Július 27.
A pirkadat már felöltözve és útra készen talál, egyedül lépkedem a kihalt utcákon, a tegnap még zajos város a múlté. A metró mágnesként vonzza a munkába siető embereket, kialvatlan, feszült, örömtelen arcok vesznek körül, s ebben a színes kavalkádban, most én vagyok az egyetlen fehér ember. Párizs, a szeszélyes nő, aki nappal a fény, a zene, és a szépség glóriáját viseli, utcáin szerelmesek sétálnak kézen fogva, s turisták ezrei hódolnak előtte – s akinek új arca bontakozik ki lassan előttem, a társadalmi egyenlőtlenségeké, szégyenlősen elrejtve ide, a föld mélyére, a sötétbe, ezen a kora reggeli órán. Emberek, akik a nyomorból és rabságból menekültek ide egy távoli kontinensről, az álmok földjére, s most álmos tekintettel zötykölődve sietnek munkába, hogy a késő délelőtti órákat már átadják a hivatalnokok, s turisták tömegeinek. Párizs talán ma is ugyanaz a város, akit Victor Hugo oly hűen megfestett annak idején, a fény és sötét elvegyülve a nyomorban és pompában, a különös város, aki korszakonként megszüli a maga nagy forradalmait, melyek aztán végigsöpörnek az egész világon.
Korán kiérek a pályaudvarra, és így több mint egy órát várakozom az indulásig. Szinte látom magam felülnézetből. Egy magányos, hátizsákos emberke, összekuporodva a padon, a nyugalom szobraként szemléli a körülötte rohanó tömeget. Ez a látszat. A valóságban a gyomrom hideg kőként zsugorodik, s lesz egyre kisebb, a súlya ellenben fordított arányban növekszik, s végül egy apró, több mázsa súllyal bíró pontocska marad a gyomrom helyén, melynek neve félelem. Hát mégis utánam kúszott a sötétség, s valóban nem volt szüksége hídra.
A vonat expressz gyorsasággal száguld keresztül Franciaországon déli irányban, Párizs átsuhant rajtam, már nem létezik a múlt, csak az itt, és a most. Hallgatom a környezetemben lévő emberek beszélgetését az ismeretlen nyelven, s mivel egy szót sem értek belőle, nem az agyammal, hanem a fülemmel hallgatom. Megérzem a nyelvből áradó szépséget és dallamot, mintha muzsikát hallgatnék. Néha egy-egy spanyol szó is keresztülúszik, a francia szimfónia hullámain, majd távolodik tőlem halk morajként, mint a sziklákat ostromló óceán hullámai. Egyre komorabb gondolatok foglalkoztatnak. Isten képe elhalványul bennem, s távolodik tőlem, egyre messzebb, s én itt maradok önbizalom nélkül. Bizalmamat nem tudom önmagamba vetni, s másban sem találok kapaszkodót. Mint a hegymászó, aki egy sima sziklafalon próbál repedést felfedezni, hogy csákányát beleverve, felkapaszkodjon a magasba, úgy próbálok én is valami támaszt találni önmagamban, de nincs semmi.
Bayonne-ban két órát kell várakoznom a csatlakozásra St. Jean felé, most azonban nem vagyok önmagamnak kellemes társasága, képtelen lennék egy helyben várakozni, így kimegyek a városba, hogy új benyomásokkal eltereljem gondolataimat, s belső órámra bízom, hogy időben visszaérjek az indulásig. Elindulok egyre határozottabb léptekkel, miközben feltérképezem a környező utcákat, támpontokat keresek a visszaúthoz, ezzel is lefoglalva a gondolataim, a lábaim visznek tovább, keresztül a hídon, mely az ó és újvárost köti össze. A szívem börtönben vágyakozik a kinti szépség után; a sikátorszerű középkori utcák, a katedrális, a közeli óceán illata, mely friss és üde, tele szabadsággal, a nyüzsgő tömeg az utcákon, egy baszk sziget a francia tengerben.
