"...szűk ösvényén."

    A keddi kiállítás-megnyitó óta összekeveredik bennem álom és valóság. Már nem valóságos számomra az a munkába igyekvő ember, aki nap, mint nap kibuszozik Remetére ledolgozni a nyolc órát, majd hazamegy lélektelenül, fáradtan, hogy másnap új ’lélektelen’ napra ébredjen. Néha eljár közösségbe, imádkozik, azonban nem tesz semmit azért, hogy élete kiteljesedjék - meg sem próbál szárnyalni. Kezd szétesni a világ számára látható énem, ugyanakkor belső énem szabadulna, mert valódi életre vágyik, s lassan kezdem észrevenni magamon, hogy apró dolgokban, már képes vagyok újra gyors döntéseket hozni.

Ilyen, gyors döntésként, véget vetettem a hónapok óta tartó halogatásnak, gyónásomat illetően. Annak idején a Gaudéte közösségemből, Johanna ajánlotta a pasaréti-téri templomot, s így már Csütörtökön, a munkából hazafele tartva, Pasaréten egyszerűen leszálltam a 61-es villamosról, és elballagtam a templomig.

Odabenn csend és üresség, a félhomályban megakad a szemem a kis táblácskán, miszerint Zalán atya gyóntat, de vajon tényleg ott ül benn? Lélekben próbálok készülni a gyónásra, ám csak zűrzavar uralkodik bennem, egy nagy kavargó összevisszaság. Néhány percnyi tépelődés után végül belépek a gyóntatófülkébe, letérdelek, és érzem, amint a kinti csend abszolút csenddé változik, s a kinti félhomály, itt benn, sűrű sötétséggé. Az egyetlen életjel szapora, s rendszertelen szívdobogásom, és szaggatott légzésem. Most már tudatosul bennem, hogy egyedül (egyedül?) térdepelek itt a sötétben, és kezd kínossá válni számomra a nagy csend (Hát ennyire eltávolodtam volna tőled, hogy kínos számomra a veled való együttlét?). A kínzó feszültséget végül nem bírom tovább, s kilépek a fülkéből, majd leülök egy padra, s várakozni kezdek. A feszültség jön utánam, hisz valójában bennem van, s kinn is folytatódik bennem a „türelemjáték”. Néha nyikorgó, sóhajszerű neszeket vélek hallani a gyóntatófülkéből, mintha sürgetne valaki egy fontos lépés megtételére. Lázban égő végtagjaim viszketnek, testemben ellenállhatatlan kényszert érzek, a fülkébe való visszalépésre, ám lelkem bénultsága a padhoz szegez. Néha betéved valaki a templomba, s csendben beül valamelyik padba, ám a fülkéből kiszűrődő neszek nem hallgatnak el, s már ott tartok, lesz, ami lesz, belépek, és meggyónok az „üres” fülkében, de negyvenöt percnyi tépelődés után végül a könnyebbik utat választom: felállok, s elindulok hazafele.

Csüggedten ballagok, s nagy hiányérzetként, be nem teljesült reménységemet vonszolom magam után. Pontosan a villamosmegállóhoz érkezem, amikor utolér Johanna sms-e, melyben anélkül, hogy tudomása lenne a bennem zajló folyamatokról, a következő prófétai mondatot írja: „Reményed valósággá válhat, mert beteljesedett!” (A feltételes mód után a múlt idő.) Összerázkódom, mint aki álomból ébred, s határozott léptekkel indulok újra a Pasaréti-tér felé.

A templom időközben hatalmas változáson megy keresztül. Odabenn fényözön fogad, a padok zsúfolásig telve emberekkel, a pap éppen misézik, s a fejem, mintha önállóan tudná hova nézzen, elfordul, s egy újabb gyóntatófülkét veszek észre, melyből világosság szűrődik ki. Sem gyónásom, sem feloldozásom nem tekinthető szokványosnak, mint egy mély áradat, törnek elő belőlem a szavak, s ezt most Istenre zúdítom, hozzá beszélek, s mikor a szavaim elfogynak, képekhez fordulok segítségért. Lelkemet parlagon heverő szántóföldhöz hasonlítom, mely lassan elgazosodik, mert hagyom elkallódni benne talentumaimat, s ettől kétségbeesem, ugyanakkor mégsem tudok ellene tenni semmit. Az atya percekig meg sem tud szólalni, végül feloldoz, penitenciát nem ró ki rám, s befejezésül belőle is kibukkan egy prófétai mondat: „a szentségek mély átélése segíthet talentumaim kibontakozásában.”

"A türelem fejlesztéséhez kell valaki, aki szándékosan idegesít bennünket. Az ilyen ember ad jó lehetőséget a türelem valódi gyakorlására. Úgy teszi próbára belső erőnket, szilárdságunkat, ahogy még a guruk se tudják. A türelem gyakorlása megvéd bennünket a sértések fájdalmától."

Hm. Van néhány idegesítő vásárló, akik igencsak próbára teszik a türelmemet. Legközelebb majd a fenti idézetet ismételgetem magamban. Különösen akkor, ha az a bizonyos alpári módon politizáló 'úriember' állít be, akitől zöld árnyalatot ölt a fejem. Türelemre ugyanis mostanában NAGY szükségem van... (...és nem a vásárlók miatt...)

   Az életben minden változik, s sokszor átértékelődnek megélt élethelyzetek. Egy adott időszakban a verem mélyének, a lélek legsötétebb éjszakájának tekintek egy folyamatot, hogy aztán egy év múlva, a történtek mélyebb megértésével, ugyanezt az eseményt, már egy lépcsőfoknak tekintsem, a kiteljesedés felé vezető úton. Egy szemléletes kép ugrik be most lelki szemeim elé. Gyermekkoromban, a kertünkben állt egy régi körtefa, mely kiszáradt, s évek óta termést sem hozott. Egyik ősszel, lefűrészeltük az összes ágát, csupán a fa törzse maradt meg, a teljes kivágást, azonban egy későbbi időpontra halasztottuk, majd megfeledkeztünk róla. Tavasszal meglepődve tapasztaltam, hogy a fa mégsem száradt ki, a törzse egészséges maradt, ráadásul, új, friss hajtások nőttek a törzséből, s így a körtefa kapott még egy esélyt.

Mielőtt tavaly nyáron a gödör mélyére kerültem volna, engem is veszteségek értek. Elveszítettem az „ágaimat”, noha görcsösen ragaszkodtam hozzájuk, mégis el kellett veszítenem, hogy a törzsemből, új, friss hajtások nőhessenek.

Mindezen eseményeknek előzményei is voltak, noha később megfeledkeztem róluk, most azonban ideje újra előbányásznom őket, hogy teljesebbé tegyék a rólam alkotott képet.

Itt jártam…

(2010. március 16, Kedd)

Vajon mennyire voltam ma önmagam, amikor könyékig olajosan, egy sebességváltót próbáltam szétszedni – sikertelenül? Pedig semmi sem áll távolabb tőlem, mint a zörgő-csattogó csapágyak, fogaskerekek és gépek világa, melyek pöfögve, füstöt okádnak ki magukból. Vajon az elvesztegetett órák, az értelmetlen munka miatt kesergek, vagy valami más miatt? Vajon újra megmozdul a mélyben szunnyadó vulkán a lelkem mélyén, s ennek egyik előjele a ma reggeli természetellenesen hosszú alvásom, melynek eredménye egy órányi késés a munkahelyemről? Ekkor még sejtelmem sem lehetett róla, hogy este hat órakor, valahol a tér és idő metszéspontjában létezik egy kiállítás megnyitó, s arról sem, hogy ez a megnyitó keresztezni fogja az életemet.

Még este öt órakor sem sejtettem semmit az elkövetkezőkből, amikor felhívtam Katát, s töredelmesen bevallottam: ma nem tudok időben elszabadulni a munkámból, és így a lágymányosi lelkészi iroda kulcsát sem tudom hozzá visszajuttatni. Mentő ötletként Petra jutott eszembe, mint elérhető ember (egy lelkész mindig elérhető, kivéve mikor nem), s mint kiderült, ő is csak félig-meddig, mivel egy közös barátunk kiállítás-megnyitójára készül. Csillt (becsületes nevén Szilágyi Csilla) már több mint egy éve ismerem a lágymányosi gyülekezetből, tudom róla, hogy iparművészként főleg üveggel dolgozik, ám a munkáiból vajmi keveset láttam, egy üvegkereszt kivételével, melyet a templomi oltárra készített.

Mostanában nem szoktam hirtelen ötletektől vezérelve dönteni, főleg így nem, hogy lelkemet még nagyon is nyomja a sikertelenül szétszedni próbált sebváltó, és az autószerelő műhely olajos világa, most mégis úgy döntöttem, elmegyek a megnyitóra. A megnyitó légköre teljesen más milliő attól a világtól, melyből érkeztem, s ez a kettősség azonnali törésvonalat okoz bennem, mert a világ, melyből érkeztem, nem én vagyok, én ebben a világban érzem otthon magam, ebben a légkörben, amit most magamba szívok. A törésvonal a jelszó, mellyel megnyitom az előttem feltáruló új dimenziót. Ebben a dimenzióban nem szavakkal kommunikálnak, a kiállított tárgyak beszélnek hozzám egy olyan nyelven, melyet csak akkor érthetek meg, ha bátran kitárom a lelkem az érzelmeim előtt. Mintha láthatatlan erő vonzana a szemközti fal felé, melyen Csill üvegből készült sorozata látható. A törésvonalra ismerek bennük, a törésvonal, mely két világot választ egy egymástól, melyek mintha egymás tükörképei lennének, s amit még jobban kihangsúlyoz üvegből készült voltuk. Egy bizonyos észt szerző regénye szolgál illusztrációként (vagy fordítva), jelen esetben a háttér érdektelen számomra, ugyanis maga a sorozat, sokkal mélyebb rétegeket nyit meg bennem. Mielőtt még fejest ugranék a sorozatba, el kell sétálnom a két üvegtálhoz (szintén Csill remekei), melyek színe és elrendeződése, a művész kettősségét sugározza magából. Hát mégis léteznek formák, létezik nyelv, melyen bátran megmutathatjuk a világnak valódi arcunkat, a belső énünket, melyet a társadalmi elvárásoknak megfelelve rejtegetnünk kell. Megrendülten állok a két üvegtál előtt, melyben egy ember valódi arcát pillantom meg, s olyan intenzitással hatol belém, mint egy szavak nélküli bemutatkozás. Tekintetem elmerül az üveg varázsában, s kis idő múlva rájövök, ugyanazt az arcot látom, csak egyik a fény, a másik az árnyék oldaláról közelítve.

Visszatérek a falon függő sorozathoz, s már tisztábban látom a két világot, és az őket elválasztó fájdalmas törésvonalat. Magamra ismerek, látom a saját kettősségemet, a világnak mutatott arcom, nem az igazi arcom, az igazi, spirituális énem ott szunnyad belül, s már ébredne, mert meg szeretné mutatni magát a világnak.

