Úgy vágtatsz a végtelen sztyeppén keresztül, mint a szabad, pusztai szél. Az életet hozó szél, az esőt hozó szél, amely néha csak játékosan felborzol füvet, bokrokat, leveleket, máskor pedig viharosan söpör végig a tájon, s hagy nyomot maga után mindenben.
Ugyan ki tudná befogni a szelet, aki csak jön és megy, és semmi sem marad utána ugyanúgy, mert minden megváltozik.
Csak ültem a pusztán, a végtelen sztyeppe tengerén szótlanul, amikor jöttél Te, pusztai szél, és játszottál rajtam néhány dallamot. Keresztül fúttál rajtam, és megszólaltattad néma hangszerem, majd távoztál hirtelen, s most ismét néma vagyok, a dallamok még nem ültek el, itt rezegnek a szívemben. Megváltoztattál engem is, s bennem is minden más lett, mint azelőtt.
Kérlek, gyere vissza Te pusztai szél, mert a sztyeppe vár, és várlak én is, mert itt nélküled minden néma, és mozdulatlan. A karom széttárom, a szemem lehunyom, és csak várlak, amíg meg nem érzem arcomon az ismerős cirógatást, a szellőt, és újra játszani kezd a hangszerem.