Már St. Jean felé robog a vonat, a vagon üres, rajtam kívül csupán néhány hátizsákos zarándokjelölt ül elmerülve a gondolataiban, akiktől egy világ választ el. Annyira távolinak érzem magam tőlük! Félúton zsivajgó kisfiúk, s kislányok csoportja száll fel a vonatra felnőtt kísérőikkel, megtöltve élettel az álmos szerelvényt. Az utazás lázában égve élénken csacsognak, elnézem jókedvüket, vidámságukat, szinte sugárzik belőlük az élet, mert szeretve vannak, s közelükben ott ülök én, kiaszott múmia lelkemmel. A síkságot lassan hegyvidék váltja fel, a Pireneusok vén láncolata, zegzugos völgyek, szakadékok, s már csak percekben mérhető az érkezés, amikor hirtelen elerednek a könnyeim. Talán Bayonne élettől duzzadó ódon utcácskái, vagy a körülöttem zsibongó gyerekek életvidámsága, amilyen én soha nem voltam, bármi legyen is kiváltó oka, börtönbe zárt szívem felébredt, s könnyekkel adja tudtomra – élni vágyik. Mint bővizű forrás, ami a mélyből tör utat magának a felszínre megállíthatatlanul, úgy patakzanak könnyeim, s meddő kísérlet lenne megállítani, vagy felszárítani. Így hát mozdulatlanul, s némán hagyom végigfolyni könnyeimet orcámon, államon, le a ruhámra. Ki előtt kellene szégyellnem, még csak rám sem néz senki, néhány kisgyermeket kivéve, de előttük minek? Ott kavarog most bennem a kisfiú, aki nem kapott ölelést, nem mondták neki, hogy szeretlek, s a lázadó kamasz, aki ellenségének tekintette az egész világot, és a fiatal felnőtt, aki kezdi elveszíteni az álmait, nem tud kapcsolatokat kialakítani, s végül a felnőtt férfi, aki elveszítette identitását, a reményt, hogy valaha beilleszkedjen, aki idegennek látja az egész teremtett világot, s végül a depresszió szorításába kerül, a sötétségbe, ahol a nemlét hívogatja. A vonat zökkenve megáll St. Jean-ban, s én utolsóként leszállva, lassan megállok a peronon. Valami még reménykedik bennem, elrejtve mélyen, mert hisz itt vagyok, s nem máshol. Egy kisfiú szól hozzám, előbb a hátizsákomra mutat, majd rám, s mivel egy szavát sem értem, csak bólogatok, bárgyún vigyorogva feldúlt arcommal. Ez a kis közjáték felébreszt révületemből, s cselekvésre ösztönöz. Elindulok, s távolról követem a többi hátizsákos emberkét, egészen a zarándokirodáig.
Itt aztán nem panaszkodhatom, hogy nem foglalkozik velem senki. A két idősebb hölgy, korát meghazudtoló elevenséggel, s energiával szedi ki belőlem az információkat. Hasztalan próbálkoznak franciával, angollal, olasszal, némettel, még spanyolul is tudnak picit, ám én csak állok kukán, s frusztráltan, mert semmilyen nyelven nem beszélek, s csak nagy néha hagyja el számat egy-egy „si”, „no”, vagy „non capito”. Ki vagyok, honnan jöttem, miért, s hogyan tervezem végigjárni a caminót, záporoznak rám a kérdések, s végül, ismét csak a testbeszéd segítségével eloszlik a homály, s immár kezemben a zarándokútlevéllel eloldalgok a vízcsaphoz, némi felfrissülés céljából. Majd a kijáratot keresem, ami nem egyszerű feladat, mivel teljesen belezavarodtam a sok kérdésbe, s miután meglelem, angolosan próbálok távozni, hogy a városka szélén, sátramat felverve ismét átengedjem magam komor gondolataimnak. Már épp oldalognék ki az ajtón, mikor az egyik hölgy észreveszi szándékomat. Hirtelen felpattan, odarohan hozzám, karonragad, majd vonszolni kezd magával az utcán, a szemközti oldalon álló ház felé, miközben én némán hápogok, az engem ért „erőszak” miatt. A hölgy először a házra mutat, majd a fejét a két kezére hajtva, a nemzetközi mutogatós zarándoknyelven közli velem: ma éjszaka itt fogok aludni.
képezik, és saru és tarisznya nélkül küldettek a világba. Gyakran gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen. A fény harcosait megsebzik az esztelenségek, trivialitásokon idegeskednek, képtelennek hiszik magukat a növekedésre. A fény harcosai néha méltatlannak érzik magukat bármilyen áldásra, vagy csodára. A fény harcosai gyakran megkérdezik, mit is keresnek itt. Gyakran értelmetlennek látják az életüket. Ezért a fény harcosai. Mert hibáznak. Mert kérdéseket tesznek föl. Mert a dolgok értelmét keresik… És végül meg fogják találni.”