A sorozat egyúttal egy belső életút bemutatása, a négy évszak szimbólumvilágán keresztül. Az első képpel fájdalmas szembesülnöm, a fekete-fehér ellentét a hideg tél depressziójában, a fejlődés első, s egyben leghosszabb szakasza. Az alászállás, a belső félelmekkel való szembenézés időszaka. A tudatalatti egy fekete óceán, melybe szörnyű belenéznem, mert amit látni fogok, riasztó és félelmetes. A belső énem, amit a fekete óceánban találok, egy picit sem lesz szerethető, legalábbis ezt sugallják félelmeim. A képen szimbolikus a két egymásnak fejjel lefelé fordított mentőautó, egymás tükörképében. A fehér, a látható világban lévő mentőautó fekete színű (pontosan olyan színű, amilyennek önmagamat látom), míg a „lenti” világban lévő, fehér színű. Valódi arcomat csakis akkor pillanthatom meg, ha fejest ugrom abba a lenti nagy fekete óceánba.

A sorozat második darabja, már a tavasz szimbóluma, és a fejlődés új szakasza is egyben. A tudatalatti óceán már élettel teli zöld, a belső fejlődés azon lépcsőfoka, amikor kiderül, a fekete nem is fekete, s a belső énem nagyon is szerethető és értékes. A fenti világgal már létezik egyfajta egység. A fa gyökérzete a belső énből táplálkozik, miközben lombozata a kinti világban fejlődik, ugyanígy a ház alapzata is a lenti világ harmóniájától kapja szilárdságát, hogy falai és teteje, már a kinti világot gazdagítsák. A tavasz ugyanakkor a vad növekedés, és burjánzás időszaka, amikor a hosszú, halott tél depressziójából feltámadva, a belső én gomba módra kezd növekedni.

A harmadik állomás a csendes ősz szimbóluma. Az első eufória elmúltával újra veszteségek érnek, e nehézségek azonban már nem süllyesztenek vissza a téli depresszióba, a belső énem segítségével sikerül a veszteségek mélyére hatolnom, és a fájdalomból is növekedés, s gyümölcsök teremnek. Ezen időszak a visszahúzódó szemlélődés, a belső érés folyamata, a gyökerekben létezésé, melyet tökéletesen fejez ki a meleg barna szín.

A negyedik és ötödik állomás piros és narancssárga színeivel, már elérkeztünk a nyárba, ami az érzelmektől duzzadó vidámság, boldogság, elégedettség, a gyökéreresztés, letelepedés és a pártalálás évszaka. Nem véletlen, hogy a „love” szócska a negyedik állomáson a kinti, míg az ötödik állomáson a belső világban található, s az sem véletlen, hogy a párok, mindkét képen a belső világban fogják egymás kezét, hisz egymásra találni csakis úgy lehet, ha a valódi arcunkat mutatjuk, s a szerelem is csak akkor marad tartós, mélyül el, ha a végső igent a belső énünk mondja ki.

A hatodik kép már nem egy évszak, hanem maga a teljesség, amikor megszűnik a törésvonal a két világ között, az élet kiteljesedik, a lentből fent lesz, s a fentből lent, és a kör végleg bezárul, mert már nem lesz két világ, csak egy. A kék számomra a végtelen, a teljesség szimbóluma, mint amikor a kék óceán, és a kék égbolt a messzeségben összeölelkezik. Vajon eljutok-e valaha ebbe a teljességbe?

Egy lépést teszek hátrafele, s megpróbálom egyszerre magamba integrálni ezt a páratlan sorozatot, s az első szembeszökő észrevételem, a fenti világ kivétel nélkül mindegyik képen fehér, s arra vár, hogy életünk ecsetjével befessük színekkel. Mert a világ nem fekete és fehér, mint ahogy mi magunk sem vagyunk azok, a kérdés csupán az, van-e bátorságunk megtölteni színekkel, van-e bátorságunk növekedni, fejlődni, érlelni magunkat, nyomot hagyni magunk után a világban, vagy pedig a fekete mentőautóban várakozunk az újjáélesztésre, s ezzel nemcsak magunkat, de a világot is megfosztjuk egy páratlan csodától.

Hazafele ballagva megfordul velem a világ, és érzem, amint spirituális énem veszi át felettem az irányítást. A homokóra fordul egyet, s most a kinti világnak mutatott arcom válik tükörképpé, talán azért, mert a közelgő eseményekhez, nehéz döntésekhez benső énem érettsége szükségeltetik.

Folyt köv.

     Ma éjszaka álmomban megkaptam a katonai behívóm a szerb hadseregbe, s Kosovóban kellett volna jelentkeznem. Az én válaszom erre nem lehetett más, csakis a szökés, keresztül a határon. Még most is emlékszem arra a félelemmel vegyes izgalomra, ami elfogott készülődés közben.

Ébredés utáni első gondolatom; milyen jó, hogy Magyarországon élek, s rögtön utána a következő; a háború már 12 éve véget ért.

Végre megkaptam. Október 4-én teszem le az állampolgári esküt. Mit jelent számomra az állampolgárság most? Most, hogy lassan, elkezdek gyökereket növeszteni, a hosszú, otthon idegenben érzés után. Már nem bánkódom az elvesztett gyökereim miatt. A földi apa elvesztése után, rátaláltam a mennyeire, s ez az ország sem egy misztikus fogalom, egy idea, egy ábránd, a nagy összetartozás illúziója, a magyarság hazája, ahogyan sok évvel ezelőtt elképzeltem. Azt az ábrándot, az elmúlt 12 évben elveszítettem, s helyette kaptam sokkal szebbet, a valóságot. Ma Magyarország számomra az élő embereket jelenti, a barátaimat, akikhez szeretetkapcsolat fűz, s ezek a szeretetszálak új gyökereim, melyekkel nem egy illúzióba, hanem hús-vér emberekbe kapaszkodom. Ők teszik széppé ezt az országot, ők varázsolják élővé számomra, miattuk érzem itt jól magam.

(Csupán egy darab papír, semmi egyéb.)

   2007. július 25. Szerda

Ma hihetetlenül könnyűnek érzem magam. Rám nem hat a gravitáció, mivel súlyos tehertől, attól a nehéz, gúzsba kötő félelemtől sikerült megszabadulnom. Fülig érő vigyorral az arcomon sétálok a városban, ma ez a vigyor a névjegyem, s egészen a holnapi indulásig velem lesz. Ma még nem létezik a holnap. Ma, ma van. A mai nap az euforikus örömé, a megkönnyebbülésé, és a barátaimé, kiktől csendesen, bensőségesen búcsúzom. Mai határtalan örömöm oka, néhány hete kezdődött, amikor a Madách színházból, Viktor barátomhoz gyalogoltam. Az utóbbi időben mindenhova gyalog járok, ezzel is készülve a nagy útra, az Astoriánál összefutottam egy régi drámás csoporttársammal, Tiborral, akit röviden üdvözöltem, majd néhány mondat után elváltunk. Mégis, a találkozás előhozta belőlem a régi pszichodrámás energiákat, s mélyen felkavart, talán, mert Tibor személyesítette meg annak idején drámás játékomban apámat. A pszichodrámás játék sajátja, hogy bármi megszemélyesíthető, még fogalmak is, és egyszerű szerepcserével, több nézőpontból, más szemmel, és ugyanakkor más bőrébe bújva, ráláthatok ugyanarra a szituációra. A fantáziám eléggé élénk, képekben gondolkodom, s drámás időszakom idején, többször lejátszottam egy-egy történetet a fejemben. Jelen esetben is hasonló szituációba kerültem, a testem tovább gyalogolt az utcán, ugyanakkor a fejemben megszűnt a külvilág, s egy elképzelt drámajátékba csöppentem, ám ez a játék, számomra valóságosabb lett a kinti világnál. Ott álltunk szemben egymással, én és a félelmem. Maga a Félelem, aki korábban megkötözött, felemésztett, s uralkodott rajtam. Most is megpróbált megingatni, s kétségbe ejteni, nem kevés sikerrel. Tiszta logikával bebizonyította, hogy őrültség, amire készülök. Feladok mindent Budapesten, munkát, albérletet, és kevés pénzzel nekivágok az ismeretlennek, egy útnak, ami teljes ostobaság, mert végül elfogy a pénzem, ott állok majd az út végén válaszok nélkül, s mit teszek akkor? Öngyilkos leszek, vagy szégyenszemre visszakullogok Budapestre, esetleg Bezdánba? Hogyan fogom újra kezdeni? Az elmúlt 37 év nem tanított meg engem arra, hogy nekem semmi sem sikerülhet?

Megsemmisülten álltam, védekezésre képtelenül, megszemélyesített félelmemmel szemben, s ekkor különös dolog történt. Maga a félelem nem változott, én azonban apámmá változtam, már idősebb korában, s most, az ő fülével hallgattam a félelmet.

„Ugyan mit sikerült elérned az életben? Túrod a földet, szakadt ruhában, miközben az emberek kinevetnek a hátad mögött. Eljárt feletted az idő, miközben egyik napról a másikra tengeted az életed. Ugyan mit tudsz a feleségednek és a gyerekeidnek adni, a nagy semmin kívül? Még taníttatni sem tudod őket rendesen! A keserűségedet a lovadon, és a teheneiden vezeted le, őket ütlegeled, szidalmazod, mintha ők tehetnének arról, hogy semmire vitted az életben. Szánalmas!”

Nyelvem ismét gúzsba kötve, s apámként sem tudtam mit válaszolni a félelemnek. Ismét megsemmisülten álltam. Az idő kereke megint fordult egyet, s most a fiatal apámmá változtam, néhány évvel a háború után. Egy börtönben ültem, valahol messze délen, Szerbiában. Egyetlen társaságom a börtönőr, aki mindennap rajtam tölti ki mérgét, mielőtt távozna. Magyar fasiszta kutyának nevez, Hitler csatlósának, nem érdekli, hogy 1941-ben mindössze 17 éves voltam, belém rúg, káromkodik egyet, majd közli velem, másnap dolgozni fogok, utat építeni, én fogom újjáépíteni az országot, amit a fasiszta barátaim leromboltak.

Az idő kerekén nem uralkodik semmi, szinte hallom a súlyos kattanást, amint újra fordul egyet visszafele, s én újra apám vagyok, ezúttal gyermekkorában, az 1930-as években. Apám (nagyapám) magához hívat, s közli velem, Zomborba fogok járni szerb gimnáziumba, mert kell valaki a családban, aki beszéli az ország nyelvét. „Én négy nyelven beszélek, de szerbül nem vagyok hajlandó megtanulni, ezért te fogod ezt a nyelvet helyettem megtanulni, fiam.” A következő évek összefolynak, érzelmek kavarognak bennem, érzem az ellenséges légkört, ami körülvesz, úgy a tanárok, mint a diákok részéről. Az első évben megbukom, de nem adom fel, s hamarosan már képes vagyok szerb nyelven gondolkodni, szót érteni a környezetemmel, s érzem, amint az ellenséges légkör kezd megváltozni körülöttem, ahogy megismernek. Egyre jobban megy a tanulás, a második és harmadik évben már kitűnő osztályzatokat kapok, s a tanárok és diákok részéről is, már elfogadást, s megbecsülést érzek. Új távlatok, új jövő nyílik előttem, majd újra változik a kép, s én ismét apám (nagyapám) előtt állok, aki közli velem: „Úgy látom, a szerb nyelvet már jól beszéled, semmi szükség arra, hogy tovább tanulj, itthon nagy szükség van rád a gazdaságban, mert én már beteges vagyok.”

