Július 29.
A tegnapi nappal ellentétben, ma reggel nem sietem el az indulást. Békésen kávézgatom, ezen a ködös, párás reggelen, és tekintetemmel búcsúztatom el tegnapi zarándoktársaimat, figyelem őket, amint eltűnnek előlem az úton, mely néhány lépés után ködbe vész. Stephanienak vidáman integetek, tőle nem kell búcsúznom, ahogy az ő tempóját, s a magamét ismerem, újra összefutunk még a nap folyamán. Lassan elnéptelenedik a zarándokszállás, felállok, még egyszer körbetekintek, s viszem magammal az emlékeimben a tegnap estét, s hamarosan az én alakom is a ködbe vész. Ma este, már új emberekkel, új gondolatokkal telik meg a szálláshely, mert az idő nem áll meg. Mégis, a láthatatlan tartományban, marad-e némi nyoma ottlétünknek, vagy minden elvész nyomtalanul, mint ahogy életem is lassan eltűnik, s nem fog emlékezni rám senki, az Istent kivéve. Talán ez a rohanó idő, a tiszavirágélet az oka, amiért szeretnék valami nyomot hagyni magam után, hogy én is éltem, lélegeztem, éreztem valamikor, s volt értelme ennek a röpke néhány évtizednek, amit a magaménak mondhattam.
A reggeli, délelőtti órák a legnépesebbek a zarándokúton, a sűrű köd, most mégis az egyedüllét hangulatát kölcsönzi, különös érzés ebben a szürkésfehér masszában gyalogolni, a bizonytalanságban, az ismeretlenben, itt belül, mégsem az elveszettség érzése hatalmasodik el rajtam. Melegség tölt el, mikor Stephanie-ra gondolok, most az ő ismerős arca jelenti számomra a biztos pontot, a kapaszkodót. Megint a tegnapi játékunkat játsszuk, egymást kerülgetjük, s közben mosolygunk egymásra.
Az aszfaltút hamarosan véget ér, nehezebb terep következik, előkerülnek a hátizsákból a bakancsok, s most már Stephanie-t sem tévesztem szem elől, hátizsákját bűvölöm a szememmel, s rövidesen ismét azon kapjuk magunkat, hogy egymás mellett gyalogolunk. Nem tudom, mit talál rajtam érdekesnek, az én szürke jelentéktelenségemben, talán az anyatermészetet hoztam elő belőle, hogy szárnyai alá vegye, az elveszett fiókát. Picit reménykedem benne, talán mégsem erről van szó. Korábban szégyelltem, hogy nincs nyelvtudásom, nyelvérzékem, ami azért is furcsa, mivel a Délvidék, a Kárpát-medence, a népek valóságos olvasztótégelye, a többnyelvűség masszája, s a régi Jugoszlávia ezen a területen, a Monarchia örökségét folytatta, sikertelenül, s most az Európai Unió próbálkozik hasonlóval, talán nagyobb sikerrel, mint csúfos bukásra ítélt elődeik.
Egyelőre annyit tapasztalok, a nagy európai nemzetek egyszerű gyermekei ugyanúgy kevéssé beszélnek más nyelveken, mint én. Olaszok, franciák, németek, spanyolok, egymás társaságát keresik, a legkisebb ellenállás irányában, ahol a legkönnyebb kommunikálni, még akkor is, ha egyébként, beszélnek is egy másik nyelven. (Az emberi természet velejárója, hogy nem hajlandó változni, csakis akkor, ha a körülmények rákényszerítik, s sokszor még akkor is ragaszkodik a megszokotthoz, a régihez, amikor az már idejétmúlttá, halottá válik. Nagyon tudatos, érett személyiség kell ahhoz, hogy önként, szabadon, a változás útjára lépjünk.)
Meglepődöm magamon, mennyire bátran kezdem használni a néhány száz szóból álló kis spanyol és angol nyelvű szókincsemet (Stephanie társaságában ez miért meglepő?), s hamarosan, amikor szóba kerül a nyelvtudás, picit félve tekintek Stephanie-ra, én most akkor beszélek-e más nyelveken? Mire ő kegyesen, mint a nyelvek mestere, rábólint, igen, beszélek poco (kicsit) spanyolul is, angolul is, és valóban, az igazi nyelvtudás, nem a bemagolt szavaktól, nyelvtani szabályoktól függ, hanem az élő kapcsolatoktól, hogy azt a keveset, amit ismerek, merem-e használni a gyakorlatban.
A nap már delelőhöz közeledik, mikor felszakadozik a köd, ismét rekkenő hőség, folyik rólunk az izzadtság, újra érzem a hátizsákom súlyát, a terhet, amit cipelnem kell, sem többet, sem kevesebbet, mint amit én magamnak választottam. Öregemberként botladozunk egymás mellett Stephanie-val, lassan minden zarándok elhagy bennünket, s néptelenné válik az út. Ketten mégis könnyebb görnyedni, mint egyedül, néha nevetünk magunkon, s hamarosan csatlakozik hozzánk egy francia párocska, (Stephanie mágnesként vonzz magához bizonyos típusú embereket) akik szintén nehezen viselik a hőséget. Négyen mégis jobb egymás mellett görnyedni, mint ketten.
