Nem tudom, sikerül-e felidéznem azt a bizonyos napot, mégis megpróbálkozom vele.
1991. május 25-e, Szombat. A nap, amikor délelőtt apám befogta a lovat a kocsiba, és elmentünk a legidősebb nővéremhez a falu másik végére, és hazaköltöztettük a gyerekeivel együtt. A házassága már rég tönkrement, a férje akkor külföldön dolgozott, és legalább attól megmenekültünk, hogy részegen jelenetet rendezzen. (egyelőre) Ketten pakoltunk, egy 67 éves idős férfi, és egy 21 éves fiú, aki akkor voltam. Igyekeztünk mindent felpakolni, mert apám nem akart kétszer fordulni. Picit a saját szégyenének érezte ezt a tönkrement házasságot, mert akkoriban faluhelyen, még mindig elég nagy szégyennek számított elválni, s egy ilyen esemény hosszú hónapokra ellátta a falu vénasszonyait témával. Apám káromkodott egyet, mert nem sikerült a ponyvával teljesen letakarnia a bútorokat, az egyik sarok kimaradt, s így mindenki látja majd, mit viszünk. Hazafelé az úton, kerülte az emberek tekintetét, s sokáig tartott, mire mindennel végeztünk, s berendeztük az egyik szobát a nővéremnek, s a gyermekeinek. Hogy mit éreztem én akkor? Mit érezhet egy kamasz, aki még mindig a kalandregények világában él, s próbálja késleltetni a napot, amikor fel kell nőnie? Az élet e dolgait még nem fogtam fel teljesen. Mindannyian elfáradtunk, az éjszakát átaludtam, s csak másnap reggel hallottam, hogy apám az éjjel nem tudott aludni, az izomláza miatt. (legalábbis akkor így hittük) Reggelre picit jobban lett, s mise után elküldött bennünket a szomszéd faluba, a másik nővéremhez, ahol templombúcsút ünnepeltek.
Ez az a nap, amikor mindannyiunk agyára sűrű köd telepedett, mert képtelenek voltunk logikusan gondolkodni. Akkor elhittem, hogy a halál egy létező személy, s rejtélyes erők birtokában van, mert mindannyian ennek az erőnek a hatalma alá kerültünk. Mintha bábok lennénk, elmentünk otthonról, kivéve a legidősebb nővéremet, aki még a szobáját rendezte, s apámat, aki tudta, hogy a halál azon a napon érte jön. Egyedül volt, amikor jött a rosszullét, amikor a halál rátelepedett a mellére, belekapaszkodott a konyhafüggönybe, majd elvágódott, s fejét beleverte az asztal sarkába. A homlokából csak azért nem folyt a vér, mivel olyan sűrű vére volt, ami már majdnem fekete. A nővérem elrohant, s az orvossal tért vissza, de az csak a halál beálltát tudta megállapítani. Infarktus.
A halál még ott maradt egész nap, s rátelepedett a házra. Ott volt a viharban, az erős szélben, ami éjszaka támadt, s elűzte mindenki szeméből az álmot. A segítőkész rokonok minden nyomot eltűntettek. A holttestet koporsóba rakták, s azonnal elszállítatták a temető kápolnájába. A halált azonban nem lehet ilyen könnyen elűzni. Csak feküdtem ébren, anélkül, hogy felfogtam volna mi történt, s hallgattam a szél üvöltését, s a szomszéd szobából átszűrődő sírást. Az asszonyok sírnak, én nem. Arra gondoltam, a temetőben van egy kápolna, s ott egy koporsó, benne egy holttesttel, s a szél ugyanúgy üvölt ott is, a temető sötétjében. Ez a félelem. A véglegesség. Amikor megszűnik minden visszaút. Még másnap sem tudtam sírni, a temetésen, kívülállóként néztem a tömeget, csak a tömeget láttam, arcokat nem akartam felismerni, mert a feldúlt arcok azt bizonyították volna, nagyon is közöm van ehhez a temetéshez.
A rákövetkező napok az önvád napjai voltak. Mindenki önmagát okolta az eseményekért, mindenki önmagát hibáztatta, mintha a halált meg lehetne változtatni. Sokszor visszatérő álmom volt, hogy apám visszatért, egyszer csak megjelent, visszatért a halálból, s újra köztünk élt, mintha mi sem történt volna. Természetellenesnek éreztem, mert az valójában nem ő volt, hanem egy idegen. Mint egy szörnyeteg, s a faluban mindenki rettegéssel tekintett ránk az álomban.
Mert a holtaknak nincs helyük az élők között, mert mindennek megszabott ideje van az ég alatt. S én hova tartozom? Az élők vagy a holtak világába?