Újra fordul az idő kereke, s én ismét én vagyok, a jelenben, szemben a félelemmel, ám ekkor ráismerek. Ez a félelem nem az enyém, hanem apámé. Meg is mondom neki: „Te nem az én félelmem vagy, semmi dolgom veled többé!”

A félelem eloszlott, s helyén apámat láttam előtűnni kortalanul, szomorú szemekkel, most már látom benne a szeretetet, amit eddig eltitkolt, vagy csak egyszerűen nem tudott kimutatni felém. Beszél hozzám, elmondja, neki is voltak álmai fiatalkorában, s hisz abban, hogy én valóra tudom váltani a saját álmaimat.

A halottak visszatértek sírjukba, békében, s én az élő, itt maradtam, a drámaszituáció megszűnt, s újra Viktorhoz gyalogolok.

Néhány hét múlva, a spanyol vízummal a zsebemben hazautaztam elbúcsúzni, anyám először rám-zúdította minden félelmét; kirabolnak, megölnek, börtönbe kerülök, semmit nem hagyott ki (na jó, a kerékbe törés, és a felnégyelés kimaradt), ám engem megingatni nem lehetett, a félelmeim leküzdése után. Utolsó napra teljesen megváltozott, áldását adta, s azt kívánta, találjam meg a célokat, melyeket kitűztem magam elé. Valaki más áldását is éreztem benne, valakiét, aki egyetlen percre előjött sírjából, hogy megtegye azt, amit életében elmulasztott.

Igen, ott tartok, hogy július 25.-e van, Szerda. Széles mosoly és eufória. A búcsúm csendes, visszafogott, mély és tökéletes, mert ebben a búcsúban benne van a megbékélésem önmagammal, és a múltammal.

(Ami nekem nem adatott meg.) 

   Korábban eléggé ambivalens módon viszonyultam a saját írásaimhoz, most azonban tudatosult bennem ez is, oly sok mindennel együtt a tábor után.

  Hát igen, az örökség, amit a saját családfámtól kaptam, az érzelmek mély elrejtése, s míg a kamaszkor általában a viharosan megélt érzelmek időszaka, az én kamaszkoromban ezen érzelmek nem kifele, hanem befele irányultak, oly mélyen el lettek rejtve, hogy két évtized múltán, csak az utóbbi években sikerült előásnom őket.

  Mivel érzelmek nélkül lehetetlen élni, (még nekem is), ezért nálam nagyon korán, az érzelmek megélése a könyvekre korlátozódott. Mivel az emberektől elidegenedtem, a könyvekben, s hőseiben találtam meg azokat az érzelmeket, melyek színt vittek a saját kis világomba, s innét ered rajongásom a könyvek iránt.

  Írni már akkor kezdtem igazán, amikor az önismeret útjára tértem, s ezekben az írásokban a saját érzelmeim jöttek ki hosszú évek után a felszínre, a mélyből, ahova rejtettem őket. Mint a búvópatak a mélyben, mely keresi az utat a felszínre, a fény felé, úgy keresték az én érzelmeim is a felszínre vezető utakat, s amikor a leírt szavakban megtalálták a formát, elemi erővel törtek fel a mélyről, spontán, s most itt vannak. Néha elakadt a forrás, nem ment az írás, majd ismét előtört, de egyre inkább megtalálja a maga természetes folyását, sebességét.

   Hát igen, a saját írásaimnak ez volt az elsődleges céljuk, közelebb vittek a saját érzelmeimhez, s így már szeretni is tudom őket. Nem tudom megmaradnak-e azután is, hogy már lassan megtanulom kimutatni az érzelmemet, szeretetemet, ez még maradjon a jövő titka. 

    Föld. A négy elem közül az utolsó. A Szerda reggeli áhítatot, mint mindig, Réka tartja, ezúttal a kertben. A földön ülve hallgatom Réka szavait, melyek éles késként hasítanak belém, felvágva a „sebet”, melyből most patakként ömlik a fájdalom. A kör közepén a jukka nevű növény vár átültetésre egy váza vízben. Újra felidézem Réka előbbi szavait: „… mert a gyökerek, ha vízben maradnak, elrothadnak, földbe kell kerülniük ahhoz, hogy életben tudjon maradni.”

Az én gyökereim már réges-rég elrothadtak, méreggé váltak, s itt keringenek az ereimben, a testemben, mérgezve gondolataimat, az életemet. Már a bokrok között ülök egyedül, eltávolodva a többiektől, nem tudom, mikor ért véget az áhítat, a ’nyílt sebeimhez’ érek, s felidézem gyermekkoromat, amikor az első, s legfontosabb gyökeremet elveszítettem. Korábban már feldolgoztam magamban, megbocsátottam, most mégis folyik a genny a sebemből, a könnyeimmel együtt. Emlékszem az apámra, aki soha nem ért hozzám, egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor hozzám ért volna a kezével, most ő is ott van a földben, abban a lenti elemben. Az én családom, akik nem tudtuk kimutatni egymás iránt a szeretetünket, mintha folyton egy doboz járt volna körbe közöttünk, melybe el van ugyan rejtve a szeretet, kívülről mégsem hasonlít rá, s a szeretet, ha nem kerül fölbe, meghal. Kamaszkoromban már érzelmileg eltávolodtam a családomtól, az örökség, amit kaptam: „nem tudom kimutatni a másik ember iránt a szeretetemet”. Harminchárom múltam, amikor itt, az egyetemi gyülekezetben megtapasztaltam, milyen érzés megölelni valakit, s milyen érzés, mikor megölelnek. Lelki szemeimmel látom magam, amint sodródom az éterben, tehetetlen testként, gyökerek nélkül, csupán egyetlen köldökzsinórral kapcsolódom az éghez, s ez táplál, ez tart életben. A méreg, még mindig itt kering az ereimben, s most a fülembe suttog. „Nekem semmi keresnivalóm itt, olyan emberek között, akik tartoznak valahová, akiknek gyökereik vannak. Most azonnal össze kellene csomagolnom, s távoznom innét.” Már nem hallgatok e hangokra, már nem…

Újra a körben ülök, a délelőtti blokk kezdetén, bejelentkezni nem tudok, nincsenek szavaim, csak némán intek, hogy tovább. Petra nem hagyja annyiban, odaül mellém, megfogja a kezem, s ekkor kitör belőlem a zokogás. Néhány pillanat múlva összegömbölyödött gubóként fekszem a többiek ölelésében, s testemből elemi erővel próbálnak kilövellni a gyökerek minden irányban, de nem megy. Ez a „szülés” most nem jött össze, s nem tudom, képes leszek-e valaha, új gyökereket ereszteni.

Eltávolítom magamtól a fájdalmat, száműzöm a mélybe, s napközben a darabírásra koncentrálok, megpróbálok a kör része lenni. Az utolsó este tábortüzes vidámság a Dunaparton, erre most képtelen lennék, mert érzem, ahogy a napközben száműzött fájdalom, az este közeledtével, jön, egyre feljebb, így hát félrehívom Petrát, s szólok neki, hogy én most inkább sétálni indulok, egyedül.

Ülök a sötétben a vízparton, s most végre engedem a testemnek megélni a fájdalmat, gondolkodás nélkül, címkézés nélkül, csak megélem, és elfogadom a testemben, úgy ahogy jön. A fájdalom lassan eloszlik, felszívódik, s én egyre határozottabban érzem a vágyat, az én helyem a tábortűz körül van, a többiek között, mert van választásom. Isten korábban már megígérte nekem, hogy lesz választásom, dönthetek szabadon a sorsomról, mert nincs semmi eleve elrendelve a jövőmben, így hát odamegyek a lobogó lángok mellé, a tűzhöz, s csodálkozva tapasztalom, hogy tudok újra vidám lenni.

Istentisztelet. Az Istentisztelet, ahol minden valóság egymásba ér. Hallom a jól ismert szavakat, ugyanakkor mégsem hallom őket. A testemben most újjáélednek a hét közben megélt érzéseim, az én érzéseim, amiket elfogadtam, megannyi fénylő szál a testemben, s most lassan, kezdenek egymásba fonódni, összeállnak egyetlen hatalmas érzéssé, az én életérzésemmé, amit most, ím, felfedeztem, s megkaptam ajándékba. Picit szomorú, picit vidám, ugyanakkor sokszínű, és mély, és szerethető, mert én vagyok, ebben az életérzésben teljesedtem ki, ez köt össze a világgal, és Istennel, és a többiekkel, akik itt vannak körülöttem. Olyan hatalmas és csodálatos érzés, hogy folynak tőle a könnyeim, nem tarthatom magamban, tovább kell adnom, s eljön a pillanat Istentisztelet közben, amikor mindannyian egyenként megöleljük egymást, köszönetet mondunk egymásnak, s érzem, ahogy a gyökereim most kibújnak belőlem, mert rátaláltak arra a földre, ahova érdemes gyökeret ereszteni.

Kalkuttai Teréz anya

Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!

Az élet szépség, csodáld meg!

Az élet boldogság, ízleld!

Az élet álom, tedd valósággá!

Az élet kihívás, fogadd el!

Az élet kötelesség, teljesítsd!

Az élet játék, játszd!

Az élet vagyon, használd fel!

Az élet szeretet, add át magad.

Az élet titok, fejtsd meg!

Az élet ígéret, teljesítsd!

Az élet szomorúság, győzd le!

Az élet dal, énekeld!

Az élet küzdelem, harcold meg!

Az élet kaland, vállald!

Az élet jutalom, érdemeld ki!

Az élet élet - éljed!

     Tűz és levegő. Másnap nyári forróság és vakító napfény. A reggeli áhítat alatt imaként, Teréz anyától olvassuk „Az Élet Himnuszát”, majd válaszolnunk kell az egyes soraira. Mi az egyetlen, a legszebb, a boldogság, az álom az életemben, s mit jelent számomra az ígéret, a kihívás, a kötelesség, a kaland, a játék? Tollal és papírral a kezemben, próbálok válaszolni a kérdésekre, s a leírt szavakat visszaolvasva, elfog a kiábrándító érzés: hazudok magamnak. A testem másként érez. Így hát kiűzöm magamból az agyamban született válaszokat, s inkább a testemre figyelek. A válaszok várnak rám, még fel kell fedeznem őket.

Napközben „tanulok”, a testem tanul, s megint Orsi a tanárom. Ő annyira a természet gyermeke, olyan harmonikusan simul az őt körülvevő világba, ahogy mezítláb sétál a fűben, ha eltűnne a világból, ott maradna a hideg szépség, lágyság nélkül. Őt nézve, kezdem megérteni, mi végre teremtette Isten az embert. Mit érezhetett Isten, a világ teremtésének hajnalán, az ötödik nap után, amikor szétnézett a csodálatos, maga alkotta világon, melyből hiányzott az ember. Az ember, aki a maga harmóniájával koronázza meg Isten munkáját.

