Mostanában egyre többet gondolkodom azon, mi határozza meg manapság az ember identitását, s ezen belül az enyémét. Mielőtt erre a kérdésre, megpróbálom megadni saját magam számára a választ, körül kellene írnom, valójában mit jelent ez a szó: identitás. Talán a keretek, az azonosulás egy ideával, egy eszmével ebből a világból, amitől otthonosabbnak, élhetőbbnek, szerethetőbbnek találom a közvetlen környezetemet, azt a kis mikrovilágot, amiben leélem a földi életemet, s ezen eszme által, más emberekkel együtt tudnék egy közös cél, álom létrehozásáért fáradozni, küzdeni.
Az emberi történelem folyamán mindig változott a tartalom, de a lényeg nem. Úgy hiszem, az ókorban a kultúra határozta meg az emberek identitását. Akár egyiptomi, görög, római vagy perzsa, az akkor élt emberek, nem elsősorban a nyelvük, vagy vallásuk miatt, hanem a közös kulturális hovatartozás miatt tudtak tartósan közös célokért lelkesedni, dolgozni és álmodni. Az országok és később a birodalmak is a kultúrára épültek, ez volt az, mi identitást adott egy rómainak, a római kultúra, ezért lelkesedtek a polgárok, ezért harcoltak a katonák, ez adott közös célokat, mert boldoggá teszi az embert, ha másokkal együtt tud rajongani egy közös célért. A zsidó volt az első nép, kinek identitását, nem kultúrája, hanem vallása határozta meg. Úgy látszik hosszú, zűrzavaros és szenvedésekkel teli az átmeneti időszak, amikor az identitás tárgya megváltozik, amikor a régi kiüresedik, elveszíti jelentőségét, országok, birodalmak felbomlanak, s csak lassan találni új eszméket, amik képesek hiteles tartalommal megtölteni ezt a szót: identitás.
A vallás lett a mozgatórugó, a lelkesítő tartalom, amivel újra eggyé lehetett forrasztani az embereket, új távlatokat nyitni előttük, vagy épp fanatizálni őket. Mindegy, hogy a szó pozitív, vagy negatív értelmében, de a vallás volt a mozgatórugó, ami a középkorban meghatározta egy ember identitását. Újabb sötét átmeneti korszak után, a vallás átadta helyét a nemzetnek. A hazafias öntudat, a nacionalizmus adott ábrándokat íróknak, költőknek, politikusoknak, fűtött tömegeket, egészen addig, míg a véres huszadik század el nem temette ezt az ideát is.
Mert ez az eszmék sorsa, akár kultúráról, vallásról, vagy nemzetről van szó: amíg a jóra használják őket, előre visznek, de abban a pillanatban, hogy visszaélnek velük, rossz célokra használják őket, kiüresednek, elveszítik lényegi tartalmukat, s a kiábrándult tömegek a káoszba süllyednek. Mert az emberi lélek alapvetően a mélyben a jó dolgokra törekszik, a lelkiismeret csak a szépért képes rajongani, s amikor nincsenek előrevivő eszmék, s pozitív célok, az emberi lélek kiábrándul, a csalódás, a keserűség és a cinizmus felé fordul.
Vajon azok az emberek, akik az átmeneti korszakok idején éltek, miben reménykedtek, miben találták meg a személyes identitásukat. A vallásban, egy szebb jövő reményében, vagy a gyerekeikben?
Mert azt hiszem, én is egy átmeneti korszakban élek. A mai emberek nem tudnak közös pozitív eszmei célokért lelkesedni, küzdeni, identitásválsággal küzdenek, velem együtt. A mai eszmei irányzatok, melyek átszövik a társadalmat, politikát, a kultúránkat, művészetünket, nemzeteinket s még a vallásainkat is; liberalizmus, jobb és baloldali irányzatok, globalizmus, antiglobalizmus, csupán gyenge utánzatok. Tartósan nem tudnak tömegeknek valódi identitást nyújtani, csupán az identitás látszatát. Vajon milyen eszme lesz az emberiség új motorja, ami új távlatokat nyithat előttünk, ha lesz ilyen egyáltalán?
Ami engem illet, a kultúrát tekintve európai vagyok, a vallásom keresztény, a nemzethez tartozásom magyar, s hogy milyen ideológiai-politikai eszme áll hozzám legközelebb? Erre a legnehezebb válaszolnom. Talán mégis a jobboldali értékek, ha mindent összevetek, de nem ez a lényeg. A lényeg: az összes felsorolt „érték” sem elégséges arra jelenleg, hogy valódi, hiteles, pozitív tartalommal töltsék meg identitásomat.
Megtartó erejük van, de az előrevívő energiák kivesztek belőlük. A kultúra számomra inkább melegágy, a vallás személyes válaszkeresésre, vígaszra jó, de abban a pillanatban,hogy tömegeket mozgató lelkesítő energiává válna, a fanatizmus csapdájával kell megküzdenie, a nemzetnek szintén csak a megtartó ereje maradt, a szélsőséges nacionalizmus kiégette belőle az előrevívő energiákat, s a jelenlegi egymásnak feszülő posztmodern politikai irányzatok és eszmék is inkább valamivel szemben határozzák meg magukat. Az ellenségképek pedig nem tudnak tartósan embertömegeket közösséggé forrasztani.
Az emberi lélek számára a puszta vegetálás, a regenerálódás, a puszta túlélés nem elég. Ha nincsenek közös célok, az emberiség végül elsorvad.
Azt hiszem számomra is az egyéni keresgélés marad. A saját vallásom újrafogalmazása politikai eszmék nélkül, vagy egyedül maga az Isten, vallás nélkül, és a remény, hogy végül valóban megjelenik egy új eszme, amiért újra érdemes lesz küzdeni és lelkesedni.
