2007. július 25. Szerda
Ma hihetetlenül könnyűnek érzem magam. Rám nem hat a gravitáció, mivel súlyos tehertől, attól a nehéz, gúzsba kötő félelemtől sikerült megszabadulnom. Fülig érő vigyorral az arcomon sétálok a városban, ma ez a vigyor a névjegyem, s egészen a holnapi indulásig velem lesz. Ma még nem létezik a holnap. Ma, ma van. A mai nap az euforikus örömé, a megkönnyebbülésé, és a barátaimé, kiktől csendesen, bensőségesen búcsúzom. Mai határtalan örömöm oka, néhány hete kezdődött, amikor a Madách színházból, Viktor barátomhoz gyalogoltam. Az utóbbi időben mindenhova gyalog járok, ezzel is készülve a nagy útra, az Astoriánál összefutottam egy régi drámás csoporttársammal, Tiborral, akit röviden üdvözöltem, majd néhány mondat után elváltunk. Mégis, a találkozás előhozta belőlem a régi pszichodrámás energiákat, s mélyen felkavart, talán, mert Tibor személyesítette meg annak idején drámás játékomban apámat. A pszichodrámás játék sajátja, hogy bármi megszemélyesíthető, még fogalmak is, és egyszerű szerepcserével, több nézőpontból, más szemmel, és ugyanakkor más bőrébe bújva, ráláthatok ugyanarra a szituációra. A fantáziám eléggé élénk, képekben gondolkodom, s drámás időszakom idején, többször lejátszottam egy-egy történetet a fejemben. Jelen esetben is hasonló szituációba kerültem, a testem tovább gyalogolt az utcán, ugyanakkor a fejemben megszűnt a külvilág, s egy elképzelt drámajátékba csöppentem, ám ez a játék, számomra valóságosabb lett a kinti világnál. Ott álltunk szemben egymással, én és a félelmem. Maga a Félelem, aki korábban megkötözött, felemésztett, s uralkodott rajtam. Most is megpróbált megingatni, s kétségbe ejteni, nem kevés sikerrel. Tiszta logikával bebizonyította, hogy őrültség, amire készülök. Feladok mindent Budapesten, munkát, albérletet, és kevés pénzzel nekivágok az ismeretlennek, egy útnak, ami teljes ostobaság, mert végül elfogy a pénzem, ott állok majd az út végén válaszok nélkül, s mit teszek akkor? Öngyilkos leszek, vagy szégyenszemre visszakullogok Budapestre, esetleg Bezdánba? Hogyan fogom újra kezdeni? Az elmúlt 37 év nem tanított meg engem arra, hogy nekem semmi sem sikerülhet?
Megsemmisülten álltam, védekezésre képtelenül, megszemélyesített félelmemmel szemben, s ekkor különös dolog történt. Maga a félelem nem változott, én azonban apámmá változtam, már idősebb korában, s most, az ő fülével hallgattam a félelmet.
„Ugyan mit sikerült elérned az életben? Túrod a földet, szakadt ruhában, miközben az emberek kinevetnek a hátad mögött. Eljárt feletted az idő, miközben egyik napról a másikra tengeted az életed. Ugyan mit tudsz a feleségednek és a gyerekeidnek adni, a nagy semmin kívül? Még taníttatni sem tudod őket rendesen! A keserűségedet a lovadon, és a teheneiden vezeted le, őket ütlegeled, szidalmazod, mintha ők tehetnének arról, hogy semmire vitted az életben. Szánalmas!”
Nyelvem ismét gúzsba kötve, s apámként sem tudtam mit válaszolni a félelemnek. Ismét megsemmisülten álltam. Az idő kereke megint fordult egyet, s most a fiatal apámmá változtam, néhány évvel a háború után. Egy börtönben ültem, valahol messze délen, Szerbiában. Egyetlen társaságom a börtönőr, aki mindennap rajtam tölti ki mérgét, mielőtt távozna. Magyar fasiszta kutyának nevez, Hitler csatlósának, nem érdekli, hogy 1941-ben mindössze 17 éves voltam, belém rúg, káromkodik egyet, majd közli velem, másnap dolgozni fogok, utat építeni, én fogom újjáépíteni az országot, amit a fasiszta barátaim leromboltak.
Az idő kerekén nem uralkodik semmi, szinte hallom a súlyos kattanást, amint újra fordul egyet visszafele, s én újra apám vagyok, ezúttal gyermekkorában, az 1930-as években. Apám (nagyapám) magához hívat, s közli velem, Zomborba fogok járni szerb gimnáziumba, mert kell valaki a családban, aki beszéli az ország nyelvét. „Én négy nyelven beszélek, de szerbül nem vagyok hajlandó megtanulni, ezért te fogod ezt a nyelvet helyettem megtanulni, fiam.” A következő évek összefolynak, érzelmek kavarognak bennem, érzem az ellenséges légkört, ami körülvesz, úgy a tanárok, mint a diákok részéről. Az első évben megbukom, de nem adom fel, s hamarosan már képes vagyok szerb nyelven gondolkodni, szót érteni a környezetemmel, s érzem, amint az ellenséges légkör kezd megváltozni körülöttem, ahogy megismernek. Egyre jobban megy a tanulás, a második és harmadik évben már kitűnő osztályzatokat kapok, s a tanárok és diákok részéről is, már elfogadást, s megbecsülést érzek. Új távlatok, új jövő nyílik előttem, majd újra változik a kép, s én ismét apám (nagyapám) előtt állok, aki közli velem: „Úgy látom, a szerb nyelvet már jól beszéled, semmi szükség arra, hogy tovább tanulj, itthon nagy szükség van rád a gazdaságban, mert én már beteges vagyok.”
Újra fordul az idő kereke, s én ismét én vagyok, a jelenben, szemben a félelemmel, ám ekkor ráismerek. Ez a félelem nem az enyém, hanem apámé. Meg is mondom neki: „Te nem az én félelmem vagy, semmi dolgom veled többé!”
A félelem eloszlott, s helyén apámat láttam előtűnni kortalanul, szomorú szemekkel, most már látom benne a szeretetet, amit eddig eltitkolt, vagy csak egyszerűen nem tudott kimutatni felém. Beszél hozzám, elmondja, neki is voltak álmai fiatalkorában, s hisz abban, hogy én valóra tudom váltani a saját álmaimat.
A halottak visszatértek sírjukba, békében, s én az élő, itt maradtam, a drámaszituáció megszűnt, s újra Viktorhoz gyalogolok.
Néhány hét múlva, a spanyol vízummal a zsebemben hazautaztam elbúcsúzni, anyám először rám-zúdította minden félelmét; kirabolnak, megölnek, börtönbe kerülök, semmit nem hagyott ki (na jó, a kerékbe törés, és a felnégyelés kimaradt), ám engem megingatni nem lehetett, a félelmeim leküzdése után. Utolsó napra teljesen megváltozott, áldását adta, s azt kívánta, találjam meg a célokat, melyeket kitűztem magam elé. Valaki más áldását is éreztem benne, valakiét, aki egyetlen percre előjött sírjából, hogy megtegye azt, amit életében elmulasztott.
Igen, ott tartok, hogy július 25.-e van, Szerda. Széles mosoly és eufória. A búcsúm csendes, visszafogott, mély és tökéletes, mert ebben a búcsúban benne van a megbékélésem önmagammal, és a múltammal.
(Ami nekem nem adatott meg.)