Így hát leveszem a cipőmet, zoknimat, s mezítláb kezdek sétálni, s csodálkozva tapasztalom az újnak érzését, mennyire más látni, és mennyire más érezni, a körülöttem lévő világot. Érezni, ahogy a talpam alatt nő a fű, az árnyékos helyeken, a föld hűs, nedves érintését, míg a napon, a perzselő forróságét. Most a talpam szívja magába ezt az új életet, a világnak ezen új arcát, melyet most fedeztem fel először, s először kezdem érezni, a „lent”, már nem oly kemény, s rugalmatlan, mint korábban, a talpamban vibráló erő, már egy pici hajlékonyságot sejtet. Már értem, mitől fosztottam meg magam korábban, amikor csak „néztem” a világot, de nem „éltem” benne, miért éreztem magam idegen testnek a világban.

Továbbra sem címkézek, csak megélem az érzéseimet, ahogy jönnek, sorban. Egyik pillanatban Mónival gurulunk a földön, a felhőtlen kacagástól, a másik pillanatban megélem a szomorúságot, ami átjár, a fejemtől, a talpamig, majd reménnyel töltekezem, végül a félelemnek engedek teret a testemben. A valóság, amiben a testem él ebben a két napban, a felfedezésé, a kalandé, ugyanakkor a szellemi valóságban műhelymunka folyik, darabokat írunk, a közösség, a kör ölel át bennünket, s noha még nem látom át, s gondolkodni sem tudok rajta, a „két valóság” ugyanabba az irányba, ugyanazon cél felé halad.

(Folyt.köv.)

   Víz. A Vasárnap a víz napja. A vízhez való viszonyom, a mai nappal gyökeresen megváltozott. Míg korábban a mélységet, a nehéz, súlyos dolgokat, a tükröt, az önmagammal való szembesülést jelentette számomra, a mai naptól már a lágyságot, az életet adó esőt, a növekedést, s a harmóniát jelenti a világban, és bennem. De ne vágjak a dolgok elé!

Táncterápia – táncmeditáció. A tánc szó hallatán, minden alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, az én szögletes, rugalmatlan mozdulataim, nulla ritmusérzékem, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy köznevetség tárgyává tegyem magam. Legalábbis így hittem magamról, s mikor a tábor előtti, listára érkező körlevelet olvasva, tudomásomra jutott, hogy Vasárnap szakrális táncra számíthatok, már azon kezdtem gondolkodni, hogy valami mondvacsinált ürüggyel, lemondom a tábort. Most mégis itt vagyok, s miközben Katával, a táncterapeutával a Verőcei művelődési házba tartunk, csodálkozva tapasztalom, hogy a testemből hiányzik a félelem.

Párokba állunk, s én Katával kerülök szembe. Első helyzetgyakorlatként egy mozdulatot kell tennünk, melyre válaszként a párunk reagál, szintén egy mozdulattal, s erre újabb reakciók következnek felváltva. Kata annyira profin mozog, hogy önkéntelenül hátrálni kezdek, ő közeledik, én távolodom, megint közeledik, s én csodálkozva tapasztalom, hogy a testünk beszélget egymással. Szavakra lefordítva, mintha a mozdulatai ezt mondanák: „Ne távolodj el tőlem, kíváncsi vagyok rád, beszélgessünk, ismerkedjünk meg!” Huh! Na jó! Beszélgessünk! Most már az én mozdulataim is közelednek.

Abban a pillanatban, hogy nem táncként fogom fel a mozgásokat, elmúlik belőlem a feszültség, s izgatottan várom a következő gyakorlatot.

Új pár, új gyakorlat, új ismeretség, s én megint egy olyan emberrel kerülök szembe, akivel először találkozom, először beszélgetek. Következő gyakorlat a rongybaba, Orsi velem szemben ellazul, s én mozdulatokat végzek a végtagjaival, irányítom a testét. Végtelenül meghat az a nagy bizalom, melyet irántam tanusít, nem csak a végtagjait lazítja el, hanem teste egész súlypontját rámbízza, s ahogy mozgatom ezt a „harmonikus lágyságot” melyből a teste készült, elborít egy felemelő érzés, mert tudom, egy óriási értéket tartok a kezemben. Értékesnek érzem őt is, és magamat is, talán a határtalan bizalom miatt, ami most összeköt bennünket.

Szerepcsere. Vajon mennyire leszek képes ellazulni, mennyire tudok bízni. Lehunyom a szemem, érzem magamban száraz, rugalmatlan csontjaimat, aztán Orsi hozzámér, s teljesen betölt egy új, ismeretlen érzés. Mintha az „Ószövetségi próféták” elevenednének meg, s hallom a hangokat: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Prófétálj e csontokról…”

Érzem, amint inak, majd hús nő a csontjaim köré, lélek költözik belé, mintha maga az ’Élet’ formálna, s én teljesen átengedem magam az új érzésnek, ennek az én hajlékonyságomnak, mintha a nád hullámzana a Velencei-tó mellett, a szélben. Messziről Kata hangját hallom: „Ne címkézzünk, csak éljük meg az érzéseinket!” Csak megélem úgy, ahogy most megszülettek a testemben, s átengedem magam az „új” varázsának, mintha egy most születő élet formálódna Orsi kezei között, ahogy új és új pózokba rángatja testem, melyekről korábban sejtéseim sem lehettek, felfogni sem tudtam, hogy ilyesmire képes lehet a testem. Elengedem magam, ám közben érzem Orsi határait is, s meg tudom fogni azt a végső pontot, amikor még képes megtartani.

Az egymásra épülő gyakorlatok, egyre közelebb vittek ahhoz a mozgáshoz, ami Én vagyok, s melyre az „öt ritmus mozgásban” találtam rá véglegesen. Ahogy lehunyt szemmel próbáltam felfedezni mozdulataimat, megéreztem az energiákat, ahogy nekem csapódnak, én kibillenek az egyensúlyomból, hátra tántorodom, majd egy ugyanolyan energia hátulról visszabillent, s én, a minden oldalról körülfogó energiák között hajladozni kezdek, mint fa a szélben, s kezdek rátalálni a ritmusra, a mozgatórugóimra, a saját táncomra. Továbbra sem címkézek, csak megélem. Először életemben kiveszem a kontrollt a testemből, és csak hagyom, hogy az érzések megszülessenek benne(m). Kis idő múlva felfedezem, hogy az energiákkal játszani is lehet, nem csak egyszerű báb vagyok, s elkezdem tologatni a határaimat. Felfele a legkönnyebb, majd oldalra, minden irányban, ám amikor lefelé, a föld felé nézek, elfog a félelem. Végül összeszedem a bátorságom, s egy határozott mozdulattal megpróbálom lefele tolni a határaim. Beborít a fájdalom, ahogy a rugalmas közeghez szokott testem, most visszacsapódik, valami szilárd és kemény erőről. A csontjaim is beleremegnek, s percekig tart, mire magamhoz térek a fájdalomtól. Újra felveszem a ritmust, ám lelkemben már ott a félelem, az a „sötét lent”. A „tánc” a végéhez közeledik, az ötödik ritmus, már az elcsendesedésé, s én bármennyire fájdalmas, és szomorú, mégis visszatérek a földbe, elfogadom azt, ami „odalent” vár, az érzést, címkézés nélkül.

A pillanat elmúlt, most már indiai meditációs körtáncot járunk, a befelé forduló energia, most kifelé irányul a társaimra, akik most itt vannak velem. Először csak tanulok, mert ha madarakkal szeretnék beszélni, meg kell tanulnom repülni, ha pedig halakkal, akkor meg kell tanulnom úszni, s mivel a tánc, most leginkább az úszást jelenti számomra, Orsira figyelek, aki oly természetesen mozog ebben a közegben, mintha ide teremtették volna. Így hát kopoltyút növesztek, s lélegzem, ebben az új elemben, s engedem, hogy magával ragadjon a varázsa. Már a belőlünk áradó energiákra is tudok figyelni, erre a táncra, a mi táncunkra, ami csak a miénk, mert beletesszük azt, akik vagyunk. Nem próbálunk meg tökéletesen mozogni, néha hibázunk, bevállaljuk másságunkat, s pontosan ez formál minket igazi közösséggé. Hogy bevállaljuk gyengeségünket, tökéletlenségünket, s ettől leszünk annyira csodálatosak, „tökéletesek”, mindig megtartjuk egymást, s ha mi nem, akkor Ő, aki vigyáz ránk.

Esőcseppek ízét érzem a számon, a bőrömön, napközben, s este is, amikor szakrális körtáncokat lejtünk az udvaron, a fenyőfa körül, hol gyengülő, hol erősödő esőben. Különböző népek táncait, melyek a vidám és szomorú érzések oly széles skáláját mutatják be nekünk, ahogy megőrződtek a népek kollektív bölcsességében. Megéljük őket, s tánc közben lassan kezdem megérteni a testemben, szavak nélkül, mi az, ami a nőt nővé, és a férfit férfivá teszi, mert ezek is itt vannak elrejtve a szakrális körtáncok lenyomataiban.

(Folyt.köv.)

    Már megtanulhattam volna, hogy véletlenek pedig nincsenek, és most visszagondolva, olyan szükségszerűség vezetett engem az idei Láthatatlan Színház táborba, mintha valaki odafentről, az ő mély bölcsességével egyengette volna az idevezető szálakat.

Nyár elején még hiányzott belőlem a szándék a részvételhez, ráadásul a gyakorlati megvalósítása is kivitelezhetetlennek tűnt. Az idei nyarat a személyazonossági irataim hosszabbításával töltöttem, Szerbiában az útlevelem és a személyim járt le, Magyarországon pedig a beadott állampolgársági kérvényem, a személyim, és a letelepedésem van függőben. Nem szeretnék belemerülni a részletekbe, elég annyi, hogy szinte undorodva futottam végig a kötelező hivatalos köröket, nem kevés görccsel a gyomromban. Valahol mélyen, ezek a papírok semmit nem jelentenek számomra, keserűség tölt be, mikor rágondolok, hisz lélekben, valójában nem tartozom sehova, s a név, amit viselek, csupán egy név, semmi több.

Immár egy évvel a történtek után, hogy mindenem elveszítettem, az élniakarásommal együtt, s lassan visszatértem a saját poklomból, sikerült megbékélnem önmagammal, a világgal, legfőképpen Istennel. Valami az óta sem változott. Noha elfogadtam az életem, továbbra sem találom a helyem, nem tudom, valójában ki vagyok, merre tartok, s mi dolgom itt, ezen a világon.

Magam sem tudom, mely apró szál ébresztette fel bennem a vágyat. A vágyat, hogy újra emberek közé menjek, egy igazi közösségbe, s miután a vágy, életre kelt bennem, az akadályok is elhárultak, az irataim elrendeződtek, két nappal előbb fizetést kaptam a munkahelyemen, s én, július 30-án, Szombaton, már Verőce felé robogtam a vonaton, mert így döntöttem.

