Hol van már a múltkori Láthatatlan Színházas vendégszereplésünk, amikor oly magabiztosan kezeltem az állomásomat, és még a többiekre is tudtam figyelni! Feszült voltam már akkor is, amikor átgyalogoltam a Petőfi-hídon, és ez a feszültség megmaradt kezdésre is, ami abban csúcsosodott ki, hogy már az első vándornál belezavarodtam a „Miatyánkba”, s elveszítettem a fonalat. A zűrzavar az idő előrehaladtával csak nőtt bennem, az ima minden egyes sora tőrdöfésként hasított belém, s ez a kapkodásom kívülről is lejött, rossz példát mutatva az újaknak, és csalódást okozva a régieknek.
Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül Láthatatlan Színházban, elszigetelve a többiektől, még az Isten jelenlétét sem éreztem. Mi lehet az igazi ok?
Való igaz, most láttuk egymást először „azóta”, s ez nem egyszerű, ráadásul látszott rajta, hogy ő is bánatos, és nyomaszt, hogy ennek én is okozója vagyok, mert könnyebb lenne számomra, ha ennek a terhét, fájdalmát egyedül én viselném, és hát őt is belerángattam ebbe, azzal, hogy feltártam előtte érzelmeimet… Mégsem csupán erről van szó. Holnapután teszem le az állampolgári esküt, s nagyon érzem a súlyát, annak, hogy ez a gyökéreresztés csak látszólagos, és nem valódi. A valódi gyökéreresztéstől rettenetesen távolinak érzem magam.
Egyszóval leszerepeltem. Mégis hazafele menet furcsa dolgokra kezdtem emlékezni, amik az este folyamán valahogy nem tűntek fel számomra. Igaz, hogy mélyen magamba zuhantam, egyedül éreztem magam, nem tudtam eléggé figyelni a vándorokra, sőt Isten jelenlétét sem éreztem, mégis most tisztán emlékszem, hogy több „vándor” is mély érzéssel megszorította a kezemet, mielőtt távozott volna az állomásomról, s ezek a kézszorítások nagyon is beszédesek számomra. Mert a szavakat félre lehet érteni, a szemet be lehet csapni, de a kéz nem hazudik, különösen ilyen helyzetben nem, s ezekből, a kézszorításokból, annyi leírhatatlan együttérzést kaptam, hogy azért mégsem lehettem annyira rossz. Valami mégiscsak működött, s talán Isten is „láthatatlanul” mint mi, de jelen volt. Furcsa, hogy ilyen látszólagos apróságokból is erőt tudok meríteni (talán mégsem apróságok), hogy küzdjek azok ellen az érzések ellen, melyek most lefele húznának.
