Most megint egy olyan időszakba kerültem, amikor nem megy az írás. Mégsem hagyom el magam, és ezúttal nem múlnak el hónapok bejegyzés nélkül.
A hétfői napom lámpalázas izgatottsággal telt a másnapi eskütétel miatt. A munkatársam Zsuzsa megnyugtatott; ez természetes, hisz előtte lehetek akárhány esküvőn, a saját esküvő mégis más, s ez a helyzet picit ahhoz hasonlít.
A minap azt írtam, ez a gyökéreresztés látszólagos, de tévedtem. Az eskütétel alatt végig ott volt bennem az a torokszorító megható érzés, és újra végigéltem az elmúlt tizenkét évet, amióta áttelepültem ide Magyarországra. Hosszú tizenkét év, melyből minden egyes év megküzdött év is egyben, s ezek az évek formáltak azzá, aki vagyok, ebből a küzdelemből erednek az új gyökereim, mert én már tényleg idetartozom. És hát megjelent Szabolcs barátom, kellemes meglepetésként, mert nem számítottam arra, hogy bárki is el tudna jönni ezen a hétköznap déli órán, s ő képviselte barátaimat.
A polgármester javára írom, hogy az egész ceremónia mentes volt a közhelyektől, aránylag rövid volt, a beszédek mentesek minden pátosztól, és mégis szívhez szólóak.
Az eskü szövegében volt egy sor, amelyben kimondtam, hogy hazámat képességeimnek megfelelően szolgálom, és számomra ez most azt jelenti, hogy az írást nem szabad abbahagynom, és a Láthatatlan Színházat sem szabad otthagynom, mert ezek hozzátartoznak a képességeimhez. A tizenkét megküzdött év után, hát kezdődjék egy tizenharmadik, amelyért ugyanúgy meg kell küzdenem, immár magyar állampolgárként.