Ami Verőcén történt, már egy másik valóság. Egy olyan valóság, amely a szemmel látható, s az aggyal felfogható történések mögött, az érzések szintjén, a mélyben szőtte szálait, lelkeket mozgatott meg, eltörölte a régit, s újat teremtett, valami csodálatosat.

Vágy. Várakozás. Remény. A szombati nap a megérkezésé. Este áhítat, a Dunaparton. Picit eltávolodva a többiektől, magam elé görnyedek a földön, a testem egy érzés megszületésére várakozik nagy kérdőjelként, s mivel tollat nem hoztam magammal, a papír helyett a sárba írom le egy fagallyal: vágy. A vágy hozott ide, a táborba, maga a szó, anélkül, hogy tudnám, mire vágyakozom. Néhány pillanat múlva megszületik bennem az újabb érzés, egy újabb szó; „várakozás”, majd „remény”. Három érzés, három szó, mindegyik ugyanazt fejezi ki, mégis árnyalatnyi tartalmi különbséggel, mint a gyöngyök, melyeket felfűztem egy láncra, most egyetlen nagy érzéssé olvadnak össze bennem, átélem, magamba olvasztom, anélkül, hogy különösebben értelmezni próbálnám a jelentésüket. Miután én is összehajtogattam a papírhajómat, az égő gyertyával a „fedélzetén” megpróbálom útjára bocsátani a Duna vízén, ám az erős szélben a gyertyám elalszik, s többszöri próbálkozás után sem vagyok képes lángra lobbantani. Végül útjára bocsátom, és nézem, amint megreked a parti vízben a kavicsok között, s míg a többi hajó fényesen úszik tova a Duna vízén, az enyém vergődik, fénytelenül a part mentén. Mintha a saját életemet nézném. Meghalni már nem akarok, de még igazán élni sem tudok, s én is csak vergődöm, várakozva valamire, aminek magam sem tudom a nevét. Az esti történetem is erről szólt, amit Petra kihúzott belőlem, a kínzó vágyról, amikor érzem valaminek a hiányát, nem tudom megfogalmazni, s az utána maradó űrt, teljesen betöltöm ezzel a vágyakozó érzelemmel. (Én nem tudom, mire vágyom, de Te biztosan tudod; nem tudom, mire várok, s azt sem tudom, miben reménykedem, de Te biztosan tudod a válaszokat.)

„A válaszok már készen állnak, s csupán arra várnak, hogy megérezzék, megéljék őket.”

(Folyt.köv.)

   A Láthatatlan Színház táborra, röviden csak ezt a jelzőt tudom használni: Csoda! Szent! Áldott!

(…mert „Új” Szövetséget kötöttél velem!)

Alig egy órával azután, hogy hazaértem a nagy „csodából”, csörög a mobilom (az a mobil, ami az elmúlt egy hétben egyszer sem szólalt meg), és egy hölgy keres a Bevándorlási Hivatalból. „Igen, és be kellene mennem, mert újra le kell fényképezniük, és megint ujjlenyomatot kell venniük rólam.” Döbbenten hallgatok. De hát ezt egyszer már eljátszották velem, most minek kell újra? (Vajon honnét tudták meg ilyen rövid idő alatt, hogy a táborban újjászülettem? Hiába! Ez a Bevándorlási Hivatal. Ők mindent tudnak!)

Így hát másnap kora reggel, az utolsó szabadnapomon, széles mosollyal az arcomon, és most szeretném az egész várost megölelni érzéssel, metrózom s buszozom a város túlsó végére, valahova Kőbányára. Amint megérkezem, azonnal beinvitálnak, s én, mint aki be van lőve, vigyorgok a kamerába, majd odanyújtom előbb a bal, azután a jobb mutatóujjam, s miután eleget tettem eme testmozgásnak, mely reggeli tornának is szépen bevált, a hölgy kedvesen közli velem: Ennyi volt!

A történtek után, nem volt kedvem hazamenni, ezért elhatároztam, felmegyek a Normafához, leveszem a cipőm, és átszellemült tekintettel, mezítláb sétálok a puha fűben, az árnyékos fák alatt. Amint felérek a hegyre, sártenger fogad (ugyanis Verőcével ellentétben, itt Pesten, szinte minden nap esett az elmúlt héten), ráadásul olyan irgalmatlan hasmenés fog el, hogy észvesztve rohanok le a hegyről, az első bokorba, ahol villogó fehér ingem, az útról, már csak elmosódott foltnak látszik, s a füzetlapok, melyekre mélyenszántó gondolatokat szándékoztam írni, most ím, más célra lettek felhasználva.

  Megkönnyebbülés! Szétnézek. A mellettem lévő fa törzsére erősített zöld papírra esik pillantásom, s már olvasom is a következő sorokat: 3. Állomás: Kalkuttai Boldog Teréz. Sorolj fel, minél több mondatot az Élet Himnuszából!

Így hát ülök egy kidőlt fatörzsön, s imaként mondom magamban a mondatokat, úgy, ahogy eszembe jutnak, mint az elmúlt héten a táborban, minden reggel, az áhítat alatt. Azért a mezítlábas sétát sem hagyom ki, mit nekem egy kis sár, ha én egyszer elhatározom magam. A mélyenszántó gondolatokról, s magáról a táborról, majd egy más alkalommal beszámolok.

  Július 27.

A pirkadat már felöltözve és útra készen talál, egyedül lépkedem a kihalt utcákon, a tegnap még zajos város a múlté. A metró mágnesként vonzza a munkába siető embereket, kialvatlan, feszült, örömtelen arcok vesznek körül, s ebben a színes kavalkádban, most én vagyok az egyetlen fehér ember. Párizs, a szeszélyes nő, aki nappal a fény, a zene, és a szépség glóriáját viseli, utcáin szerelmesek sétálnak kézen fogva, s turisták ezrei hódolnak előtte – s akinek új arca bontakozik ki lassan előttem, a társadalmi egyenlőtlenségeké, szégyenlősen elrejtve ide, a föld mélyére, a sötétbe, ezen a kora reggeli órán. Emberek, akik a nyomorból és rabságból menekültek ide egy távoli kontinensről, az álmok földjére, s most álmos tekintettel zötykölődve sietnek munkába, hogy a késő délelőtti órákat már átadják a hivatalnokok, s turisták tömegeinek. Párizs talán ma is ugyanaz a város, akit Victor Hugo oly hűen megfestett annak idején, a fény és sötét elvegyülve a nyomorban és pompában, a különös város, aki korszakonként megszüli a maga nagy forradalmait, melyek aztán végigsöpörnek az egész világon.

Korán kiérek a pályaudvarra, és így több mint egy órát várakozom az indulásig. Szinte látom magam felülnézetből. Egy magányos, hátizsákos emberke, összekuporodva a padon, a nyugalom szobraként szemléli a körülötte rohanó tömeget. Ez a látszat. A valóságban a gyomrom hideg kőként zsugorodik, s lesz egyre kisebb, a súlya ellenben fordított arányban növekszik, s végül egy apró, több mázsa súllyal bíró pontocska marad a gyomrom helyén, melynek neve félelem. Hát mégis utánam kúszott a sötétség, s valóban nem volt szüksége hídra.

A vonat expressz gyorsasággal száguld keresztül Franciaországon déli irányban, Párizs átsuhant rajtam, már nem létezik a múlt, csak az itt, és a most. Hallgatom a környezetemben lévő emberek beszélgetését az ismeretlen nyelven, s mivel egy szót sem értek belőle, nem az agyammal, hanem a fülemmel hallgatom. Megérzem a nyelvből áradó szépséget és dallamot, mintha muzsikát hallgatnék. Néha egy-egy spanyol szó is keresztülúszik, a francia szimfónia hullámain, majd távolodik tőlem halk morajként, mint a sziklákat ostromló óceán hullámai. Egyre komorabb gondolatok foglalkoztatnak. Isten képe elhalványul bennem, s távolodik tőlem, egyre messzebb, s én itt maradok önbizalom nélkül. Bizalmamat nem tudom önmagamba vetni, s másban sem találok kapaszkodót. Mint a hegymászó, aki egy sima sziklafalon próbál repedést felfedezni, hogy csákányát beleverve, felkapaszkodjon a magasba, úgy próbálok én is valami támaszt találni önmagamban, de nincs semmi.

Bayonne-ban két órát kell várakoznom a csatlakozásra St. Jean felé, most azonban nem vagyok önmagamnak kellemes társasága, képtelen lennék egy helyben várakozni, így kimegyek a városba, hogy új benyomásokkal eltereljem gondolataimat, s belső órámra bízom, hogy időben visszaérjek az indulásig. Elindulok egyre határozottabb léptekkel, miközben feltérképezem a környező utcákat, támpontokat keresek a visszaúthoz, ezzel is lefoglalva a gondolataim, a lábaim visznek tovább, keresztül a hídon, mely az ó és újvárost köti össze. A szívem börtönben vágyakozik a kinti szépség után; a sikátorszerű középkori utcák, a katedrális, a közeli óceán illata, mely friss és üde, tele szabadsággal, a nyüzsgő tömeg az utcákon, egy baszk sziget a francia tengerben.

  Már St. Jean felé robog a vonat, a vagon üres, rajtam kívül csupán néhány hátizsákos zarándokjelölt ül elmerülve a gondolataiban, akiktől egy világ választ el. Annyira távolinak érzem magam tőlük! Félúton zsivajgó kisfiúk, s kislányok csoportja száll fel a vonatra felnőtt kísérőikkel, megtöltve élettel az álmos szerelvényt. Az utazás lázában égve élénken csacsognak, elnézem jókedvüket, vidámságukat, szinte sugárzik belőlük az élet, mert szeretve vannak, s közelükben ott ülök én, kiaszott múmia lelkemmel. A síkságot lassan hegyvidék váltja fel, a Pireneusok vén láncolata, zegzugos völgyek, szakadékok, s már csak percekben mérhető az érkezés, amikor hirtelen elerednek a könnyeim. Talán Bayonne élettől duzzadó ódon utcácskái, vagy a körülöttem zsibongó gyerekek életvidámsága, amilyen én soha nem voltam, bármi legyen is kiváltó oka, börtönbe zárt szívem felébredt, s könnyekkel adja tudtomra – élni vágyik. Mint bővizű forrás, ami a mélyből tör utat magának a felszínre megállíthatatlanul, úgy patakzanak könnyeim, s meddő kísérlet lenne megállítani, vagy felszárítani. Így hát mozdulatlanul, s némán hagyom végigfolyni könnyeimet orcámon, államon, le a ruhámra. Ki előtt kellene szégyellnem, még csak rám sem néz senki, néhány kisgyermeket kivéve, de előttük minek? Ott kavarog most bennem a kisfiú, aki nem kapott ölelést, nem mondták neki, hogy szeretlek, s a lázadó kamasz, aki ellenségének tekintette az egész világot, és a fiatal felnőtt, aki kezdi elveszíteni az álmait, nem tud kapcsolatokat kialakítani, s végül a felnőtt férfi, aki elveszítette identitását, a reményt, hogy valaha beilleszkedjen, aki idegennek látja az egész teremtett világot, s végül a depresszió szorításába kerül, a sötétségbe, ahol a nemlét hívogatja. A vonat zökkenve megáll St. Jean-ban, s én utolsóként leszállva, lassan megállok a peronon. Valami még reménykedik bennem, elrejtve mélyen, mert hisz itt vagyok, s nem máshol. Egy kisfiú szól hozzám, előbb a hátizsákomra mutat, majd rám, s mivel egy szavát sem értem, csak bólogatok, bárgyún vigyorogva feldúlt arcommal. Ez a kis közjáték felébreszt révületemből, s cselekvésre ösztönöz. Elindulok, s távolról követem a többi hátizsákos emberkét, egészen a zarándokirodáig.