Néha felnézek a meredek hegyoldalra, s elképedek a békésen legelésző lovak és tehenek láttán, mintha egy festő csak úgy odarajzolta volna őket, elképzelni sem tudom, hogy kapaszkodtak fel oda. Eszembe jutnak az alföldi lovak, akik még egy enyhe lejtő láttára is sokszor megbokrosodnak. A görnyedés mellett a csodálkozás pillanatai, a Pireneusok nem fukarkodik, bőven ellát minket látnivalóval. Örömmel üdvözöljük a kőtáblát, mely szerint már Navarrában járunk, s még nagyobb örömmel üdvözöljük a lejtőket, melyek aljában már úti célunk, a Roncesvalles nevű városka vár bennünket. A távolság azonban csalóka, s még hosszú óráknak kell eltelni, mire megtesszük azt a távot, amit egy madár néhány perces repüléssel átszelne.
Roncesvallesben a zarándokszállás még zárva, Stephanie elkalauzol bennünket egy vendéglőhöz, ahol este kedvezményesen zarándokmenühöz jutunk, majd egy kávéház teraszán iszogatunk egy órácskát, s ekkor úgy tűnik számomra, a kellemesnek soha nem fog vége szakadni.
Stephanie hirtelen felpattan, meleg szavaival spanyolul elbúcsúzik tőlem, sok sikert kíván a továbbiakban, ő most továbbmegy egy kolostorba, ahol ismerősök várják, én ott állok megnémulva, sóbálványként, mint Lót felesége, arcomon a két búcsúpuszival, miközben nézem, amint Stephanie eltűnik előlem a messzi távolban. Még akkor is ott állok magamba révedve, amikor a francia párocska feláll, s visszasétálnak a zarándokszállásra, mert képtelen vagyok elhinni, hogy elveszítettem azt, ami még meg sem született, amiben csak reménykedtem, hogy megszületik, a szerelmet.
Most nem tudok emberek közé menni, így hát félrevonulok egy viszonylag néptelen füves parkba, ahol kutat is találok, és átengedem magam az egyedüllétnek. (Az önsajnálatnak.) Kegyetlenül fáj ez a veszteség, képtelen vagyok elhinni, hogy soha többé nem látom őt. Ez a „soha többé” oly hideg, hogy fel kell élesztenem magamban a remény szikráját, (talán mégis találkozunk) még akkor is, ha tudom, ez a remény valójában ábránd, és semmi köze a valósághoz. Miközben kimosom, s kiteregetem a ruháimat, már érik bennem az elhatározás, az esti vacsorát még megvárom, de azután nincs maradásom, továbbgyalogolok az úton. (A dühös kisfiú most világgá megy, mert elvették a kedvenc játékát.) Igazad van, Te lelkiismeret, dühös kisfiú vagyok, amiért elvették tőlem az én Stephanie-mat, mégis egy erőteljes érzés születik bennem: helyesen döntöttem, csak a valódi indokot kell megtalálnom hozzá, mert amivel nekem szembe kell néznem, nem a zarándokszálláson vár rám, hanem előttem az úton, az egyedüllétben. Újra eszembe jut, milyen céllal vállalkoztam eme nagy útra, s érzem, amint teljes súlyával rámnehezedik a döntés terhe, mert kicsi vagyok hozzá, hogy egyedül rátaláljak saját létem céljára, s értelmére. A feszültség kiül az arcomra, ott marad velem, amikor lázas gyorsasággal magamba lapátolom az ételt, s elkísér az indulásnál is, amikor búcsú nélkül nekivágok az estének. A közeli erdőben botot keresek magamnak, mivel egy zarándok elképzelhetetlen zarándokbot nélkül, s néhány nap múlva, már úgy ragaszkodom hozzá, mint hátizsákomhoz. Eleinte nem tudom, melyik nehezebb, hátizsákom, vagy a gyomromban lévő kő, a gyaloglás azonban segít, s érzem, ahogy feloldódik bennem a feszültség, s hamarosan nem marad velem más, csak a gyaloglás ritmusa.
Európa eme részén későn sötétedik, s a közeli Burguetét is elhagyom, amikor a nap kezd lebukni a láthatáron, s lassan alkalmas éjszakai táborhely után kezdek nézni. Határozatlanságomban addig tétovázom, amíg egy erdőcskében végleg rám nem sötétedik, s most már kapkodva próbálom felverni sátramat, azt a sátrat, amit eddig ki sem bontottam. Zseblámpám fényénél tanácstalanul bámulom a zsinegek, cövekek kusza halmazát, s elképzelni sem tudom, hogy lesz ebből sátor. A használati útmutató sem segít, az egyik oldalát sikerül valahogy rögzítenem, végül belefáradok, s a másik oldalt csak magamra húzom, mint valami takarót.
Életemben először alszom szabad ég alatt, illetve aludnék, de a legkisebb zörejre is összerezzenek, és felkapcsolom a zseblámpámat. Hallgatom az erdő titokzatos éjszakai neszeit, melyektől idegrendszerem pattanásig feszül, éberen bámulok a sötétbe, a sötétség mögött megbúvó rengetegbe, és nem jön az álom. Helyette zseblámpám fényénél pásztázom a gyalogösvény mögötti bozótost, a fákat, de a zörejek okozóit nem tudom felfedezni, mintha maga az éjszaka kelne életre, s ő riogatna kísérteties neszeivel.
Próbálok megnyugodni, s ekkor a távolból mintha kolompok hangját hallanám, melyek hol közelednek, hol távolodnak tőlem. Felismerem a legelésző tehenek nyakába kötött csengők hangját, melyek azért lógnak a nyakukban, hogy a gazda bármikor rájuk találjon. Ezek a békésen legelésző állatok, most számomra a jámborság, és a béke szimbólumai, megtalálom azt a hangforrást, melybe kapaszkodva, álomba tudom ringatni magam.
