A ma esti meditáció meghozta számomra az áttörést. Be kell vallanom az elmúlt egy hónapban szinte semmit nem meditáltam, és már azt is tudom, miért nem. Korábban azért akartam meditálni, hogy meditáljak, hogy spirituálisan tökéletesebbre fejlesszem magam, s ebben a tökéletesebb állapotban meghalljam az Istent. Ma már tudom, ez egy nagyon rossz indok, s önmagában hordozza a bukást.
Az esti csoportmeditáción a tanítás is nagyon mélyre hatolt. A várakozás, amikor teret engedek az ismeretlennek, s nem az ismert után vágyakozom. Amikor megengedem, hogy Isten olyasvalamivel ajándékozzon meg, ami számomra teljesen ismeretlen. Szóba került még a megosztásban a kontroll elengedése, s hogy ez mennyire nehéz, s milyen félelmeket gerjeszt már maga a gondolata is.
A meditációban hatalmas harc dúlt bennem. Énem egyik része el akarta engedni a kontrollt a testemből, a másik része ellenállt. Egyik részem feltételek nélkül meg akart bízni Istenben, másik részem teljesen ellenállt. Vizuálisan, a valóságban úgy nézett ki ez a harc, hogy testem kezdett hátradőlni a meditációs párnán, s amikor már legalább 150 fokos szögben hátradőltem, elérve az egyensúlypontom határát, testem hevesen elkezdett remegni a belső küzdelem hatására. A csoportos meditáció vezetője ekkor odajött hozzám, és gyengéden visszahelyezett ülő pozícióba.
Most már tudom, miért akarok valójában meditálni. Mert feltételek nélkül meg akarok bízni Istenben, s miután létrejön ez a bizalom, a kontrollt is el tudom engedni félelem nélkül.