    Itt aztán nem panaszkodhatom, hogy nem foglalkozik velem senki. A két idősebb hölgy, korát meghazudtoló elevenséggel, s energiával szedi ki belőlem az információkat. Hasztalan próbálkoznak franciával, angollal, olasszal, némettel, még spanyolul is tudnak picit, ám én csak állok kukán, s frusztráltan, mert semmilyen nyelven nem beszélek, s csak nagy néha hagyja el számat egy-egy „si”, „no”, vagy „non capito”. Ki vagyok, honnan jöttem, miért, s hogyan tervezem végigjárni a caminót, záporoznak rám a kérdések, s végül, ismét csak a testbeszéd segítségével eloszlik a homály, s immár kezemben a zarándokútlevéllel eloldalgok a vízcsaphoz, némi felfrissülés céljából. Majd a kijáratot keresem, ami nem egyszerű feladat, mivel teljesen belezavarodtam a sok kérdésbe, s miután meglelem, angolosan próbálok távozni, hogy a városka szélén, sátramat felverve ismét átengedjem magam komor gondolataimnak. Már épp oldalognék ki az ajtón, mikor az egyik hölgy észreveszi szándékomat. Hirtelen felpattan, odarohan hozzám, karonragad, majd vonszolni kezd magával az utcán, a szemközti oldalon álló ház felé, miközben én némán hápogok, az engem ért „erőszak” miatt. A hölgy először a házra mutat, majd a fejét a két kezére hajtva, a nemzetközi mutogatós zarándoknyelven közli velem: ma éjszaka itt fogok aludni.

  képezik, és saru és tarisznya nélkül küldettek a világba. Gyakran gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen. A fény harcosait megsebzik az esztelenségek, trivialitásokon idegeskednek, képtelennek hiszik magukat a növekedésre. A fény harcosai néha méltatlannak érzik magukat bármilyen áldásra, vagy csodára. A fény harcosai gyakran megkérdezik, mit is keresnek itt. Gyakran értelmetlennek látják az életüket. Ezért a fény harcosai. Mert hibáznak. Mert kérdéseket tesznek föl. Mert a dolgok értelmét keresik… És végül meg fogják találni.”

 2007. Július 26.

Az elmúlt napok eufórikus öröme elmúlt, hogy átadja magát az utazás előtti izgalomnak. A lelkem és a testem is az utazás lázában ég, amikor az utolsó reggel nyári napsugarai érnek itt Budapesten, Szabolcs barátom lakásában, ahol az elmúlt néhány napot töltöttem. Szabolcs kivételével, már mindentől és mindenkitől elbúcsúztam; emberektől, helyektől, jó és rossz emlékektől, s megszabadultam mindentől, amitől meg kellett szabadulnom; a könyveimtől, a filmjeimtől, a ruháim nagy részétől, az albérletemtől, a munkahelyemtől és a múltamtól. A híd, melyet felgyújtottam magam mögött, elhamvadt, s remélem, a múltammal együtt a sötétség, és a depresszió is a túloldalon marad, melyben eddig éltem, és amiből nem tudtam szabadulni.

A pillantásom a két nagy szemeteszsákra esik, amibe a maradék cuccom került, melyektől még nem tudtam megszabadulni, s valószínűleg a kukában kötnek ki, mivel nem szándékozom visszatérni. Szabolcs barátom gondolkodása azonban nem ilyen végleges, s meg fogja őrizni őket számomra. A hátizsákom tartalmazza jelenleg minden tulajdonom, egy zarándok nélkülözhetetlen kellékei, amelyek segítenek végigjárnom azt a nyolcszáz kilométert, amire vállalkoztam, s melyek nagy részét a barátaimtól kaptam ajándékba, akik ily módon, ezen tárgyakon keresztül mégiscsak átjöttek azon a bizonyos, porig égetett képzeletbeli hídon, s velem lesznek az úton.

Néhány falat reggeli után elindulunk. Szabolcs öltönyben, nyakkendőben, aktatáskájával a munkahelyére, a biztosítótársasághoz, én pedig a spanyolországi zarándokútra. Egy utolsó öleléssel nemcsak Szabolcstól búcsúzom, hanem az itt eltöltött közel nyolc évemtől is.

Az izgalom a reptéren csak fokozódott, noha nagyon korán kiértem, s kapkodás nélkül, elegendő időm maradt az ilyenkor szokásos teendők elvégzésére. Az érzést nem éreztem kellemetlennek, csak újnak, mintha lázas testtel egy álombéli, szürreális tájon sétálnék, ahol az idő is elveszíti jelentőségét, s minden végtelenül lassúnak tűnik, miközben az agyam lázasan pörög. A körülmények sem szokványosak. Először utazom repülőgépen, és először hagyom el a Kárpát-medencét, sőt néhány óra múlva az anyanyelvemtől is búcsút kell mondanom, hogy hosszú ideig gondolataim börtöne legyen egyetlen otthona.

A levegőben már elmúlt belőlem az izgalom, elmúlt az eufória, az utazás előtti katarzis, sőt, az utóbbi napok boldog mosolya is eltávozott az arcomról. Gépiesen hallgatom a másodkapitány információit: tizenegyezer méter magasan repülünk, a kinti hőmérséklet -50 Celsius fok; miközben agyamba zárt gondolataim újra eluralkodnak rajtam. Talán ostobaság volt felégetnem magam mögött a hidat, mert a sötétségnek nincs szüksége hídra, hogy utánam jöjjön, s ami elől menekülök, azzal hamarosan szembe kell majd néznem. Kitekintek az ablakon a felhők közé. Amikor Istenhez fohászkodtam, és az égre tekintettem, eszembe jutott-e, hogy a felhők között csak ritka levegő, -50 fok és űr lakik? Talán Istent is rossz helyen keresgéltem?

A párizsi reptéren elfog a félelem. Lélekben készülök az útlevélvizsgálatra, a kérdésekre, hogy mi keresnivalóm van Franciaországban, s közben szerb útlevelem szorongatom. Az útlevelem szerint egy olyan néphez tartozom, aki nemrég még Európa első számú közellenségeként háborús bűnöket követett el, s alig nyolc évvel ezelőtt a NATO végigbombázott. Beállok a harmadik világból érkező utasok közé, a zsúfolt repülőtéren, s meredten nézem, az üvegablak mögött álló egyenruhás tisztet. Mikor sorra kerülök, felmutatom az útlevelem, s egy félszeg „bonjourral” próbálkozom, ami kimeríti összes francia nyelvtudásom, mire az egyenruhás csak int egyet a kezével, hogy menjek tovább. Tétován megállok. Itt valami félreértés lesz, én nem vagyok uniós állampolgár, ám a hivatalos közeg újra int a kezével, picit türelmetlenebbül, hogy ne tartsam fel a sort.

Most már az események sodornak magukkal. Birka módjára követem a tömeget, rutinszerűen kapom vissza hátizsákom, váltom meg a jegyem a Párizsba tartó buszra, a fekete buszsofőr is a testbeszéd mestere, egyértelműen a helyemre küld, itt el sem tévedhetnék, a gépi futószalag vége egyértelműen Párizs.

Izgatottan nézem a sok fekete embert, akik a reptéri munkások kilencven százalékát alkotják, mintha egy másik kontinensre, egy másik világba kerültem volna, s ez a világ most magába szippantott. Új és élettel teli energiákat érzek, az álmosító és depresszív hangulatú Budapest után. A buszon ülve átnézem jegyzeteimet, s hálaimát rebegek Noéminek, aki interneten lefoglalta számomra az olcsó párizsi panziószobát, térképekkel, jegyzetekkel látott el, s mindent megtett azért, hogy egynapos párizsi tartózkodásom zökkenőmentesen teljen. Már a metrón szembesülök az első nehézségekkel. A leírt szavak, és a környezetemből hallott élő beszéd teljesen eltér egymástól, kétségbeesve próbálok valami hasonlóságot, átfedést keresni a kettő között, hasztalan, s végül utolsó mentsvárként a matematikához folyamodom, számolva a megállókat, s ily módon sikerül kiverekednem magam a metrólabirintusból. A napfényre kiérve, elveszek az újban, és az ismeretlenben. Több mint egy óráig tartott, mire a Hotel Tolbiac-ig tartó negyed órás távot megtettem tucatnyi kérdezősködés, s mutogatás után, és a fekete recepcióssal is nehezen boldogultam, mivel sehogy sem tudtam megértetni vele a problémámat. Reggel korán indul a vonatom, s fogalmam sincs, hova, és kinek adjam le a szobakulcsomat olyan korai időpontban. Végül előadtam egy pantomim jelenetet, melynek végén fény gyúlt a recepciós arcán, s végre megértettük egymást. Majd ő kezdett el mutogatni, s eljátszott egy jelenetet, melyben a kora reggel távozó szállodavendég, a bejárati ajtó melletti postaládába dobja a szobakulcsot.

A szobában ülve, megrohant önnön porszemnyi voltom, jelentéktelenségem, egy hangya vagyok csupán a hangyabolyban, ismeretlenül elveszve, egy idegen nagyváros kellős közepén, a múltam eltűnt, egy láthatatlan senki vagyok az emberek számára, cérnaszálon függve az üresség fölött, s csupán egyetlen apró pontba kapaszkodhatom. Holnap reggel indul egy TGV vonat Bayonne-ba, s azon én is rajta leszek, egy apró cél, mely nem enged elmerülni az ürességben, s ha ez sem lenne, most tudom, megőrülnék. Nem értem, hogyan voltam képes leélni az elmúlt 37 évet, célok nélkül, s értelmetlenül. Vajon mi tartott eddig életben?

Estefelé picit felbátorodom, kimegyek sétálni, feltérképezem a környező utcákat, a vasútállomásra tartó metróbejáratot, majd egy kávéház teraszára telepedve, csendben bámulom az embereket, a várost, s arra gondolok; mégiscsak nagy dolog, életemben először a világ legszebb városában üldögélni, s kávézni.

Picit aggaszt a reggeli indulás, sem mobiltelefont, sem órát nem hoztam magammal, az időt számon tartani felesleges a zarándoklatomon, most mégis köt egy utolsó határidő, a 7.15-ös TGV indulása.

