„Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.”
Súlyos mondat, és tegnap, amikor a barátság állomást kaptam a Láthatatlan Színház előadáson, és negyvenszer elmondtam ugyanezt a mondatot a vándoroknak, még nem sejtettem, milyen mélyre fog ez csúszni bennem. Az előadás alatt, még a csodát érzékeltem, ahogy újak és régiek együtt dolgoztunk, és csodát műveltünk a vándorokkal is, a villamoson hazafele, már megrohant egy érzés. Egy érzés, mely az óta sem hagy nyugodni. Az én életemben mikor van helye az elengedésnek? Szembesültem a ténnyel, hogy azok az emberek, akik igazán közel álltak hozzám, már nincsenek a Láthatatlan Színházban, sem az Egyetemi Gyülekezetben. Jelenleg nincs senki, akivel el tudnék menni borozni, és igazán mély baráti beszélgetésbe merülni. Hamarosan évkezdet, s én most két utat látok magam előtt. Vagy elengedem végleg ezt a két közösséget az életemből, vagy megpróbálok új embereket keresni, akikhez közelinek érzem magam. Igen, félek! Félek, hogy talán most jött el az ideje az elengedésnek…
És itt van egy másik kérdés, ami nem hagy nyugodni. Talán itt az ideje, hogy felhagyjak a reménnyel, hogy engem meg fog találni valaha is, a szerelem. Nem a szerelem, mint csalóka, megfoghatatlan érzés, hanem a „valódi szerelem”. És lehetek-e igazán boldog nélküle? Talán lehetek, ahogy Thomas Merton az volt. Az én fájós-sírós boldogságomban, amikor egyszerre sírok és nevetek.
Vajon most, itt, ebben a pillanatban, a megkeresésnek, vagy az elengedésnek van helye az életemben?
(Pénteken egy őrült pillanatomban feliratkoztam a facebook-ra. Jesszus! Máris hárman bejelöltek ismerősnek. Most akkor lehet, mégis a megkeresés ideje jött el?)
