerzetességgel, mert irányításra vágytam, komoly döntéseket azonban már képtelen voltam hozni, s végül elérkezett április 2.-a, a születésnapom, a negyvenedik, ami épp Nagypéntekre esett, s én ott ültem este a Gercse-kápolnában, a keresztút után, a lágymányosi barátaim között idegenül, lélekben már távolodva Istentől. Keserűségem kezdett dühödt sértettséggé változni, kérdéseim Istenre zúdítottam, de füleimet süketté tettem, mert csak olyan válaszokat lettem volna hajlandó meghallani, melyben feladom a szabadságom.
Miért? Miért mindig homályos utalásokat, álmokat, próféciákat kapok tőled? Miért nem tudsz végre világos utat mutatni, ha olyan mindenható vagy?
(mert Neked kell döntened, mert fontos számomra a Te szabadságod, én kirakok ugyan útjelzőket, de a saját életedet magadnak kell élned, ne várd el tőlem, hogy én éljem helyetted, mert én egy szabad ember szeretetére vágyom, nem egy szolga szeretetére, nem arra vágyom, hogy imádj, hogy könyörögj hozzám, vagy hogy hálálkodj, ne alárendeltként szeress, hanem egyenlőként, valódi szeretettel, a szeretetben hozzám hasonlóként, arra vágyom, hogy velem együtt munkálkodj a folyamatos teremtésben, s te is erre vágysz, csak most még nem látsz tisztán…)
A többi már ismeretes. Ahogy elérkeztem a nyárba, régi életem viskója széthullott, mert azokhoz az alapokhoz, melyek ott mélyen bennem vannak, nem méltó egy vályogház, csakis palota méltó hozzá. Az alapozás sokáig tartott, de megérte, s hogy mennyire megérte, akkor érzem igazán, amikor lehunyom a szemem, széttárom a karom, s megérintem a függőleges, és a vízszintes metszéspontjában álló szilárd alapjaimat, szeretettel végigsimítom őket, s közben patakzik belőlem a könny. Az alapok készen állnak, a legnehezebb munka készen van (…és tényleg kész!), most már falakat kell húzni, s nem szabad félbehagyni a megkezdett épületet. A jövő majd választ ad mindenre.