Fölösleges volt aggódnom az ébredés miatt, ugyanis egy szemhunyásnyit sem alszom. Ébren, nyitott szemmel hallgatom az ismeretlen város éjszakai neszeit, a csendet, s saját gondolataim kísértéseit. Vajon tényleg balgaság abban reménykednem, hogy nyolcszáz kilométeres gyaloglás, helyrehozhat egy elrontott életet?

 A héten túléltem egy "kemény" lelki beszélgetést, egy betegséget, s egy Láthatatlan Színházat, ahol a Férfi darabban a "király", mint archetípus volt az én állomásom. Mindhárom mozzanat ugyanazt a változást járja körül az életemben. Azt hiszem életállapot-váltáson megyek keresztül a mostani időkben. A nyughatatlan harcos szerepemet kezdem levedleni, s lassan a "király" uralkodik el rajtam. Itt nem feltétlenül a jungi archetípust értem, az én királyságom láthatatlan, s a kincseim is spirituálisak. Még nem sikerült leltárt készítenem királyságom teljes gazdagságáról, és a határai is homályosak. Inkább átmenetnek nevezhetném a mostani állapotot. Meg kell tanulnom okosan beosztani erőforrásaimat, s valamit kezdeni a kialakult helyzettel. Harcosként nem gyűjtögettem, s nem akartam birtokolni senkit és semmit, most mégis egy láthatatlan ország, és a kincsesbányái vannak rámbízva. A kérdés: vajon elfogadom a királyságom, s akarok-e uralkodni, avagy sem?

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek; „Tudom ám, hogy ki vagyok én!” Ez Csodálatos! Ki Vagy? – kérdezte Isten. Én vagyok a fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek. Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény!

A Kicsi Lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott. Pompás! – mondta. Ez igazán Király!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta: - Szia Isten! Most, hogy tudom, ki vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok, aki vagyok?

Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, aki valójában vagy? – kérdezte Isten.

• Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy ki vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, szeretném átélni, milyen Fénynek lenni!

• De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

• Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

• Jó – válaszolta kuncogva Isten, majd arckifejezése hirtelen megváltozott – azonban van itt egy dolog.

• Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.

• Ahol most vagy, nincs itt semmi más, csak Fény, és így nem könnyű megtapasztalni, hogy ki vagy valójában, amíg nincs körülötted semmi más, ami nem te vagy.

• Gondold csak el – mondta Isten – olyan, vagy mint a nap sugara, mint millió és millió gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek a nap, sem lehetne nap. Mégis, hogy ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.

Kicsi Lélek egy pillanatra összezavarodott. – Rendben – mondta – Te vagy Isten, találj ki valamit.

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan – mondta – mivel nem tudod látni magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy, körülveszlek téged sötétséggel.

• Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.

• Ez az, ami nem Te vagy – válaszolta Isten.

• Félni fogok a sötétségtől? - kérdezte ijedten a Kicsi Lélek.

• Csak ha azt választod – válaszolta Isten – nincs ott semmi, amitől félned kellene, hacsak te nem határozol úgy, hogy van.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit meg tudjunk tapasztalni, mindennek az ellenkezője fog elénk tárulni. Ez egy óriási ajándék, mert e nélkül, nem tudhatnád meg, milyen bármi más. Nem ismerheted a meleget, a hideg nélkül, a magasságot, a mélység nélkül, a gyorsat, a lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a bal, a jobb nélkül, az itt az ott nélkül, a most állapotát, a később nélkül. Nem ismerheted meg az örömet, a bánat nélkül, a szeretetet, a fájdalom s a harag nélkül, az édeset a keserű nélkül, a nevetést a sírás nélkül, a sikert kudarcok nélkül, a bizalmat a bizalmatlanság nélkül, a hitet a hitetlenség nélkül, és soha nem tapasztalnád meg, mi az a megbocsátás, a megsebzettség nélkül.

Így tehát, amikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy Te a Fény a sötétben, és akkor majd megtudod, hogy valójában ki vagy, és mások is tudni fogják.

  Elfogtuk az első tolvajt. Egy fiatal harmincévkörüli, jólszituált és ápolt férfi egy óvatlan pillanatban a kabátja belső zsebébe süllyesztett egy könyvet. Mikor Zsuzsa visszanézte a monitoron a kamerák által felvett képett, a lopás bizonyítást nyert. Most mi lesz? Nyolc év tapasztalat áll már mögöttem, s nem egy tolvajjal akadt már dolgom, most mégis összeszorult a gyomrom. Az ajtóba álltam, s mikor a férfi megpróbált kisétálni, feltartóztattam, s figyelmeztettem, hogy egy lopott könyv lapul a kabátjában.

  A férfi meglepődést színlelt. Milyen könyv? Hátrakísértem Zsuzsával az irodába, s most már szó nélkül visszaadta a könyvet. Zsuzsától negyedórányi "fejmosást" s lelkifröccsöt kapott, a férfi egyetlen szót sem tudott kinyögni. A kezeim remegtek, s én szégyelltem magam helyette. Ilyenkor mindig megtörik valami bennem. Az emberekbe vetett bizalom. Nem könnyű szembesülni azzal, hogy egy bizalom nélküli világban élünk, ahol nap mint nap visszaélnek valaki bizalmával. És ez fáj.

  Zsuzsát is megviselte a dolog. Az eset után lekapcsolta az irodában a villanyt, s negyed óráig ült a sötétben, magába révedve.

  Ahogy közeledik a karácsony, úgy nő a vásárlók tömege is a boltban, s lesz egyre fárasztóbb a munka. Kétféle köszönési forma honosodott meg nálunk: a szokásos jó napot, vagy a "dícsértessék", amire mi "mindörökké"-vel válaszolunk. Az egyik este Zsuzsával, a boltvezetővel, már fáradtan, s monoton rutinszerűséggel köszöngettünk vissza, amikor az egyik vásárló áldott karácsonyt kívánt, mire Zsuzsából kibukkant a rutinszerű "mindörökké ámen". Nagyot nevettünk a bakin. Legközelebb, amikor este fáradtan és rutinszerűen köszöngetünk vissza, talán a "nyugodjék békében" fog kicsúszni a szánkon...

  A minap felcsaptam gondolatolvasónak, amikor egy idősebb bácsika könyvet keresett a boltunkban.

  -Már nem emlékszem a nevére, sem a címére, a katalógusukban láttam a könyvet. Valami pap írta, de nem jön a számra a neve. Izé...

(Katolikus könyvesboltban dolgozom, így minden második könyvet pap írt.)

  -Barsi Balázs?

 Az idős bácsika meglepődik.

  -Honnan tudja, hogy nekem mi nem jut az eszembe?

  -A Barsi Balázs egy olyan név, amit könnyű elfelejteni.

 Az idős bácsika mélyen elgondolkodik, majd rábólint:

  -Valóban...

  A kezdeti feszengés után, egyre inkább szeretem a munkám. A könyveket, melyeket árulok, nyugodt lelkiismerettel ajálhatom bárkinek, s nem kell tovább kettős életet élnem. Nincs törésvonal a magánéletem, és a munkám között. A boltvezetővel is jól kijövök, és szimpatikusnak is találom. Félelem nincs bennem, sem görcsös bizonyítási vágy. Nem tudom, mennyire lesz tartós ez a munkahely, azt hiszem ez főleg Istentől is függ, a magam részéről komolyan veszem a munkám, a többi úgysem rajtam múlik.

  Három hét elmúltával ezek a kezdeti benyomásaim...

  Járom az utam. Csendesen. Türelmesen. Most nincsenek kilengések. Nincsenek érzelmi viharok. Az óceán hullámai mossák partomat végtelen türelemmel.

  Az előbb jártam végig újra egy labirintust. Pontosabban kettőt, mivel a kisebb labirintust most jártam először végig úgy, hogy megértettem, - és megszerettem.

  A vonalak, a minták, mint egy végtelen női lélek, melyet soha nem lehet megúnni, mert minden nézőpontból más és más. Egy ilyen labirintust (egy ilyen női lelket) bejárni, életre szóló nagy kaland.

  A nagy labirintus a születésről szólt, melyet Petra még a nyáron a "dúláknak" írt egy táborban. Bennem is megszületett most valami. Egy érzés. Hamarosan képes leszek szeretni. Hamarosan képes leszek szerelemmel szeretni...

  Kezdem megszeretni a várost. Az embereket, a találkozásokat, a lehetőségeket. Már nem taszít a tömeg, az üres tekintetek a metrón, a betondzsungel. Nem volt mindig így. Korábban idegen testként kóboroltam céltalanul az utcákon, és végtelenül taszított minden, mégis akadtak helyek, afféle csendes szigetek a város közepén, ahol picit önmagamra találtam. Egy ilyen helyre bukkantam 2005 nyarán a szokásos bolyongásaim egyikén…

  Ma elhatároztam, hogy csak elindulok a városban és várom melyik hely fog megszólítani. Pest a poros, benzingőzös levegőjével és nyüzsgésével inkább taszított. Így kerültem Budára, a Gellért hegyre. Minden cél nélkül barangoltam és a belső szememmel folyton csak figyeltem, de semmi. Minden pad, ami elém került, arra biztatott, hogy üljek le pihenni, és szívjak el egy cigit, amit én meg is tettem. Milyen könnyű céltalanul élni! (..És milyen nehéz!) Egyre fáradtabb és fáradtabb lettem. Jó lenne valahol megpihenni, lehajtani a fejem, és elfelejteni mindent, de nincs olyan hely, ami hívogatna. A meleg egyre nyomasztóbb, a lépcsők és az emelkedők fárasztanak, kezdem azt hinni, számomra nem létezik hely, ahol igazán otthon érezném magam...

  Szinte a semmiből tűnnek elő a fekete szobrok. Ijesztenek és vonzanak egyszerre. Fekete kör, középen egy aprócska fénylő gömb, körülötte embermagasságú szobrok. Ábrahám, Ekhnaton, Jézus Krisztus, Buddha és Lao-Ce. Leülök egy kis kőpadkára és megdöbbenek a hirtelen beálló csendtől. Eltűnt a város zaja. Csak a madarak, a szél, a fák és a fű valóságosak. Mintha egy üvegbúra választaná el a kertet a várostól. A távolban az épületek, az autók és hajók mesebeli játékszerek. Az egyetlen valóság itt van, és most. Lassan körbejárom a szoborcsoportot és várom, melyikük fog megszólítani. Megálltam Ábrahám mellett. Ő az egyedüli, aki leborulva fekszik, arccal a gömb felé fordulva. Testét lepel takarja. Mi vonz ehhez a leboruló, rejtőzködő testhez? Talán magamra ismerek benne? Félve megérintem, s hihetetlen erő és gyengeség sugárzik belőle egyszerre. Hogy férhet el egy testben ennyi erő és gyengeség együtt? Felfoghatatlan. Az érintés következtében a szoborból Ábrahám egyéniségének egy része belém költözik, s immár Ábrahámként folytatom utam. Furcsa érzés. Látszólag megint céltalanul kóborlok az ösvényeken, de belül érzem - ez most nem számít! Csak az útra kell figyelnem minden idegszálammal, és ami körülötte van. Amikor egy kereszteződéshez érek, nem kell gondolkodnom, merre tovább, egyszerűen tudom. Mert nem az út számít, hanem a tapasztalás, amit magamba szívok útközben. Egy madárra leszek figyelmes. Összevissza ugrál a fűben ennivalót keresve. Vajon az ő léte céltalanabb, vagy az enyém? Kiérek a városba. Minden más. Az utcák, az emberek, a házak, a zaj. Vagy csak én változtam meg?

  Néhány nap múlva, egy este visszatérek a filozófiai kertbe. Vissza kell hoznom Ábrahámot. Ő ide tartozik. Éjszaka van, csak a gömb világít. Vonzza a tekintetem. Vajon méltó vagyok-e arra, hogy odaüljek a körbe? Ijedten elhessegetem a gondolatot. Ezt nem szabad. Egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok, semmi keresnivalója itt. Ez a tökéletesség köre. Kúszom előre a gömb felé, már Ábrahám mellett vagyok. Csak megérintem a kört. Az talán még nem szentségtörés. Végül remegve beülök a körbe. Itt nem létezik idő és tér, csak örökkévalóság. Belül érzem, most válik igazán tökéletessé a kör, velem, a gyenge, esendő emberrel együtt.

Szilviának elküldtem az Ábrahámmal történt élményemet sms-ben. Rövid idő múlva megérkezik a válasz. „Tudtad, hogy a Bibliában, egyedül Ábrahámot nevezték az Isten barátjának?” Otthon kinyitom a Bibliát, és elolvasom az Ábrahámról szóló történetet…

  „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked…” (… és kivonultam)

  Az elhatározás új életerővel töltötte fel lemerült elemeimet. A hosszú, sötét alagút végén, végre felbukkant egy pici reménysugár. A távoli messzeségből csalogatott, még halványan, s imbolygón, de én minden erőmmel belékapaszkodtam. Oly sokáig lépkedtem a vaksötétben, oly sokáig vártam erre a reménysugárra; most már nem fogom elereszteni, és akaratommal vonzottam magamhoz, egyre közelebb. 2008 nyarára tűztem ki az indulás időpontját, még előttem állt másfél év arra, hogy testben, és lélekben felkészüljek a hosszú zarándokútra. Már volt mibe kapaszkodnom, és néha úgy szorongattam öklömben darumababámat, mintha életem függne tőle. Nem egyszerű fémszoborként tekintettem rá, mivel szimbóluma lett mindannak, amire most feltettem az életemet. Ott lapult a zsebemben, emlékeztetőül, s többször meg kellett simogatnom napközben, amikor elfogott a félelem.

  Igen, a félelem. A kezdeti eufória elmúltával, már árnyékként lapult közelemben, s én tudtam, többször is szembe kell néznem vele a közeljövőben. Rétegről-rétegre kell majd lehámoznom magamról, hogy bele tudjak nézni valódi önmagamba. A lelki készülődés mellett, konkrét, megvalósítandó célokat tűztem magam elé. Az állampolgárság megszerzése valóban megkönnyítené kiutazásomat külföldre, mivel Magyarország már uniós tagállam, de miért pont a francia nyelvet szeretném megtanulni, s ennek mi köze Santiago de Compostellához, azon kívül, hogy a „francia úton” fogok majd gyalogolni? Az angol, vagy a spanyol kézenfekvőbb, mégis, gyermekkorom óta rejtélyes vonzódást érzek a francia nyelv és kultúra iránt, amiben talán nagyapám is szerepet játszik, aki hat évig élt Franciaországban hadifogolyként, az első világháború idején. Az én történetem, nem születésemkor kezdődött, halott apám, s nagyapám élete sok mindent meghatározott az én életemben is, vannak bennem kérdések, melyek talán nem az én kérdéseim, s kudarcok, melyek talán nem az én kudarcaim, előbb-utóbb szembe kell néznem velük, de most, ők is ott lapulnak még árnyékként, a félelemrétegek alatt.

  A lelkemben végbement változások, jelenleg láthatatlanok a külvilág számára. Lágymányoson többször megfordulok a gyülekezetben, s a barátaimmal is találkozgatom, de a távolságot azért megtartom velük, s inkább kívülálló maradok. A könyvesboltban töltöm mindennapjaimat, órákat töltök az internet előtt, az éteren keresztül gyűjtögetem az információkat a caminóról, térképeket, útvonalakat töltök le, s olvasgatom a hasznos, gyakorlati tanácsokat a zarándokok naplóiból, blogjaiból. Rendszer továbbra sincs az életemben. Gyakran éjszakázom, és játszom a számítógépen, láncdohányzással próbálom elnyomni a rajtam eluralkodó feszültséget, s öntöm magamba a kávét, a sok kialvatlan éjszaka után. A teljes létbizonytalanság tapad rám iszapos karjaival, próbálna magával rántani a mélybe, de nem engedem. A könyvesbolt a csőd szélén, az unokatestvérem próbálja eladni a céget, s a hó elején még fogalmam sincs, vajon néhány hét múlva, ki tudom-e fizetni az albérletem. Furcsa módon, a félelmeim mégsem ezekre, a konkrét nehézségekre irányulnak, hanem megfoghatatlan módon lebegnek körülöttem. A jövő évi indulás tartja bennem a lelket, utazás az „ismeretlenbe”, paradox módon, mégsem ismeretlen, egyre inkább olyan helyként tekintek erre a zarándoklatra, ahol végre rálelek valódi önmagamra. A mostani életem, a mindennapjaim válnak egyre inkább idegenné, s cukormázként hullik re rólam jelenlegi személyiségem (vagy amit eddig annak gondoltam), míg végül meztelen maradok, s nem marad semmi. (Semmi?) Ennél tovább most nem merek gondolkodni, inkább visszatérek a számítógéphez, a stratégiai játékaimhoz. Többször elfog a kísértés. A kísértés a semmittevésre (milyen sokszor megjelenik életemben a semmi), a nyelvtanulás sem halad, a félelmekkel együtt próbálnak lebénítani, de a folyamat már megállíthatatlan, mint amikor egy hógolyót elindítok a havas hegytetőről, s végül lavinaként zúdul alá, ilyen hógolyóvá válik jövő évi zarándoklatom, a tehetetlenségi erőtől hajtva (inkább a saját elszántságomtól, fanatizmusomtól) zúdul alá, s nem állíthatja meg semmi. (Már megint a Semmi.)

  Áprilisra már nemcsak a francia nyelv tanulásáról, de az állampolgárság megszerzéséről is lemondtam. Helyette spanyolul kezdtem tanulni, s a nyelvkönyvek és kazetták megszerzése után egy biztos helyet is találtam, ahol végre tanulni is tudtam. Szombatonként Viktor barátom ajándék, s dísztárgy boltjában dolgoztam kisegítőként, és ezek a Szombatok, most valóságos üde szigetet jelentettek, a körülöttem hullámzó bizonytalanság közepette. Egy pici bolt a város közepén, polcain ott sorakoztak fogyatékkal élő emberek, s iparművészek kézzel készített munkái, életre keltve Viktor álmát, aki egy rövid időre visszahozta a régmúlt világát, amikor a mesteremberek, aprólékos gonddal elkészített munkáikba, a lelküket is beleszőtték, s megalakulásakor sejteni lehetett tiszavirágéletét, mert a mai világ, piaci törvényszerűségei a tömeggyártásra, a giccsre épülnek, s ebben nincs helye álmoknak. Itt végre egy kis békére és nyugalomra leltem, és ezen a helyen talált rám az a bizonyos mondat spanyol nyelvkönyvemből, Juan Goytisolo tollából, amely mélyen felkavart, s felgyorsította az események menetét: Tenía veinte anos y me encontraba extrano en mi propio país. (Húszéves voltam, és saját hazámban idegennek éreztem magam.)

  Mennyire igazak e sorok! Szülőhazámat mindig idegennek tekintettem. A régi Jugoszláviát és az újat is, melynek határai és elnevezései az elmúlt időszakban folyamatosan változtak. Most talán Szerbia és Montenegró a hivatalos neve. Az elvágyódásom már kamaszkoromban elkezdődött, s akkor azt hittem, én ide tartozom, Magyarországra. Most itt élek, Budapesten, már nem vagyok húszéves, de a fenti sorok újra belémnyilallnak, húsba markolón, s keserűbbek, mint valaha. Nem tudok még egy évig várni! Ezt az idegenséget, ezt a saját magamból való kirekesztettséget, nem tudnám még egy évig elviselni! Az út rám vár ott a messzi Spanyolországban, nincs maradásom, s még ezen a nyáron indulnom kell, amíg még él bennem a remény.

  Semmi okom az izgalomra, mégis...

  Hajnali fél ötkör már éberen bámultam a sötétbe. Reggel kilencig hosszú az idő, rengeteg gondolat kergetőzik az agyamban, az idő mégis halad...

  Első munkanap, első aláírt munkaszerződésem... negyvenévesen(!). Jobb később, mint soha.

  Az elmúlt fél évem távolodik. Mint Kusturica Underground c. filmjének végén, amikor a szereplők a folyó partján álló földdarabbal együtt leszakadva, úszó szigetként távolodnak a parttól (a valóságtól?), azzal a különbséggel, hogy én most a parton állva szemlélem a saját leszakadt "földdarabomat", mely távolodik a ködben.

  El kell búcsúznom ettől a "földdarabtól", és szét kell néznem, itt és most. Mert én itt maradtam...

  Ma reggel, az áhítatra készülvén, megnyitottam a postaládámat, és valósággal elárasztott a barátaim jókívánság és szeretetözöne, amit e-mailben küldtek az éteren keresztül. Nem is kívánhatnék jobb készülést egy áhítatra, mint végigolvasni az összes ilyen levelet.

  Egyedül tartottam meg ugyan a ma reggeli áhítatot, mégsem voltam egyedül, mert éreztem a barátaim szeretét magam körül. A könnyeim potyogtak, amikor elkezdtem olvasni a Jelenések könyvének 21-ik fejezetét, mely így kezdődik: "És láttam új eget és új földet..."

  Azon gondolkodom most, mennyire megtalálták a barátaim a hangjukat. Az örömre rengeteg szavunk létezik, míg a bánat többnyire szavak nélküli némaság, és csak keveseknek adatik meg, hogy ki tudják mondani a kimondhatatlant. És ez így természetes.

  Tegnap egy kedves barátom jelentkezett, (az örömhír, neki is meghozta a hangját) bocsánatot kért, olvasta a blogomat, de nem tudott reagálni, mert nem voltak szavai.

  Azt hiszem ez a természetes lételemünk, az öröm, s a bánatot itt kell megtanulnunk a Földön, idegen az Istentől kapott természetes állapotunktól, s ezért szavaink sincsenek, melyekkel ki tudnánk fejezni. (Gombóc a torokban.)

 Valóban így van ez jól! Most nekem is újra fel kell idéznem a "természetes lételememet", s végre az örömre is meg kell találnom a szavaimat.